A SZÁSZ AUTONÓMIA FELSZÁMOLÁSA
A SZÁSZ AUTONÓMIA FELSZÁMOLÁSA
Az abszolutizmus berendezkedése a szász polgárság számára csalódások egész sorozatát hozta. Eleinte pedig sokat vártak tőle. Még 1848 decemberében az osztrák kormány határozatot hozott a szászok autonómiájának fenntartására. Az erdélyi hű szász népünkhöz című 1848. december 21-i császári manifesztum és a szász univerzitáshoz intézett leirat megtestesítette azt a korai bécsi törekvést, hogy a szászoknak a központi kormányszervek alá rendelésével Erdélyben a német elemet erősítse, s egyben hasonló jogok felcsillantásával a császár iránti hűségre ösztönözze a románokat is. Az ígéretet csak a pillanatnyi politikai kényszer szülte, hiszen kezdettől tisztában voltak azzal, hogy egy különálló Szászföld csak „a román kérdés megoldása után” teremthető meg. De nem kevésbé tudták azt is, hogy ha területileg el is különítenék valahogy az egyes erdélyi népeket, egy külön privilegizált nemzetiség nehezen illeszthető a polgári forradalom által megteremtett jogegyenlőség rendszerébe. Az olmützi alkotmány szövege 1849-ben már jelzi 1438ezt a felemás helyzetet, amennyiben az „erdélyi nagy-fejedelemséget” homogén egységként kezeli, hogy azután a 74. §-ban mégis megismételje az ígéretet: a szász nemzet külön jogai az új alkotmány keretei között is fennmaradnak. A minisztertanács 1849. július 18-án a Királyföld közigazgatásának felügyeletét Wohlgemuth kormányzó kezébe adja, amivel kezdetét veszi a szászok autonómiájának módszeres csonkítása. Igaz, polgárságuk mégis sokáig a kormány fő támaszának számított. A Királyföld polgári sziget maradt a katonai igazgatású tartományban. Az ostromállapot politikai szigorából is kevesebbet éreztek, s az új ideiglenes közigazgatási beosztás – a földrajzilag is különálló részekből kialakított szebeni kerület – kifejezetten kedvezett nekik. A civil ügyek biztosa a szász gróf lett, alkerületeket nem szerveztek, meghagyván a régi szász székeket, districtusokat. Régi bíráskodási rendszerüket először megerősítették, s így, ha nem is elsősorban a polgárság, a szász hivatalnokréteg némi joggal érezhette, hogy a dinasztia iránti hűségét honorálta az udvar.
1849 decemberében az univerzitás összeült, hogy kidolgozza azt a politikai struktúrát, amely biztosítja a szászok jövőbeni elhelyezkedését, megteremti az újkor követelményeinek megfelelő intézményes keretét, főként a koronától való közvetlen függésen alapuló autonómiát. A legnehezebb kérdés természetesen a leendő saját koronatartomány területének megállapítása volt. A szász politikusok számára sok gondot okozott az a puszta tény, hogy a Királyföldön a románok voltak többségben, s a szebeni kerület kialakításával újabb tiszta román vidékek bekebelezésére került sor. Nagy viták során, amelyben a minden románlakta területről való lemondás gondolata is komoly mérlegelés tárgyát képezte, az a kompromisszumos elképzelés kerekedett felül, hogy a régi Királyföld maradjon érintetlen a történeti jog alapján, míg az újonnan odacsatolt területeken az etnikai elv érvényesüljön, e részek nem szász településeire tehát nem tartanak igényt. A területi kérdés így valójában az univerzitás számára is nyitott maradt.
Ősi intézményrendszerüket az olmützi alkotmány elvei alapján próbálták korszerűsíteni. Az osztrák egységállam követelményeivel összhangban lemondtak a saját tisztviselőválasztásról, az igazgatás és igazságszolgáltatás addigi összefonódásáról, a két és fél százados szász jogot is felcserélték az osztrák polgári és büntetőtörvényekkel. A velük élő románoknak pedig teljes egyházi, iskolai és hivatalviselési szabadságot ígértek. A nagy adófizetőkből, városok és községek választott képviselőiből összeállítandó korlátozott jogkörű, 40 tagú szász Landtag küldötteket delegálna a birodalmi parlamentbe is, hogy ott képviseljék az alkotmányosnak remélt osztrák birodalom távoli német sarokbástyáját.
1850 elején öt nagy emlékiratban foglalták össze a Szászföld beosztására, igazgatására, szervezetére, a képviselőválasztásra, a községek életére vonatkozó elképzeléseiket, de terveik elfogadásának reménye napról napra 1439fogyatkozott. A kormány felemás magatartása mellett aggodalomra adott okot, hogy a szász koronatartomány megteremtését mind a saját nemzeti területet követelő románok, mind a magyar ókonzervatívok ellenezték. Ahogy halványult a saját kis kormánnyal, saját Landtaggal, főtörvényszékkel bíró „Markgrafschaft Sachsen” születésének reménye, úgy vált elkeseredettebbé saját politikai és gazdasági nélkülözhetetlenségük bizonygatása, a fogadkozás, hogy a szászok a birodalom keleti felében stabilizáló és civilizatorikus erőt, a Reichsratban pedig konzervatív alkotmányos erőt képeznek majd. Mindezt kiegészítette a másik érv, a nemzethalál felidézése arra az esetre, ha különállásukat nem sikerülne biztosítani. A szász koronatartomány tervét Erdély kormányzója az egységes állam megbontásának tekintette, vele együtt elutasította a központi kormány is, bár a kívánságot pártoló Alexander Bach annyit el tudott érni, hogy legalább valamilyen szerény formában egy szász kerület a szász gróf elnöklete alatt fennállhasson.
Az abszolutizmus nyílt meghirdetése után egy hónappal Franz Salmen comest, a szász privilégiumok védelmezőjét eltávolították tisztségéből, példát is statuálva, hogy nem engedhető semmilyen nemzeti különállás az „egy úr, egy törvény, egy kormány” elvére épülő centralizált rendszerben. A kormányzó pedig egyenesen szorgalmazta a szász értelmiség szétszórását az ország különböző részeiben működő hivatalokba. Újabb hónap elteltével a szászföldi igazságszolgáltatás fellebbezési fóruma az univerzitás helyett az erdélyi főtörvényszék lett, ami forma szerint is súlyos csapást jelentett a szász önkormányzatra. Beszterce és Brassó önálló területi bíróságokat (Landesgericht) kapott; 1852. október 27-én pedig a császár kiadta a rendelkezést a szász magisztrátusok és székhivatalok állami hivatalokkal történő felváltásáról. Az ősz folyamán a régi székeket újraosztották körzetekre és alkörzetekre, Besztercét végleg a rettegi kerülethez, Szászvárost a gyulafehérvárihoz, Fogarast viszont a szebeni kerülethez csatolták. Megjelentek az idegen tisztviselők, s ezzel a szász különállás politikailag is véget ért. „Ítélethozatal nélkül agyonütöttek, kereszt és gyertyafény nélkül sírba tettek bennünket. Ez volt a jutalom mindazért, amit a veszély éveiben tettünk és szenvedtünk – írta 1853 elején a hagyományos szász hivatalnok polgár érzésvilágát megszólaltató Joseph Bedeus.*
Idézi E. FRIEDENFELS, Joseph Bedeus II. 251.
A csalódás nyomán politikai közömbösség lett úrrá a szász értelmiségen, s miként az egész birodalomban, náluk is megfigyelhető a politikától a gazdaság és kultúra felé fordulás. De minden keserűségük ellenére hűek maradtak a dinasztiához, ebben látván fennmaradásuk fő támaszát. „Ha a szászok elégedetlenek is az idegen tisztviselők beáramlása, republikánus községi és céhrendszerük felfüggesztése és a konkordátum miatt – írja egy bizalmas jelentés 1856-ban –, úgy ez az ő szemükben a kisebbik rossz 1440nemzetiségük pusztulásával szemben, ami biztosan bekövetkezne, ha az ország megszűnne osztrák provincia lenni.”*
MARTIUS, Grossösterreich und die Siebenbürger Sachsen 1848–1859. München 1957. 71.
Az abszolutizmus tehát elérte célját a szászokkal szemben. Különállásukat, községi önigazgatásukat felszámolta, ugyanakkor a magyarokkal és románokkal való ellentéteiket konzerválta, megőrizvén hangadó köreiket abban a hitben, hogy e kicsiny nemzetiség jövőjét csak az adott rendszer biztosíthatja. Ha nem is lettek az abszolutizmus feltétlen hívei – mint azt egykorú magyar vagy román ellenfeleik gyakran állították róluk –, maradék kiváltságaik, a német jellegű egységállam gondolatához vagy éppen újabb némettelepítésekhez fűzött remények gátolták őket a többi erdélyi nemzettel való kapcsolatok kiépítésében.
