A KRÍMI HÁBORÚ HATÁSA
A KRÍMI HÁBORÚ HATÁSA
1853-ban az osztrák császárság tőszomszédságában súlyos háborús konfliktus keletkezett. I. Miklós cár, Törökország európai hatalmának megtörésére készülve, július folyamán megszállta hadaival a szultán fennhatósága alatt álló román fejedelemségeket.
A Habsburg külpolitika nehéz választás elé került. Ellenforradalmi szövetségi szolidaritás fűzte Oroszországhoz, s a tábornoki kar jelentős alakjai a cári akciót akarták támogatni. A dunai fejedelemségek orosz megszállása ugyanakkor veszélyeztette Ausztria balkáni pozícióit, a szabad hajózást, s a kormányzat polgári elemei, így Bach is az Oroszországtól való eltávolodásra törekedtek. Őszre derült ki, hogy Anglia és Franciaország egyértelműen Törökország oldalára áll, utóbbi ettől felbátorodva október 16-án hadat is üzent Oroszországnak. Az előnyös fekvése miatt felértékelődött Habsburg-birodalom megnyeréséért mindkét oldal részéről kisebb versenyfutás kezdődött. A cári udvar csak pozitív semlegességre, Anglia és Franciaország már lehetőleg katonai együttműködésre próbálta rábírni Ferenc Józsefet, aki először a mindenoldalú semlegességet választotta, majd amikor nem tudta elérni a román fejedelemségek kiürítését, s ráadásul úgy ítélte, hogy Szentpétervár a balkáni felszabadító törekvéseket is pártolja, politikailag szembefordult a cárral. Ahogy a nyugati flotta megjelent a Fekete-tengeren, és felszólították Oroszországot a fejedelemségek kiürítésére, Ausztria megállapodott Poroszországgal, majd Franciaországgal és Angliával, végül 1854 júniusában Törökországgal. Mindez együttesen már elegendő fenyegetés volt ahhoz, hogy a cár valóban kivonja csapatait Moldvából és Havasalföldről, noha a „perfid Ausztria kemény megbüntetését” is fontolóra vették. Ausztria 1463tehát – a várakozással ellentétben – nem segítette Oroszországot, sőt, változó értékű semlegessége felért egy hátbatámadással.
Erdélyben és a Bánságban már 1853 tavaszától hozzáláttak a csapatok megerősítéséhez, 1854 tavaszára a „megfigyelő hadtest” létszáma másfélszázezerre emelkedett, ami a gazdasági életben is éreztette hatását. A helytartóság elrendelte a terményrekvirálást, anélkül azonban, hogy a felvásárlási árakat rögzítette volna. A paraszti és úri birtokosok számára szinte aranyesőt hozott a háborús idő átmeneti konjunktúrája, a városok lakóit azonban kellemetlenül érintette. Gyors áremelkedés és élelemhiány köszöntött be, ezt viszont az Alföldről hozott gabonával lehetett mérsékelni. A rossz hadtáprendszer következtében a lakosságra nehezedett a fuvarozás kényszere, ami a forgalmas Maros menti út lakóinak valóságos meneküléséhez vezetett.
A Portával kötött 1854. június 14-i megállapodás alapján a távozó orosz hadak helyére Hess táborszernagy főparancsnoksága alatt augusztus és szeptember folyamán 40 ezer osztrák katona (3200 lóval és 92 ágyúval) vonult be a dunai fejedelemségekbe, hogy ezen a hadszíntéren semleges zónát teremtsen a két hadviselő fél között, és biztosítsa a balkáni status quót. Az osztrák csapatokkal visszatért országába a közel egy éve elmenekült két román fejedelem is.
Moldva és Havasalföld megszállásával a titkos szervezkedést meg-megújító magyar emigráció fontos felvonulási területet vesztett el, hiszen az osztrák parancsnokság kíméletlenül üldözte Kossuthék emisszáriusait. A török birodalom közelsége, a fejedelemségek népének magyarszimpátiája, kormányainak ingadozó magatartása korábban lehetőséget kínált arra, hogy az emigráció a Kárpátok túlsó oldalán közlekedési és utánpótlási bázist építsen ki. Láttuk, hogy Bukarest volt az 1851-ben tervezett, kudarcba fulladt szervezkedés egyik központja. A krími háború viharfelhőinek gyülekezésével karnyújtásnyi közelségbe került a várt nagy európai konfliktus, melyben – úgy képzelték – a cári Oroszországot támogató Habsburgok ellen a monarchia elnyomott népei (a nyugati hatalmak oldalán) fegyverrel vívják ki szabadságukat. Gál Sándor 1853 tavaszán titkos toborzóúton járt Erdélyben, a jelentkező székelyeket a fejedelemségek városaiban gyűjtötte össze. Kossuth és Dumitru Brătianu októberben megállapodtak abban, hogy közös cselekvésre hívják fel a monarchia magyar és román népét, s a győzelem után Erdély lakói maguk döntsék el, külön fejedelemségben vagy Magyarországgal unióban kívánnak-e élni. Decemberben a román fejedelemségekbe küldték Berzenczey Lászlót a baráti kapcsolatok szorgalmazására, aki azután a következő évben a román emigrációval együttműködve jelentős szervező munkát végzett az otthoni felkelés előkészítése érdekében. A tervekből azonban nem lett semmi, mert a nyugati hatalmak lemondtak arról, hogy a Duna mentén támadják meg Oroszországot, a monarchia pedig kívül maradt a háborún. A magyar és román légiók felállításának gondolata éppúgy kútba 1464esett, mint a Dalmáciától a Fekete-tengerig és Bukovináig terjedő 24 milliós konföderációt hirdető Klapka vágya a törökökkel együttműködő al-dunai felkelősereg főparancsnokságára. A fejedelemségek osztrák megszállása útját vágta a további készülődésnek, hiszen még az angol szolgálatban álló Türr Istvánt is elfogták Bukarestben, titokban Brassóba vitték, s bár angol intervencióra kiszabadult, előbb közölték vele a hadbíróság halálos ítéletét. A krími háború gyors befejezése arról győzte meg az emigránsokat, hogy a nyugati hatalmak nem akarják mindenestől megváltoztatni a kelet-európai erőviszonyokat. Kossuth, Ledru-Rollin és Mazzini 1855. őszi kiáltványa már jelzi azt a később elhomályosodó sejtést, hogy Európa keletjének polgári demokratikus alapú nemzeti átalakulása csak egy Nyugat-Európában bekövetkező nagyobb demokratikus változás után kerülhet sorra.
A dunai fejedelemségek osztrák megszállása 1857 márciusának végéig tartott. Lehet, hogy ez segített megmenteni a román fejedelemségeket a hadszíntérré válástól, bizonyos azonban, hogy az a néhány modernizációs intézkedés, amelyet a császáriak hoztak – mint például a távíró bevezetése, az Erdélybe vezető utak nagy erőfeszítéssel történő rendbehozatala, a postaforgalom fejlesztése, az ország gondos feltérképezése –, nem volt elégséges a román vezető körök megnyerésére. 1854-ben még bojárdelegáció érkezett Nagyszebenbe megköszönni a megszállást, de egy év múlva már ellenséges volt az ottani nép magatartása. A politizáló értelmiség látta, hogy az osztrákok nemcsak a magyar emigrációnak, hanem a román uniós törekvéseknek is ellenségei. Az osztrák gazdasági expanzionizmus pedig egyenesen veszélyérzetet váltott ki. A bécsi hivatalos körök beismerték, hogy semmilyen mélyebb politikai befolyást nem sikerült szerezni a Kárpátokon túl.
A román fejedelemségek megszállása nyomán a birodalom évi deficitje és államadóssága megnövekedett, aminek káros pénzügyi hatását már 1853-tól dupla diszázsió – az állampapírok és a bankjegyek árfolyamkülönbsége, valamint a papírpénz és az ezüstár eltérése – tetézte. A kormány 1854-ben kényszermegoldásként 500 milliós „nemzeti kölcsön” jegyzésére szólította fel a lakosságot, ami az érdemeket kereső tisztviselők pressziójától kísért „önkéntesség” formájában ment végbe. Erdély adóképességének egyik legjobb ismerője, a szász Bedeus hihetetlenül magasnak érezte a 13 642 194 forintot, amit főként kárpótlási kötvényekhez jutott nagybirtokosokkal, gazdag szász polgárokkal és a városokkal jegyeztettek, s amiből 11 milliót sikerült is behajtani.
A krími háború s az új helyzetet szentesítő párizsi béke összetörte a szent szövetségi rendszer maradványait, Oroszország hosszú évekre megszűnt Európa csendőre lenni, kiszorult a Dunáról is, mivel Moldva visszakapta Dél-Besszarábiát. Nem alaptalan azonban az a nézet, hogy a háború igazi vesztese az osztrák császárság volt. Mindenekelőtt azért, mert ellenséges fellépésével szétrombolta Ausztria és Oroszország százéves barátságát. Az 1856. április 15-i 1465párizsi egyezmény azután elütötte Ausztriát attól, hogy a román fejedelemségeket fegyveres ellenőrzése és politikai protektorátusa alatt tartsa. Nem tudta útját vágni Moldva és Havasalföld uniós törekvéseinek, s nem tudta azokat teljesen a birodalom gazdasági érdekszférájába vonni. A két és fél éves megszállás mérlege az volt, hogy Ausztria kimutatta alkalmatlanságát az Oroszország kiesésével keletkezett hatalmi űr egyedüli kitöltésére. Franciaországot erősödő szálak fűzték a háborút végigcsináló Cavour Piemontjához, s ezzel kirajzolódtak egy Ausztria-ellenes francia–olasz szövetség keretei.
Az újságok Erdélyben is sokat írtak a krími háborúról, de még nem volt feltűnő, hogy a Habsburg-monarchia veszélyesen elszigetelődött a nagyhatalmak között. Látszólag még a megszilárdulás korszakát élte az új rendszer, és kifelé is erőt mutatott.
Az uralkodó a politikai foglyok közül 1857-ben sokakat amnesztiában részesített, ezek elkobzott javaikat is visszakapták, 1858-ban az emigránsok közül többen hazatértek. Az enyhülő politikai atmoszféra kedvezett a kulturális életnek. Meggyorsult az Erdélyi Múzeum szervezése, az erősödő Gazdasági Egylet pedig (a kolozsvári kereskedelmi és iparkamara támogatásával) a Nagyvárad–Kolozsvár–Brassó vasútvonal építése érdekében már a politikát is érintő propagandatevékenységet folytatott. Schwarzenberg kormányzó keménykezű helyettesének, Bordolo tábornoknak halála után, 1857 őszétől a magyarországi kapcsolatok szabadabban megmutatkozhattak. A kolozsvári lóversenyek 1858 nyarán politikai összejövetel rangjára emelkedtek, Tisza Kálmán, Wenckheim Béla és mások ott találkoztak az erdélyi „közélet” liberális irányítóival, s elhatározták, hogy a jövőben minden ünnepélyes alkalommal nyíltan is kimutatják együvé tartozásukat.
