A PARASZTSÁG HELYZETE ÉS A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS ÚJRASZABÁLYOZÁSA
A PARASZTSÁG HELYZETE ÉS A JOBBÁGYFELSZABADÍTÁS ÚJRASZABÁLYOZÁSA
Az 1848 utáni két évtized politikai kérdései között kiemelt jelentősége volt a jobbágyfelszabadítás lezárásának. Nem kis mértékben ennek alakulása határozta meg a paraszt és az úr viszonyát az államhatalomhoz, mindegyik attól várva a számára kedvező megoldást. S ugyancsak ennek kimenetele alakította a társadalmon belüli feszültségek további változását.
Az örökváltság 1848-ban a földesúr és jobbágy, a parasztbirtok és nemesi birtok szerves összetartozásának megszüntetésével a termelés rendjében és a birtokviszonyokban történelmi jelentőségű fordulatot hozott. A parasztság nagy többsége, 70–80%-a kis- vagy középparasztként független magántulajdonosi életet kezdett, s nekivághatott a polgárosodás útjának. De a parasztság 1453egy részének, valamint az egyes paraszti közösségeknek maradtak a földesurakkal vitás kérdéseik. Ahogy a birtokos nemes és jobbágy összetartozásának évszázadait nyílt vagy burkolt erőszak és konfliktusok hosszú láncolata jellemezte, úgy e két nagy múltú társadalmi osztály gazdasági különválása is zajos és rejtett összetűzésektől kísérve ment végbe. Jobbágy és földesúr a forradalom után immár „szabad polgárként” került szembe egymással a hajdani, feudalizmus kori földbirtok felosztásának kérdésében.
Az 1848. évi (erdélyi) IV. törvénycikk a paraszt kezén hagyta a tényleges használatban lévő földet, bármilyen jogcímen is művelte azt, későbbi eljárásra bízva annak eldöntését, mi ebből az, ami volt úrbéres földként automatikusan a paraszt polgári magántulajdona lesz, s melyik az a rész, amit a volt földesúr magának visszakövetelhet, amire valamilyen további jogot formálhat. Erdély parasztsága tehát átmenetileg birtokosa lett nemcsak az úrbéres földnek, hanem egyben minden olyan majorsági földnek is, amelyet maga művelt. A Habsburg-berendezkedés szabad, 48–49 forradalmában és polgárháborújában erősen öntudatosodott parasztságot talált az egész történelmi magyar állam területén, ugyanakkor Erdélyben is az ellenforradalomra maradt örökségül a jobbágyfelszabadítás részleteinek hosszú időt igénylő végrehajtása. Neki jutott az a történelmi funkció, hogy a két ellentétes érdekű osztály között döntőbíróként új egyensúlyt teremtsen, s az így kialakított polgári viszonylatot az állam teljes tekintélyének felhasználásával elfogadtassa.
Az államhatalom erejére már kezdetben nagy szükség volt. Még 1849–50-ben megindult a harc a volt földesúr, nemes vagy kincstár és a parasztok között a vitás földek birtoklásáért. Ilyen bőven volt, hiszen a többszöri kezdeményezés ellenére Erdélyben korábban nem volt úrbérrendezés, így a magyarországi részektől eltérően, a földek tekintélyes részéről senki sem tudta, mi is a tényleges jogállásuk. Különösen a korábban közösen használt erdő és legelőbirtok nem kis részére formáltak tulajdonosi jogot mind a parasztok, mind a földesurak. E kérdések tisztázására évtizedekre volt szükség, s egész jogi apparátus működött közre ennek érdekében. Közben a türelmüket vesztett paraszti közösségek nem egy esetben önhatalmúlag próbáltak igazságot szolgáltatni maguknak.
A fél Erdélyt beborító erdők 1848-ig úr és paraszt közös használatában voltak, noha 1791 óta forma szerint a földesúr volt a kizárólagos tulajdonos. A falvak népe helyenként kisebb-nagyobb ellenszolgáltatásért vagy anélkül, más és más formában tűzifát, építési anyagot, mészégetéshez szükséges hasábfát termelt ki magának, sőt hordó- és zsindelykészítés vagy szénégetés útján egyenesen eladás céljára. A volt földesúr megpróbálta kiszorítani a parasztot az erdőből. Kizárása az erdőhasználatból a jog és az erdőkímélő gazdasági szempontok hangsúlyozásával történt, a mögöttes szándék azonban az úri birtoknövelés mellett éppen az volt, hogy az erdőből kitiltott parasztot csak pénz vagy munkavégzés, tehát a korábbi robot egy részének folytatása 1454ellenében engedjék ismét erdőlni. Másrészt a paraszt ragaszkodott az erdőhöz, régi jogaihoz, sőt arra törekedett, hogy minél többet szerezhessen meg, esetenként a volt földesúri majorsági birtokból is. A Maros és Szamos mentén, az Érchegységben számos összeütközésre került sor, egészen a kataszteri felmérést végző tisztviselők elkergetéséig. A legelők használatában valamivel könnyebb volt megegyezni, hiszen a birtokosnak érdekében állott az ő földjei megmunkálásához is vonóerőt biztosító paraszti állatállomány fennmaradása.
A vitás földek használatáért különféle szolgáltatásokra próbálták – nemegyszer katonai segédlettel – rákényszeríteni a parasztokat. A szőlődézsmát eltörölte például az 1848 őszi országgyűlés, a birtokosok azonban továbbra is ragaszkodtak az allodiális szőlőhegyek, táblák bordézsmájához, hiszen az így beszedett bor értékesítése útján könnyen juthattak pénzhez. A művelt föld 2–3%-át kitevő ilyen típusú szőlők jövedelmén való osztozkodás ellen a parasztság szívósan harcolt, s nemegyszer meg is szerezte magának a szőlőket; az abszolutizmus hatóságai viszont többnyire a földesuraknak segítettek behajtani a dézsmaköveteléseket. Robotot követeltek a paraszti kézen lévő majorsági földért, bérbe vett földért, erdőhasználatért, az 1848–49-ben keletkezett károkért, mert a szinte teljes pénzhiánnyal küszködő birtokos osztály a területnövekedés mellett sokszor kizárólag a robotban látta gazdasága számára az átmenetet, a kivezető utat. Csak a paraszt gazdasági és gazdaságon kívüli eszközökkel való kényszerítésével tudott magának a nagy dologidőben munkaerőt szerezni. A majorsági földet használó zsellérek, kiknek életkörülményei sok esetben miben sem különböztek az úrbéres jobbágyokétól, most érthető módon nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy számukra a polgári szabadság korszaka lényegében a földtelenséget, a nagyfokú megrövidítést vagy az önmegváltás szinte reménytelen útját kínálta. Az ő sorsuk egyelőre mit sem változott, dolgozniuk kellett a földesúrnak. Nem csoda tehát, ha ilyen összekuszált birtokviszonyok és kötelezettségek közepette, amikor különféle tizedek fizetését újból elrendelték, a parasztság attól tartott, hogy az „urak” vissza akarják állítani a jobbágyrendszert. Sem a hatósági felvilágosítás, sem a hivatalos buzdítás nem volt elegendő ahhoz, hogy a zsellérek rendszeresen teljesítsék hagyományos kötelezettségeiket, s még kevésbé ahhoz, hogy az elmaradt munkanapokért kártérítést fizessenek. A paraszti nyugtalanság szerte Erdélyben megmutatkozott, de itt sem nőtt nagyszabású megmozdulássá. Az Érchegységben sokszor Iancura hivatkozva tagadták meg az adót vagy szolgáltatásokat, másfelé kisebb zendülésig sűrűsödtek az indulatok, megint másutt – a falvak tucatjaiban – kérvényezési mozgalom indult. A szándékos károkozás, az állatok ráhajtása az urasági földekre szinte általánosnak mondható, míg a paraszti harc fejlettebb szintje, a földfoglalás éppen a gazdaságilag kevésbé fejlett Zarándban vagy Hunyadban volt jelentősebb, ahol még a birtokfelosztásig is eljutottak – igaz, csupán a 1455legelőket és erdőket illetően. Az ilyenkor ellenük felhasznált katonai erő pillanatnyilag nyugalmát teremtett, de a paraszt földhöz való ragaszkodása eredménnyel is járhatott, amennyiben az erőszakos foglalások egy részét az 1851-ben kezdődő kataszteri felmérések végül is az ő kezükben hagyták.
Úr és paraszt viszonya ebben a féljobbágyság-félszabadság időszakában rendkívül feszült volt. Mintha egész emberöltő múlt volna el azóta, amikor birtokos és jobbágynépe közös lakomával ünnepelte a jobbágyfelszabadítás örömhírét. Az író Gyulai Pál tapasztalatai szerint 1851-ben „a nép foglalásokkal tölti idejét, a birtokos perléssel visszatorlásra kényszerül, a nép bosszút forral a jövőre, a birtokos remegésben él”.*
GYULAI P., Erdélyi útibenyomások. Bp. 1921. 42.
Az államhatalom sokáig ideiglenes rendszabályokkal próbált nyugalmat teremteni. 1850. január 10-én a katonai kormányzó – ismételten hangsúlyozva a jobbágyi viszonyok felszámolásának elvét – megfeddte a parasztokat, mert nem tartják tiszteletben a magántulajdont, idegen vagyonba gázolnak, a volt földesurakat pedig azért, mert az átmeneti korszakot földelvételre, még inkább úrbéri szolgálat kikényszerítésére használják. „A további törvényszerű intézkedésig” javasolta, hogy az érdekeltek kössenek egymással ideiglenes megállapodásokat, s egyben ígéretet tett a zsellérek és jobbágyok által az allodiális földekből bérbe vett parcellák önmegváltás útján történő paraszti tulajdonba vételére. Ugyancsak a kormányzó felszólítására 1850-ben egy nyolctagú bizottság látott hozzá a részletes úrbérrendezési javaslat kidolgozásához. A Kemény Ferenc báró és Paul Dunca közreműködésével elkészült tervezet ellen hamarosan számos nagy- és középbirtokos fordult közös memorandummal a császárhoz, tiltakozván még a gondolata ellen is, hogy minden paraszti kézen lévő föld annak tulajdonába menjen át.
Hosszú előkészítő munkálatok eredményeként 1854. június 21-én – jó egy évvel a magyarországi hasonló rendelkezés után – császári pátens, az „úrbéri nyílt parancs” intézkedett a jobbágyfelszabadítás jogi végrehajtásáról, a nyitva hagyott kérdések rendezéséről. A 48-as törvények elvi alapjait fenntartva – mint ahogy a részletekben is ahhoz próbált közelíteni –, az úrbéresek számára biztosította az állami megváltást, a nem úrbéres, székely örökségi vagy majorsági jobbágyok, zsellérek számára lehetővé tette az önerőből való megváltást, meghatározva egyben az állami és az önmegváltás módozatait. A pátens tehát megmaradt az úrbéres és nem úrbéres jobbágy közötti – végső fokon természetellenes – megkülönböztetésnél, azon nyilvánvaló szándékkal, hogy a szabaduló parasztság egy részét (az addig függőségben élők mintegy harmadát) az elkövetkező időkre lehetőleg jogi eszközökkel is hozzákösse az úri birtokhoz. A jobbágyfelszabadításnak ebben az alapkérdésében az abszolutizmus határként nem ment túl azon, amelyet a 1456magyar nemesség 1848 tavaszán félig-meddig saját elhatározásából önmagának keretként kijelölt.
Az úr és paraszt közötti birtokvita egyik legfontosabb kérdésében, a Cziráky-féle 1819–1820. évi összeírásban rögzített, valamint az 1848. évben ténylegesen paraszti kézen lévő birtokok különbségéért vívott harcban a pátens közvetítő álláspontra helyezkedett. Általában a parasztok számára kedvezőbb 1848. januári állapotokat vette kiindulási alapul az úrbéri, földterület meghatározásánál, sőt, parasztinak minősítette a Cziráky-féle összeírás azon földdarabjait, amelyeket később a földesurak visszavettek a jobbágytól, vagy amelyeket 1848-ig az állami terhektől való félelmükben ez utóbbiak adóösszeíráskor eltagadtak. A földesúr számára kedvezett a pátens az 1819 előttről vitás földek, pusztatelkek, az erdők vagy az 1819 utáni engedély nélküli paraszti irtványföldek tulajdonjogosultsági kérdésében. Lehetővé tette az uradalmi földeken élő zsellérek széles táborának birtokkal való szabadulását – igaz, csupán az önmegváltás keserves útján. Az örökletes jobbágyok és zsellérek a vármegyékben élő zsellérekhez hasonlóan önmegváltással szabadulhattak, míg a házatlan zsellérek számára a felszabadulás az agrárproletári sorsot jelentette, jó időre biztosítva ezzel azt is, hogy a polgári jogegyenlőség bevezetése életkörülményeik alakulásában legfeljebb eszmei jelentőséggel bírjon. (A telepítvényes és udvartelki zsellérek tényleges felszabadítását majd a dualista állam fogja megoldani.)
Az úrbéri pátens a volt földbirtokos és alattvaló jogvitáját, lényegében a földbirtokviszonyok újraszabályozásának bonyolult és kiterjedt munkáját az ún. úrbéri bíróságokra bízta, amelyek 1858-ban kezdték meg működésüket Erdélyben. A közigazgatási szervektől most olyan törvényszékek vették át az úrbéri peres ügyek intézését, amelyek az igazgatás és a bíráskodás területén működő tisztviselőkből állottak, ezzel is jelezve, hogy e fórumok hatásköre nemcsak a jogszolgáltatás, hanem részben az igazgatás területére is kiterjed. A pátens megalkotói szemében az úrbéri törvényszék ilyen összetételben látszott alkalmasnak arra, hogy elvégezze a magánérdek és államérdek egyeztetését e szerteágazó, sokfelé kiható kérdésben. A képzett bírák voltak hivatva a törvényességet, a szakszerűséget, a közigazgatási tisztviselők pedig a „közjót” képviselni. A 6 területi bíróság felett a nagyszebeni úrbéri főtörvényszék állott, melyben a helytartóság is képviseltette magát, harmadfokon pedig a bécsi legfelsőbb úrbéri törvényszék működött, ahol az államérdek nyomatékosabb érvényesülését a belügyminisztérium képviselője biztosította.
Az úrbéri törvényszékek döntöttek mindazon ügyekben, amelyekben a felek addig nem tudtak megállapodni, következésképpen tájegységenként változott működésük jelentősége. A Székelyföldön az ügyek talán egyötöde oldódott meg békés megegyezéssel, az ún. megyék területén ennek többszöröse. A legtöbb vita az irtványföldek, maradványföldek, elhagyott földek körül, s nagyon nagy mértékben az erdők új tulajdon- és használati joga körül folyt. Az 1457úrbéri törvényszékek azonban a konfliktusoknak csupán egy részét tudták lezárni, a legvitatottabb esetek – s ezek nem kis számot tettek ki szinte örök per gyanánt évtizedekig elhúzódtak, jóval túl azon a szerény három esztendőn, ameddig (1858 és 1861 között) ezek a bíróságok a politikai viszontagságok közepette fennállhattak, hogy azután átadják feladatkörüket a királyi táblának. Az úrbéri törvényszék elsősorban a volt földesurak igazságkereső fóruma volt, míg a parasztság lehetőleg kerülte őket, s ha módja volt rá, és érdeke is úgy kívánta, ellenállt a szabályozásnak, a jogi viszonyok tisztázásának. (Sokfelé nem is volt szükség úrbéri per lefolytatására.) A kutatások mai állása szerint 1774 érdekelt községből a hatvanas évek végéig mindössze 69 helységben (3,88%) volt teljes úrbéri rendezés, 240 község (13,54%) esetében azonban hozzá sem kezdtek a rendezéshez. Az Erdéllyel szomszédos Arad, Bihar és Szatmár megyékben a rendezés kereken tízszer gyorsabban ment végbe.
Az úrbéri törvényszékek lassú működése kihatott az ún. tagosításra, a legelők, az erdők birtokosonként való különválasztására, hiszen mindezt csak akkor lehetett megkezdeni, ha már tisztázódtak a tulajdonviszonyok. A legelőelkülönítéshez, erdőelkülönítéshez, számtalan helyen szétszórt szántófölddarabjai összevonásához esetenként érdeke fűződhetett a parasztnak is – ezt magyarázták neki a kor üzemgazdái racionális, csak éppen a paraszti realitásokkal kevésbé számoló érvelésekkel. A gazdálkodás és az értékesítés 1850-es évekbeli szintjén a tagosítás alapvetően földesúri, leginkább nagyüzemi érdek volt, míg a parasztságot elsősorban az állattenyésztés követelményei sodorták az ellenzők táborába. Ennek megfelelően zárkózott el előle, s ellenállása hozzájárult ahhoz, hogy az ötvenes és hatvanas években a rendfenntartó erők igénybevételével is csupán 82 községben került sor tagosításra.
Az úrbéri bíráskodás vontatott menete azonban csak kísérője, igaz, fontos kísérője volt a jobbágyfelszabadítás 1848-ban elkezdődött nagy folyamatának. A paraszt végül is polgári birtokosa lett a földnek.
Erdély bonyolult birtokviszonyai, a 48 előtti szabályozás hiánya nem teszi lehetővé, hogy pontos képet kapjunk az 1848–54-es jobbágyfelszabadítás számszerű adatairól. A kutatások mai állása alapján úgy tűnik, hogy Erdélyben és a Partiumban a függő parasztság 78%-át (175 543 úrbéres parasztgazdaságot s az ezen élő körülbelül 974 846 főt) szabadították fel állami kárpótlással, ennek polgári tulajdona lett 1 616 547 katasztrális hold szántó és rét, a tartomány szántóföldjének túlnyomó része. E több mint másfélmillió hold 80%-ban román parasztok kezére került, s ezzel megszületett a román nemzeti földbirtok is, ami új távlatokat nyitott a románság nemzeti fejlődése számára. Székelyföldön az egykori úrbéres parasztság helyzete különösen kedvezőtlenül alakult; az országos aránynál jóval több földművelő kényszerült az önmegváltás vagy éppen az agrárproletársors vállalására. A 1458székely székek ún. örökséges jobbágyai és zsellérei háromnegyed részben évtizedekig elhúzódó önmegváltással, míg az egykori megyék területén éppen fordítva, a parasztság háromnegyed része állami támogatással szabadult. A naszódi és orláti román határőrezredek katonai kötelezettségei még 1851-ben megszűntek, a föld és erdő a községek használatába ment át, bár az előbbi területeinek egy részére néhány nagybirtokos és a kincstár, az utóbbiéra pedig a Szász Universitas tartott igényt, amiből aztán évtizedekig tartó pereskedés származott. A székely határőrezredeket a polgári forradalom után már nem is állították vissza, s mivel itt korábban a határőrök – a másik két határőrezredtől eltérően – mint „szabad székelyek” teljesítettek szolgálatot, semmit sem kaptak „jutalmul” az államkincstártól. Az addig általuk használt erdők megszerzéséért ezért ők folytattak évtizedes harcot.
A feudális jog szerint önálló birtokra jogosult hajdani jobbágyok és zsellérek (kb. 130 ezer család), földtulajdonjoggal korábban nem bíró majorsági zsellérek, kurialisták (kb. 30 ezer család), volt határőr parasztok, székelyföldi jobbágyok szabaduló tömege mellett a parasztmódra élő kisnemesek több mint százezres seregét és 227 község eddig is független szász, részben román földművelő népét kellett számításba venni ahhoz, hogy teljesebb képet alkothassunk Erdély immár vagyonilag és jogilag is szabad parasztságáról. A szász községek 1,1 millió holdnyi birtokának bő harmada, 446 982 hold tiszta községi vagyonként fontos bevételi forrást jelentett amúgy is fejlettnek számító falvaik számára.
A volt jobbágynak most szabad parasztként egymagának kellett kialakítania gazdasági tevékenységének jellegét. A közös gazdálkodáson alapuló szokásrend bomlása meggyorsulhatott, a termelékenység növekedésének lehetőségei elvileg nagyon kitágultak. A valóságban azonban a feudális korszakban kialakult egyenletesen lassú munkatempó, a kicsi, de biztos terméshozam elérésének célrendszerében leszűkült szakértelem, a kezdeti csekély kezdeményezőkészség, hitelhiány, a polgári állam által kivetett adóterhek még a birtokos parasztoknál is nagymértékben lerontották a jobbágyfelszabadítás gazdaságfejlesztő lehetőségeit. A hagyományos paraszti életformába még nem illett bele a pénzszerzés rendszeres, tartós bérmunka útján történő biztosítása, még azokon a területeken sem, ahol ennek lehetősége fennállott. Ha nagyon egyenlőtlen területi eloszlásban, főként egyes városok körül már 1848-ban is volt paraszti árutermelés, egyelőre sem ez, sem az átmeneti konjunktúrák – mint az 1853–54-es – még nem sokat változtattak a viszonyokon. A modern közlekedési hálózat, utak és vasutak kiépítése, a hitelgépezet beindulása, a városiasodás meggyorsulása biztosítja később azt a nyomóerőt, amely a paraszti gazdaságot régi és új elzártságából kiszakítva előrelöki majd a fejlődés útján.
