A KONZERVATÍV FÖDERALISTA KÍSÉRLET: AZ „OKTÓBERI DIPLOMA”
A KONZERVATÍV FÖDERALISTA KÍSÉRLET: AZ „OKTÓBERI DIPLOMA”
1860. május végén ült össze Bécsben a főhercegek közt liberálisnak számító Rainer elnöklete alatt a „megerősített birodalmi tanács”, hogy a császárság 1861. évi költségvetését megtárgyalja. A parlamentjelleget imitálni hivatott, főhercegekből, főpapokból, katonákból, arisztokratákból, elvétve polgárokból uralkodói kinevezéssel összeállított rendi típusú tanácsadó testület végül is nem bizonyult olyan jelentéktelennek, mint megalkotói szánták. Mert bár sem kezdeményezési, sem törvényalkotási joga nem volt, mégis egy képviseleti rendszer nélküli évtized felgyülemlett elégedetlensége miatt – a román Bariţ kifejezésével – ülésein felhőszakadásként zúdult a vád a résztvevőkből. Az egyes történeti országoknak autonómiát követelő konzervatívok támadó vonala mellett további ellenzéki erők is megjelentek a konfrontációk során. Bírálatot mondott az abszolutizmusról a brassói szász Karl Maager is, aki a centralizált alkotmányos rendszer bevezetése mellett foglalt állást, míg a Bariţ által szerkesztett petíciók, amelyek a románok sérelmeinek előadásával végül is egész Erdély helyzetét tárták a birodalmi tanács elnöke elé, a legsürgősebb teendők között említették a tartományi alkotmányosság megteremtését.
A konzervatív arisztokrácia kezdeményezésére Ferenc József 1860. október 20-án „állandó és visszavonhatatlan állami alaptörvényül” kibocsátotta az ún. Októberi Diplomát, mely uralkodói kegyként „helyreállította” az egyes történeti országok és országrészek külön szervek útján történő belkormányzását, és ígéretet tett a külön tartománygyűlések egybehívására, deklarálva, hogy a jövőben törvények csak az egyes tartománygyűlések és a birodalmi tanács közreműködésével (de nem kifejezett jóváhagyásával) születhetnek. A különféle országok, tartományok, illetve a birodalom összérdekeinek egyeztetésére a helyi tartománygyűlések 100 küldöttjéből álló új összetételű birodalmi tanács (Reichsrat) volt hivatott. (Tagjait a tartománygyűlés javaslata alapján az uralkodó nevezte ki.) Ennek tartották fenn a költségvetési, pénz-, kereskedelem- és közlekedési ügyeket, valamint a hadügyek egy részét. Ugyanazon a napon császári kézirat állította vissza a 1474magyar és az erdélyi udvari kancelláriát. Az előbbi vezetője forma szerint is, az utóbbié pedig a gyakorlatban a régi belügyi, igazságügyi és vallásügyi minisztérium megszüntetésével újjáalakuló központi kormány („államminisztérium”) tagja lett. Egy további rendelkezés „az azelőtti erdélyi alkotmány sajátságos jelleme mellett mélyen beható változásokat” végrehajtó tartománygyűlést helyezett kilátásba, s ennek előkészítését „a különféle nemzetiségekhez, vallásfelekezetekhez és rendekhez tartozó ... kitűnő férfiak” majdani tanácskozására bízta.*
Okmánytár Erdély legújabb jogtörténetéhez, 1848–1865. (Összeszedte SÁNDOR J.) Kolozsvár 1865. 116.
Az Októberi Diplomát távolról sem fogadta olyan lelkesedés, mint kezdeményezői remélték. Az osztrák polgárság a liberális engedményeket kevesellte, a magyar tartományoknak adott jogokat viszont sokallta, ezért inkább a rendi föderalista nagybirtokosok központosztás elleni államcsínyét látta benne. A magyar liberálisok sem az új rendszer létrehozásának módját, sem a diploma tartalmát nem fogadták el, noha a megelőző korszakokhoz képest előrelépésnek tartották. Tagadták az uralkodó jogát országos jelentőségű döntések egyedüli kibocsátására, nem ismerték el semmilyen központi – tehát külső – kormányszerv vagy akármilyen korlátozott jogkörű birodalmi parlament formális fennhatóságát, nem akarták az 1848-ban megteremtett felelős magyar miniszteriális rendszer visszaállítása helyett a rendi korszak kifoltozott struktúráját elfogadni. A magyar közvéleményt Kemény Zsigmond Pesti Naplója és az emigráció hazaküldött irányelvei egyaránt a széles körű önállóság melletti kitartásra buzdították. A pesti tüntetők elleni hatósági akció halálos áldozatokat követelt, novemberben országszerte népi megmozdulások zajlottak, Szatmáron, Nagyváradon, Aradon és környékükön gyakran magyar–román közös fellépésként.
Erdélyben a magyar liberális tábor természetesen szintén szembehelyezkedett a diplomával, itt különös súlyt kapott az a tény, hogy az az 1848. évi uniót semmisnek tekintette. „Az erdélyi magyarság unió nélkül el van veszve örökre, afelől nálunk az utolsó magyar paraszt is meg van győződve” – üzenték Eötvösnek.* Készségesen elismerték, hogy szükség lehet jogkiterjesztésre, az 1848. évi választói törvény módosítását maguk is elkerülhetetlennek látták, de a jogfolytonosság biztosítására kiindulási alapnak egyedül ezt tudták elfogadni. Az erdélyi magyar konzervatívokat is csak kevéssé elégítette ki az októberi kísérlet, mert részben közvetlen birtokosi érdekeik, részben politikai tekintélyük védelme céljából általában nem akartak az uniós törekvések ellen fellépni.
Idézi: SZABAD GY., Forradalom és kiegyezés válaszútján (1864–1861). Bp. 1967. 389.
Másként fogadta a diplomát a szász és a román polgárság. Az optimista brassói Bariţ nagy lelkesedéssel kommentálta lapjában: „ma az erdélyi román 1475nemzetet uralkodója a többi népekkel együtt nagykorúnak nyilvánította”, Erdély autonómiája örökre biztosított, „sorsunkat a mi kezünkbe adták”.* Ugyanakkor Eötvös és az emigrációból hazatérő Wass Samu egyezkedést és összefogást célzó megkeresésére, ha nem is elzárkózó, de kitérő választ adott. A rivális lap, Şaguna nyolcadik évbe lépő nagyszebeni Telegraful Românja hasonló húrokat pendített meg. Máramaros új román főispánja az ősz folyamán még lehetőnek tartotta a románság megnyerését az unió számára. A román értelmiség azonban november folyamán értekezleteket tartott, ezeken több-kevesebb határozottsággal az 1848-as balázsfalvi program megvalósítását jelölte meg célul. A szebeni ortodox szinódus az egyes nemzetek egyenlő számú képviselőiből álló erdélyi parlamentet, a három nyelv egyenjogúságát kívánta, a szászvárosi, brassói és gyulafehérvári megbeszéléseken román többségű alkotmányozó országgyűlés összehívását, míg az abrudbányain egyenesen a Habsburg-birodalom összes románjainak egy nagy területben történő egyesítését, általános választójog szerinti román országgyűlést és egyedüli román hivatalos nyelvet követeltek.
Idézi V. NETEA, Lupta românilor din Transilvania pentru libertatei naţională (1848–1881). Bucureşti 1974. 158–159.
A Bánságban a tartományi császári biztos jelenlétében Temesvárt összeült román polgárok egy választott vezető alatt működő külön „román kapitányság” kihasítása mellett döntöttek, de ragaszkodtak a Vajdaság és Bánság különállásához is, majd amikor kiderült, hogy Bécs ezt nem akarja és nem tudja fenntartani, Andrei Mocsonyi rengeteg aláírással ellátott emlékiratban kérte az uralkodótól a Bánságnak Erdélyhez kapcsolását. Álláspontjukat fenntartották azután is, hogy, akár a Partiumot, 1860. december 27-én ezt a területet is visszacsatolták Magyarországhoz.
A szász polgárság egy brassói tanácskozáson elhatározta, hogy az egyes községek kérvényezzék a régi szász jogok és intézmények visszaállítását, s a majdani erdélyi országgyűlés az 1791. évi törvény alapján működjék. A választójog korszerűsítése és – a többségük által egyébként nem kívánt – unió kérdésében a döntést későbbre halasztották.
A három nemzet politikai erői tehát egymástól eltérően reagáltak az uralkodó októberi kísérletére. A magyarok álláspontját az 1848 vívmányaihoz való ragaszkodás határozta meg. Magyarok és szászok első lépésként saját történeti-nemzeti intézményrendszerük restaurálásának programját hirdették meg, a visszaállított történelmiből akarván fokozatosan tovább építkezni, míg a nemzeti-politikai intézményrendszerrel nem rendelkező románok a császári intézkedést éppen a nemzeti fejlődésük jövőjét garantáló alapokmánynak tartották. Az egyes nemzetek már kezdettől sokban eltérő állásfoglalásai igazolták Bécs azon törekvését, hogy Magyarország, Erdély, Horvátország egymáshoz való viszonyát újból nyitott kérdésnek nyilvánítva, pillanatnyilag 1476megnyugtassa a magyar szupremáciától tartó nemzetiségeket, hosszabb távon ugyanakkor magyarok és nemzetiségek egymással szembeni kijátszhatóságát tegye lehetővé.
Az Októberi Diplomával induló kísérletsorozat Magyarországot valójában visszavetette az 1848-as forradalom előtti politikai viszonyok közé, részint úgy téve, mintha az azóta lezajlott folyamatok meg sem történtek volna, részint éppen a történtek ismeretében: 1848 tagadásával mintegy újra le akarta játszatni 1848–49 önrendelkezésért, az egyes nemzetek egymáshoz való viszonyának rendezéséért folytatott – akkor be nem fejezhetett – harcát, ezúttal természetesen a dinasztia által szigorúan megszabott keretek között. Innen nem egy kortárs csalóka helyzetfelismerése, amikor 1848 megismétlődését érzékelték-félték.
Erdély új kormányzatát csak közel két hónappal később, az 1848 előtti mérsékelt konzervatívok bevonásával sikerült kialakítani. Az uralkodó december 9-én Kemény Ferenc bárót, az utolsó erdélyi országgyűlés elnökét bízta meg a kancellária (korlátnokság) vezetésével, egyelőre csak ideiglenes jelleggel, mivel Kemény előre kijelentette Bécsben, hogy az 1848. évi uniót nem hajlandó meg nem történtnek tekinteni. A helyi kormányszerv az 1848-ig fennállott, most Kolozsvárt újra visszaállított gubernium (főkormányszék) lett, melynek elnökévé ugyancsak ideiglenes jelleggel Mikó Imre grófot, a köztiszteletben álló egykori kincstárnokot állították, aki tisztségében gondosan elfelejtett felesküdni. A még életben lévő régi tanácsosok mellé újakat is kineveztek, s több változtatást csináltak. A „három politikai nemzetre” épülő régi szervezetet Kemény úgy módosította, hogy mind az udvari kancelláriában, mind a guberniumban román referatúrákat állított fel, s ezek élére – nemzeti kritériumok alapján először – önálló gondolkodású román tanácsosokat helyeztek. Ezzel a románság „negyedik nemzetként” történő elismerését akarták elősegíteni. Hónapokon át kettős kormánya volt Erdélynek, mert a gubernium szervezésének időszakában, 1861. április 23-ig változatlanul működött a nagyszebeni helytartóság, élén Friedrich Lichtenstein herceggel, aki az 1858 júniusában elhunyt Schwarzenberget követte a kormányzói székben. Végül is a helytartóságot feloszlatták, az idegen tisztviselőket zömében elbocsátották a közhivatalokból, az igazságügyi szervezetet később a régi formájában állították helyre, de megmaradt az abszolutizmus kori büntetőjog, magánjog és perrendtartás, bár egy szakértői tanácskozás hozzákezdett az átállási idő jogszabályainak rendszerezéséhez. Az adó- és pénzügyeket az előző évtizedben kialakított szervezeti keretben intézték, mint ahogy a politikai és közbiztonság fontos szerve, a csendőrség is tovább tevékenykedett.
Kemény 1861. február 11-re Gyulafehérvárra hívta össze azt a nemzetiségközi tanácskozást, melynek feladata az elkövetkező erdélyi országgyűlés előkészítése, egy választási tervezet kidolgozása volt, hogy az 1848 előtt 1477jogosítottak mellett „azon nemzetiségek, rendek és vallások kívánalmai és szükségei is egyenlően figyelembe vétessenek, amelyek azelőtt politikai jogosultsággal nem bírtak”.* A meghívottak kiválogatásában jellegzetesen rendi szemlélet érvényesült: 8 magyar, 8 székely, 8 (magyar) városi, 8 szász és 8 román notabilitást kértek fel részvételre. A magyar többség már jó előre elkeserítette a nemzetiségi politikusok nagyobbik, unióellenes szárnyát. Decemberben Şuluţiu érsek Bécsben járt az uralkodónál és a kormány tagjainál, ahol a románok korábbi kérése, hogy erdélyi kancellárt közülük nevezzenek ki, süket fülekre talált ugyan, de Schmerlingtől, az új államminisztertől (Kemény megkerülésével) a két román főpap engedélyt kapott egy kisebb nemzeti konferencia összehívására. A forradalom óta először 1861 januárjában összeülő mintegy 150 fős nagyszebeni román politikai gyűlés négynapos vita után elfogadott határozatban foglalt állást az Októberi Diploma és a román nemzet önálló politikai egyéniségként való elismerése mellett, követelve a románok számára néhány régi, sérelmes, 1848-ban természetesen már érvényét vesztett erdélyi törvény eltörlését. Törpe kisebbségbe szorult az az álláspont, amely az 1848. évi választójog ideiglenes fenntartását javasolta, helyette egy tágabb, jövedelemtől független, minden föld- és házbirtokosnak, lényegében minden megállapodott iparosnak és értelmiséginek választójogot biztosító elképzelést fogadtak el. Politikai életük gyengeségéből fakadó félelmeik ellensúlyozására pedig azt is kimondták, hogy a követeket – a polgári gyakorlattól eltérően – utasításokkal kell ellátni. A gyulafehérvári hivatalos tanácskozásra sérelmesen csekély számban meghívott románok egységes magatartásának biztosítására kikötötték, hogy azok nem léphetik túl a diploma előírásait, nem adhatják elő magánvéleményüket, s kimondották, hogy átkozott legyen az, aki (a konferencián előírt) nemzeti egységet megbontja. Megalakult egy koordináló bizottság, a később nagy jelentőségű román nemzeti komité, melynek elnöke Şaguna püspök és Şuluţiu érsek lett; a további 18 fő között találjuk Axentét, Bariţot, a fiatal ügyvéd Raţiut, továbbá néhány tisztviselőt.
Ferenc József 1860 december 21-i kézirata: Okmánytár (i. m.) 117.
Az 1861. február 11-én kezdődő gyulafehérvári konferencián a püspöki palota zöld posztóval borított hosszú asztala körül először ültek össze Erdélyben döntésre magyar, szász és román politikusok. Az elnöklő Kemény azonban minden illúziót eloszlatva leszögezte, hogy amit itt határoznak a választójog kibővítéséről, az nem több az uralkodó elé terjesztendő javaslatnál. A két napon át egymást követő szónoklatok rácáfoltak mind a magyar közvélemény előzetes aggodalmaira, mind a románok félelmére. A 24 magyar meghívottból mindössze 7 volt liberális, a 8 románból pedig csupán a két főpap és egy esperes volt úgy-ahogy független személy, míg a többiek különféle hivatali tisztséget viseltek. Az elsőként felszólaló Haynald Lajos katolikus 1478püspök, akiről a rendőri jelentés alig két éve mondotta, hogy „benne a dinasztia és a monarchia egysége szilárd támaszt talál”,* határozottan az unió és a 48-as törvények – így az akkori választótörvény – életbe léptetése mellett szállt síkra, a magyar álláspontot abban összegezve, hogy 1848 megteremtette a polgári választójogot, az erdélyi képviselőket egyszerűen meg kell hívni a pesti országgyűlésre. A régi liberális Teleki Domokos gróf az értekezlet létjogosultságát is kétségbe vonta, ragaszkodott hozzá, hogy magukat csupán „magán hazafiaknak” tekintsék, akiket sem az ország, sem választók nem hatalmaztak fel. Şuluţiu hosszú történeti fejtegetést is tartalmazó beszédben viszont Erdély autonómiájához ragaszkodott, a testvériesülés nagy lehetőségét tette függővé a külön országgyűléstől, amely a román nemzetet egyenjogúsítaná, részarányának megfelelő beleszólást biztosítana a kormányzatba, s legfeljebb ezután lehet tárgyalni a 48-as törvényekről, unióról. A szász Konrad Schmidt nagy megértést mutatott mind az unió, mind az 1848-as törvények egyes intézkedései iránt, de szükségesnek tartotta egy erdélyi országgyűlés egybehívását, hogy az a nemzetiségek jogait, a szász autonómiát biztos alapokra helyezze. Választójogi tervezete rendkívül bonyolult érdekképviseletre épült, különböző megkötést és cenzust alkalmazva a nagybirtok, a városi polgárság, a megyék, székek, mezővárosok számára, amivel végeredményben a szász etnikum alacsony számából várható mandátumhátrányt akarta kiküszöbölni. A szavazásnál is nagyjából egységes volt az eljárás. A magyarok a magyar, a románok a román javaslatra szavaztak. Az egyetlen uniópárti románt Şaguna és Şuluţiu hazaküldték, a szászok közül viszont három feltételesen támogatta a magyar határozati javaslatot.
L. M. POPESCU, Documente inedite privitoare la istoria Transilvaniei între 1848–1859. Bucureşti 1929. 259.
Az erdélyi kancellár számára a tanácskozás csupán formális dolog volt. Jól tudta, hogy sem az unió, sem a választójog ügye nem múlik ennek véleményén, ezért a többségi (magyar) határozattal együtt megküldte az uralkodónak mind a román, mind a külön szász határozati javaslatot, hozzáfűzött megjegyzésében a magyart ajánlva megfontolásra. Az értekezlet tehát úgy ért véget, hogy a felek egy jottányit sem közeledtek egymáshoz. Az unió ügye azonban ettől kezdve ismét a politikai érdeklődés középpontjába került.
„A hallgatásnak is lejárt az ideje” – írta inkább tényként, semmint utasításként a frissen alakult kolozsvári liberális Korunk, még 1860 decemberében kiadva a jelszót: „Mi a Királyhágón túl lévő testvéreinkkel együtt akarunk élni és haladni”, s a politikai mozgalomnak naponta élénkülni kell.* A cenzúra nyomásának csökkentével a magyar, német és román lapok megteltek a politikai élet híreivel, programokba foglalt követelésekkel és „nézetek tisztázása” címén nemzetek közötti vádaskodásokkal.
Helyzetünkről. Korunk, 1860. december 2.
