A PROVIZÓRIUM FELSZÁMOLÁSA
A PROVIZÓRIUM FELSZÁMOLÁSA
Ha a schmerlingi politikának nem is sikerült megtörni a magyar liberálisok ellenállását, megpuhításuk terén ért el eredményeket. A hosszú abszolutizmus nem hozott gazdasági felemelkedést a birtokos osztálynak, az 1860–62-es esztendők viszont új adósságot hoztak nekik, hiszen a közszerepléshez pénz kellett, mert az egész Mikó-korszak közigazgatását jóformán saját költségen, sokfelé jórészt ingyen kellett vállalják, mivel a provizórium bevezetéséig sem kapták meg fizetésüket. Az adókat fizetni kellett, a konjunktúrákat viszont nem lehetett kihasználni, hiszen még mindig nem volt vasútja a tartománynak. Hitel nélküli, elkülönítetlen, szabályozatlan birtokaik értéküket veszítették. Fogaras tájékozott román főkapitánya szerint pár millióért Erdély egész földje megvehető lett volna. A kiútkeresés kényszere az udvarral egyezkedni kívánók táborát erősítette. A konzervatívok már 1863-ban akcióba léptek, Kemény Ferenc karácsonykor Erdélynek az Októberi Diplomában „megígért állásának helyreállítását” akarja kérvényeztetni.
1864 legvégén Augusz Antal báró titokban felkereste Deák Ferencet, majd a császár megbízásából – immár Magyarország területi integritása helyreállításának alapján – részletekbe menő kiegyezési tervet kért tőle. 1865 tavaszán Deák híres „húsvéti cikkében” célul jelölte meg a birodalom és a 1503magyar alkotmányosság alapérdekeinek egyeztetését. Itt mondotta ki az 1848. évi törvények módosításának lehetőségét, a készséget arra, hogy ezeket „a birodalom szilárd fennállhatásával” egyeztessék, hangsúlyozva a magyar liberálisok egyik legjelentősebb, régi követelését, hogy a birodalom osztrák felében is biztosítani kell az alkotmányos kormányzást mint az abszolutizmus végleges megtörésének zálogát. A konzervatívok csendes támogatásával folyó kiegyezési tapogatózások alatt menesztették 1865. június 26-án Zichy magyar és Nádasdy erdélyi kancellárt, az utóbbi helyét a dinasztiahűségével kitűnt gróf Haller Ferenc lovassági tábornok foglalta el. A rendszer lelke, Schmerling is megbukott, utóda a csehországi arisztokrata Richard Belcredi gróf lett, s egyben az uralkodó is bekapcsolódott a kiegyezési lépések előkészítésébe. Augusztusban Bécsben az új miniszterelnök a két kancellárral, Kemény Ferenccel és Jósika Lajossal megegyezett az unió visszaállításának módozatában. Kemény 1861. évi tervezetének megfelelően, az 1791. és 1848. évi választójog figyelembevételével terveztek új választásokat és országgyűlést hirdetni, ami a regalisták nagy számával biztosíthatta a kívánt eredményt. Ferenc József elvi hozzájárulását adta az unióhoz, magához hívatta (az 1864. december végén a magyarországi és erdélyi görögkeleti románok érsekévé kinevezett, immár a szerbektől független egyházat kormányzó) Şagunát és Konrad Schmidt szászispánt, akikkel közölte kiegyezési szándékát, ígéretet tett a nem magyar nemzeti jogok biztosítására, amennyiben szászok és románok az új helyzethez alkalmazkodni tudnak. Az idejekorán érkezett figyelmeztetés megerősítette a korábbi értesüléseket, de ezt a román politikusok nem tudták kihasználni arra, hogy a magyar liberálisokkal kapcsolatba lépjenek. A nemzeti komité 1863 óta kettészakadt, a két román főpap ellentéte miatt valójában megszűnt, Şuluţiu, Bariţ és Raţiu ugyan tovább vitték az ügyeket, de befolyásuk érthetően csökkent. Félig-meddig tétlenül nézték az eseményeket.
1865 őszén az uralkodó november 19-re Kolozsvárra új országgyűlést hirdetett, amelynek „egyedüli és kizárólagos tárgya a Magyar- és Erdélyország egyesüléséről szóló 1848. évi 1. törvénycikk revíziója, mindkét anyaországra nézve közös érdekeket illetőleg”. Egymás után jöttek a rendeletek a választási előkészületekről, a municipiumok restaurálásáról, melynek során az 1861-ben megalakult testületek ismét régi összetételükben kezdtek működni. Az uralkodó december 10-re összehívta a pesti országgyűlést is, majd az egyes parlamentek elé utalta a diplomát és a pátenst, egyben ezek felfüggesztése formájában véget vetett annak a kísérletsorozatnak, amellyel 1860 tavaszától próbálkozott.
Az új választásokra a cenzust ismét 8 forintban állapították meg, de ezúttal a fejadó beszámítása nélkül, így jóval magasabbra emelték az 1863. évinél. A változás lényege azonban nem a választók számának alakulásában keresendő, hiszen a cenzusemelés ellenére – megbízható adatok híján becslésre 1504támaszkodva – úgy tűnik, hogy néhány ezerrel több volt a jogosult, mint 1863-ban. A választók 80 ezer fölötti létszámát az adja, hogy a kisnemesség paraszti sorsú elemei „régi jogon”, cenzus nélkül szavazhattak. A kisnemesség viszont – etnikai hovatartozástól függetlenül – a magyar politikai erők tartalékát képezte. Ehhez járult még a regalisták nagy száma. Az új rendszer kimondottan hátrányos volt a románok, s előnyös a magyarok számára.
A román értelmiségre villámcsapásként hatott az új fordulat s az új választójog. A kormányszék román alelnöke úgy ítélte, hogy ez a kísérlet rövid életű lesz, csak ki kell várni bukását. Ellenállásra biztatta Şuluţiu görög katolikus érseket és társait, akik azután megpróbálkoztak azzal a taktikával, amelyet a magyarok alkalmaztak a nagyszebeni országgyűléssel szemben: bojkottálni akartak. Şuluţiu nemzeti konferenciát próbált összehívni, de sem Bécsben, sem Kolozsvárt nem kapott rá engedélyt. Még Şaguna sem volt szolidáris vele, hiszen az újdonsült ortodox érsek tudta, hogy a románok most már nem befolyásolhatják érdemben az események menetét, ezért, bár ellenezte az uniót, látványos ellenlépéseket nem vállalt. Az utolsó pillanatban Bariţék a választásokon való részvétel mellett döntöttek. Erre ösztönözte őket az is, hogy az unió elismerése esetére bizonyos engedményeket reméltek, bár éppen az unió megakadályozása volt a tényleges, nem titkolt céljuk. Kemény Zsigmond a Pesti Naplóban még a nyár folyamán kimondotta: „midőn uniót akartunk, nem akartunk unificaltatást, mely ne tűrjön Erdélyben autonomicus életet és a szorosabb értelemben vett tartományi ügyekre még külön országgyűlést, ... az erdélyi nemzetiségek sajátos helyzete miatt óvatosan kerülünk minden unificalási irányt, s az unió kapcsai által nem óhajtanánk prejudicalni méltányos autonómiai törekvéseknek.”*
Pesti Napló, 1865. június 30.
A szász univerzitás ellenezte az új intézkedéseket, mégis a Kemény Zsigmond által említett alapon hajlandó volt az országgyűlésen részt venni, s „a szász nemzetiség municipális alkotmányának előleges államjogi biztosítása mellett” az uniót is elfogadta.
A novemberi választásokon az unió ügyének az uralkodó által történt felkarolása éppúgy megtette a maga lélektani hatását, mint a jogosultsági alap felemelése és a román szavazók körének szűkítése az 1848-ban kimondott értelmiségi cenzus félretételével. Az uniót ellenzők vagy érdemi feltételekhez kötők tábora a 14 választott (és 34 regalista) román képviselőből állott. A magyarok 59 választott képviselője (és a 137 regalista) mellett még forma szerint is eltörpült a román és a 30 választott (valamint 20 regalista) szászból álló nemzetiségi képviselői tábor. Regalisták nélkül is többségben voltak az uniópártiak.
