A NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSE ÉS MOZGÁSA
1564A NÉPESSÉG NÖVEKEDÉSE ÉS MOZGÁSA
A polgári forradalmat követő első és a világháború kitörését megelőző utolsó népszámlálás által közrefogott hat évtized alatt Erdély népessége mintegy 40%-kal, háromnegyedmillió lélekkel gyarapodott azon az 58 ezer km2 területen, amelyet e tájegység történeti határainak jelentéktelen módosításával az 1876. évi közigazgatási átrendezés alakított ki. A gyarapodás kétharmada az első világháború előtti három évtizedre esett, amikor a növekedési ütem kifejezetten meggyorsult. 1839 és 1845 között valószínűleg évi 8 ezrelék, 1851 és 1857 kőzött 6,2 ezrelék volt az évi növekedés, majd a hatvanas évek felfutását hamarosan súlyos visszaesés követte. Már 1854–55-ben, végül 1873-ban Erdélyt is elérte – igaz, utoljára – a középkori típusú demográfiai katasztrófa: a kolerajárvány. Míg az anyaország ezt három év leforgása alatt kiheverte, Erdélyben egy évtized kellett az 1869. évi szint eléréséhez. A halál nagy aratását itt még járványos gyermekbetegségek is követték, s csak a nyolcvanas években kezdődött az erősebb népességszaporodás.
A demográfiai átmenet, amely a kapitalista modernizáció, az ún. ipari társadalom kialakulásának kezdetén a halálozások számának csökkenése és a magas születési arányszámok révén mintegy népességrobbanáshoz vezet – Erdélyben még a magyarországihoz képest is jócskán elhúzódott. Voltak megyék (Alsó-Fehér, Kis-Küküllő, Szolnok-Doboka), ahonnan egy-egy évben halálozási többletet jelentettek a nyolcvanas, kilencvenes években. Nagy-Küküllőben 1869-től hosszú időn át a kis születési arány és a kivándorlás miatt a népesség fogyását tapasztaljuk, de a természetes szaporodásból ezen az úton 6-7% elfolyt Brassó, Háromszék, Udvarhely és Fogaras megyékből is. Az egész korszak népességnövekedése alacsonyabb az országos átlagnál, mintegy követi a kiegyezés előtt megfigyelhető tendenciát, amikor a természetes szaporodásban még valamelyest megelőzte ugyan a Dunántúlt, de a születési arány már (feltehetően) alacsony volt, aminek negatív hatását az ezen a tájon hosszabbra nyúló öregkor ellensúlyozta. A természetes szaporodás üteme a század végén mélyen alatta maradt az országos átlagnak, amiben itt is szerepet játszott a magas gyermekhalandóság. Erdély demográfiai magatartás szempontjából is betagolódott a nagyobb régiókba. Miként az ország egész keleti felében, a családalapítás korai, de itt is az a tendencia, hogy a fiatalok egyre későbbi időpontban kötnek házasságot. Észak-Erdélyben 1890-ben a nőknél ez 18–20, a déli részeken inkább 20–22 éves korban következett be. 1910-ben északon az időpont már kitolódott a 20–22 éves, délen a 21–25 éves korra. A házasságkötések késleltetése azonban inkább a termékenység növekedésével párosult. Szatmár, Bihar, Máramaros, Szolnok-Doboka magasabb népszaporulatú tömbjével szemben a Besztercétől Hunyadon át Baranyáig húzódó vonal mentén alacsony 1565termékenységű régió terült el – ami már a kor statisztikusainak is gondot okozott, létrejöttének magyarázatával azonban történetírásunk egyelőre adós maradt. Az északi és nyugati részeken a kilencvenes években lendületesen gyarapodott a korábban megcsappant népesség, míg a délkeleti sarokban a kivándorlás tartósan fékezte a természetes szaporodást. Az erősebb népességnövekedést mutató vidékek Brassótól, Fogarastól északra, az országrész közepén terültek el, mint ahogy a népsűrűség is középen (nagyjából a Kolozsvár, Marosvásárhely, Segesvár, Szászsebes által bezárt négyszögben) volt a legnagyobb, ahol már 1890-ben elérte a négyzetkilométerenkénti 50–80 főt, míg a Királyhágón túli terület átlaga 1880-ban 37,4, 1890-ben 39,2, s csupán 1910-ben emelkedik 46,3 főre. Igen alacsony a termékenységi mutató a dél-erdélyi románoknál és szászoknál, valamint nyugatabbra, a bánsági módosabb románoknál és sváboknál. A szászok körében a dunántúlihoz hasonló születéskorlátozási magatartás alakult ki, a paraszti birtokok aprózódása ellen az egykére, az egy-két gyerekre tudatosan leszorított család fenntartására rendezkedtek be.
A máramarosi, szatmári, bihari, bánsági és erdélyi részek együttes vizsgálata a fentiektől kissé eltérő képet ad. A természetes szaporulat magasabb számot, 1909 és 1912 között (35,9 ezrelék élveszületés és 25,3 ezrelék halálozás közötti különbséget) 10,6 ezreléknyi értéket mutat, ami azonban még mindig elmarad az országos átlagtól.
21. táblázat. Erdély népességének növekedése, 1850–1910
| ||||||
Év
|
Erdély és a Partium (1102 mrfd, 60 700 km2)
|
Erdély a régi határok között (998 mrfd, 54 948 km2)
|
Erdély az 1876. évi határok között (57 804 km2)
| |||
jelenlevő polgári népesség abszolút számokban
|
átlagos évi növekedés számokban (‰)
|
jelenlevő polgári népesség abszolút számokban
|
átlagos évi növekedés számokban (‰)
|
jelenlevő polgári népesség abszolút számokban
|
átlagos évi növekedés számokban (‰)
| |
1850
|
2 073 737
|
1 856 000
|
1 900 000
| |||
1857
|
2 172 748
|
6,7
|
1 926 797
| |||
1869
|
2 393 206
|
8,1
|
2 101 727
|
7,3
|
2 152 805
| |
1850–1869
|
+ 319 469 (15,4%)
|
7,6
|
+245 727 (13,2%)
|
6,6
|
+252 805 (13,3%)
|
6,6
|
1880
|
2 084 048
|
–2,7
| ||||
1890
|
2 251 216
|
7,0
| ||||
1900
|
2 456 838
|
8,8
| ||||
1910
|
2 658 159
|
7,9
| ||||
1850–1910
|
+758 159 (39,9%)
|
5,6
| ||||
1869–1910
|
+505354 (23,5%)
|
5,2
| ||||
1880–1910
|
+574 111 (27,5%)
|
8,1
| ||||
Ha a magyarországi századfordulós demográfiai struktúrát a magas születési és halálozási arányszám, korai házasság és magas termékenység révén a kelet-európaihoz, a születéskorlátozás korai terjedése a nyugat-európai 1566demográfiai modellhez közelíti, úgy az alacsonyabb termékenység, a magasabb életkor, a viszonylag kedvezőbb halandóság Erdély számára megkülönböztetett helyet biztosít az ország demográfiai fejlődésében; sajátosságainak feltárását, magyarázatát azonban csak további kutatások alapján lehet majd megkísérelni.
A népesség alakulásában korszakunkban nőtt fontos tényezővé a közegészségügy immár az egész társadalmat átfogó szervezetének kiépítése. 1850-től folyamatosan javult ugyan az orvosi ellátás, jelentősebb változás azonban ebben is a század végén kezdődött el. Az abszolutizmus alatt Kolozsvárt és Marosvásárhelyt „országos kórház” működött – az utóbbit jórészt adakozás hozta létre –, az uralkodóról elnevezett gyógyintézet épült Nagyszebenben és Sepsiszentgyörgyön, „császári-királyi tébolydát” állítottak fel ugyancsak Nagyszebenben, s még további 13 kórháznak nevezett megyei és községi ispotályban gyógyították a rászorulókat. A hetvenes években kötelezővé tették a himlőoltást, az 1887-ben bevezetett újraoltással a himlő veszélye is megszűnt. Különféle járványos betegségek persze a későbbiekben is fel-felütötték fejüket. 1876-ban modern közegészségügyi törvény szabályozta az állam, a megyék és a községek egészségvédelmi feladatait, a házak, iskolák, közintézmények ellenőrzésének módozatait, s előírta a kórházak építésére és működésére vonatkozó normákat. A városok és a 6 ezernél nagyobb lélekszámú községek kötelesek voltak orvost tartani, a kisebb falvak népét a körorvos gyógyította – a legszegényebb betegeket ingyenesen. A falvak szegénysége és az orvoshiány miatt a törvény előírásai ugyan nem valósulhattak meg teljes mértékben, de az orvosi és kórházi ellátás számottevően javulni kezdett. 1893-ban még csak 29 kórház működött – kilenccel több, mint 1878-ban – 1900 ággyal, 1913-ban az 56 kórházban az ágyak száma elérte az 5645-öt. Az utolsó háború előtti népszámláláskor 3001 keresőt tartottak nyilván a közegészségügy területén, ebből 545 volt orvos és 523 gyógyszerész. (Az egészségügyi dolgozók 22%-a volt román, az orvosoknak 13%-a.) Százezer lakosra 29 képzett orvos, 62 szülésznő, 191 kórházi ágy jutott. Az elhaltaknak csupán harmada részesült előzőleg orvosi kezelésben, s természetesen óriási különbség volt a városok és falvak vagy az egyes tájak egészségügyi viszonyai között. A fertőző betegek aránya még a századfordulón is valamivel magasabb volt az országos átlagnál, ezzel szemben Erdélyben kedvezőbben alakult a kor nagy népbetegségében, a tüdővészben szenvedők arányszáma. Ekkoriban évente ötszáz felé közelített a balesetben elhaltak s háromszáz felé az öngyilkosok száma, ez utóbbi jó háromszorosa lehetett a fél évszázaddal korábbinak, s kiugróan magas értéket mutatott Háromszékben. Száz körül volt évente a gyilkosságok száma – amiben Hunyad és Háromszék megye járt az élen –, ez azonban a hosszú békeidő, szilárd államhatalom és a polgárosodó magatartásformák eredményeként még felét sem tette ki a fél évszázaddal előttinek.
1567A természetellenes halál utolsó nagy aratása korszakunkban az első világháború volt, melyben a hivatalos adatok szerint csupán 1917 végéig Erdély össznépességének 24 ezreléke esett el (Udvarhelyből és Csíkból 37 ezreléknél is több). Különösen sok, 20% körüli volt az 1895–96-os évjáratok vesztesége. S ehhez társult az otthon megnövekedett halálozás, még inkább a jelentős, 55–58%-os születéscsökkenés.
A népességnek nemcsak a megélhetését, de szaporodását is befolyásolta egy-egy természeti csapás vagy rossz termés következtében beállott éhínség, annak ellenére, hogy az állami és közigazgatási szervek fokozódó mértékben tartották kötelességüknek a katasztrófa sújtotta területek népének segélyezését. A társadalom segítőkészsége enyhítette az éhínséget például 1864–65-ben, a századfordulón pedig már rendszeressé vált a rossz termések alkalmával nélkülöző falvak olcsó, esetleg ingyengabonával való hatósági támogatása. A pusztító éhínségek megszűntek, bár a hiányos táplálkozás, a kenyérpótló kukorica egyoldalú fogyasztása miatt gyakori volt a pellagra. Az 1880-as évek elejének élelmezési felmérése szerint Erdély évente 77 ezer marhát, 29 ezer borjút, több mint félmillió juhot, s közel annyi disznót fogyasztott el. A legjobban Brassó, Fogaras és Háromszék népe étkezett. A Királyhágón túl egy fő körülbelül az országos középértéknek megfelelő összeget, 65 forintot költött évente élelemre, de a táplálkozás itt mégis szegényesebb volt, a sok gyümölcs nem az egészségesebb életmódot, hanem a hiányok pótlását biztosította. A hús- és kenyérfogyasztásban mutatkozó szélsőséges területi eltérésekkel szemben egységesen magas volt a pálinkafogyasztás, amiben Kis-Küküllő a fejenkénti 41 literrel az országos statisztika élén állott.
A lakosság földrajzi mobilitásában a századvég hozott nagyobb megélénkülést. Ha a gazdasági fejlődés, a mezőgazdaság átalakulása folyamatosan apasztotta például a transzhumáló vándorpásztorok számát, az új feltételek között más rétegek mozdultak ki születési helyükről, hagyományos világukból.
Romániába már a kiegyezés előtt is jártak ki dolgozni románok, székely lányok és férfiak; 1860-ban 12 ezer magyar élt Bukarestben, a hetvenes évek végén pedig a hatóságok 40 ezerre tették a romániai „magyar alattvalók” számát. 1880 és 1900 között közel hetvenezren vándoroltak ki oda, jó harmadrészt székelyek. A századfordulótól pedig a világháborúig újabb 80 ezer fő követte őket. E számok természetesen nem foglalják magukba azokat, akik titokban lépték át a mai fogalmaink szerint szinte őrizetlen, hosszú kárpáti határt, s arra is tekintettel kell lenni, hogy a kimenők nagy többsége változatlanul inkább rövidebb-hosszabb munkára, semmint áttelepülés céljából távozott. Ez magyarázza a kivándorló gyermekek igen alacsony, s az idősebb, 50 év felettiek viszonylag nagy számát. Az egész korszakon át főként a déli megyékből és Székelyföldről rajzottak ki a Kárpátokon túlra. „Úgy 1568látszik, egész Havasalföld és Moldva gyógyszertárait kivették a szászok” – írták a századfordulón; egy bojár megbízottja Háromszékben tavasztól őszig lekötötte egy egész falu munkaerejét, s „minden pofonra Romániába szökik a cseléd”.* Így aztán aratáshoz gyakran szlovák munkásokat kellett hozni, téglaégetéshez még szlovének is idevetődtek. A kor statisztikusai szerint a romániai kivándorlás a világháború előtti tizenöt évben a Királyhágón túli területek természetes népszaporulatának közel negyedét, Brassó és Szeben megyékben körülbelül a felét emésztette fel. Az utolsó békeévben már több mint 200 ezer magyarországi születésű – tehát nemcsak erdélyi – ember élt Romániában, lendületesen gyarapodó fővárosában 30 ezerre emelkedett a magyarok száma.
HEGEDŰS L., A székelyek kivándorlása Romániába. Bp. 1902. 10, 73.
A század végén Erdély még csekély bevándorlási többletet mutathatott fel, 1900-tól azután teljes fordulat következett. Az európai kivándorlási övezet nyugatról keletre történő fokozatos eltolódásával ide is elérkezett az amerikai kivándorlás kora. Románia után ezzel egy modernebb típusú szívóerő érvényesült. Kiugróan magas arányú volt a kiáramlás 1904–1907 és 1912–1913 között, mindkét csúcs már az amerikai útirány dominanciája idejére esett. Másfél évtized leforgása alatt csupán a hivatalos adatok szerint a már említett romániai kivándorlók mellett 95 ezren mentek Amerikába, 10 ezren pedig Németországba. A Maros, a két Küküllő és az Olt vize közé ékelt területen valóságos kivándorlási központ alakult ki. Pennsylvania gyáraiban és bányáiban, Ohio, New York és New Jersey üzemeiben megszaporodtak az erdélyiek, a románok nagyobb számban jutottak el Indianába, de mindegyik nemzetiség kivándoroltjai ott voltak olyan nagyvárosokban is, mint New York, Cleveland vagy Chicago.
A kivándorlás azonban csak egyike volt a kapitalizmus kori népességmozgásnak. Százezres tömeg hagyta el fokozatosan születési helyét, hogy más községekben, városokban telepedjék meg. Igaz, Erdélyben jóval kisebb volt ez a mobilitás, 1890-ben csupán 18% élt szülőhelyétől távol, míg a Dunántúlon ennek közel a duplája, de a századfordulón itt is megerősödött a mozgás.
156922. táblázat. A népesség foglalkozási főcsoportok szerinti megoszlása 1890-ben és 1900-ban, az utóbbi évben nemzetiségenként is részletezve (keresők és eltartottak együtt)
| ||||||||||||
Foglalkozási főcsoport
|
1890
|
1900
| ||||||||||
összes népesség
|
összes népesség
|
magyar
|
román
|
német
|
egyéb anyanyelvű
| |||||||
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
| |
I. Őstermelés
|
1789
|
78,9
|
1874
|
75,7
|
515
|
63,2
|
1207
|
86,4
|
140
|
60,1
|
12
|
37,5
|
II/A. Bányászat és kohászat
|
26
|
1,1
|
33
|
1,3
| ||||||||
II/B. Ipar
|
188
|
8,3
|
234
|
9,4
| ||||||||
II/C. Kereskedelem és hitel
|
30
|
1,3
|
41
|
1,7
| ||||||||
II/D. Közlekedés
|
18
|
0,8
|
36
|
1,5
| ||||||||
II/A+B+C+D
|
262
|
11,5
|
344
|
13,9
|
178
|
21,8
|
89
|
6,4
|
64
|
27,5
|
13
|
40,6
|
III. Polgári és egyházi közszolgálat, szabad foglalkozású
|
59
|
2,6
|
70
|
2,8
|
40
|
4,9
|
19
|
1 4
|
11
|
4,7
|
x
|
x
|
IV. Véderő
|
19
|
0,8
|
23
|
0,9
|
10
|
1,2
|
8
|
0,6
|
4
|
1,7
|
1
|
3,1
|
V. Napszámos
|
63
|
2,8
|
77
|
3,1
|
25
|
3,1
|
46
|
3,3
|
3
|
1,3
|
3
|
9,4
|
VI. Házi cseléd
|
39
|
1,7
|
44
|
1 8
|
24
|
2,9
|
17
|
1,2
|
3
|
1,3
|
x
|
x
|
VII. Egyéb és ismeretlen foglalkozású
|
37
|
1,7
|
45
|
1,8
|
23
|
2,9
|
11
|
0 7
|
8
|
3 4
|
3
|
9,4
|
Összes népesség
|
2268
|
100,0
|
2477
|
100,0
|
815
|
100,0
|
1397
|
100,0
|
233
|
100,0
|
32
|
100,0
|
Kereső
|
1012
|
44,6
|
1232
|
49,7
|
389
|
47,7
|
708
|
50,7
|
117
|
50,2
|
18
|
56,2
|
Eltartott
|
1256
|
55,4
|
1245
|
50,3
|
426
|
52,3
|
689
|
49,3
|
116
|
1 49,8
|
14
|
43,8
|
Megjegyzés: A vonatkozó rovatokban az 1 ezer fő, illetve 0,1% alatti értékeket x jelzi. A II/A + B + C + D foglalkozási főcsoportok anyanyelvi adatait 1900-ban csak összevontan közölték.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat 2. kötet, Budapest 1904. A magyar szent korona országainak 1900. évi népszámlálása. A népesség foglalkozása az anyanyelvvel és a hitfelekezettel egybevetve. Kézirat gyanánt. Budapest 1906.
A falvak száma korszakunkban nem változott, népességük csendesen növekedett. Ugrásszerű emelkedés tapasztalható a legnagyobbak esetében, míg a törpefalvak népe a századvégen számszerűen is apadt. Egy falu átlagos lakosságszáma a századfordulón ezer körül járt, de az átlag nagy különbségeket takart. Alig több mint száz községben éltek kétezernél többen, ugyanakkor 1800 felett állt az 1000-nél kisebb népességű falvak száma. A legelterjedtebb falutípus az 500–1000 lélekszámú volt. A tájankénti sajátosságokat őrizve ún. szétszórt településként végtelen hosszúságú falvak maradtak például az Érchegységben, míg mások, így a Brassó melletti Hosszúfalu 3 háziiparban is érdekelt községgel egybeépülve már-már városias külsőt öltött. Az olyan 1570óriásfalvak, mint a román Resinár vagy Szelistye a vándorjuhászat és kiegészítő tevékenységek által szépen gyarapodtak, de éppen e tradicionális foglalkozás sajátosságai, részben a közeli Nagyszeben szívóhatása miatt megrekedtek a városiasodás küszöbén. A régi kistermelői vasművesség lehanyatlásával a magyar Torockó előtt is zárva maradt a növekedés útja.
A belső vándorlás hajtóereje a városiasodás volt. Az a 27 település, amelyet korszakunk végén jogi értelemben is városnak tekintettek, 1850-től 1910-ig gyorsan megnövekedett, lakosaik száma 149 471-ről 324 955-re emelkedett. A népességnövekedés nagy része falvakból, más vidékekről bevándorlókból adódott. 1910-ben Kolozsvár lakóinak közel fele, Marosvásárhelyének mintegy harmada származott a megyehatáron is túlról. A városi népesség gyarapodása ennél természetesen nagyobb, mert további jó félszázezer ember lakott már ekkor olyan ipari vagy bányásztelepülésen, mint Petrozsény vagy Lupény, amelyek urbanizációs szempontból sem maradtak el az átlagos erdélyi kisvárostól. A századvégtől – akárcsak a Felvidéken és Dunántúlon – a nagyobb városok lakóinak fele iparból és kereskedelemből, forgalomból élt, fele betelepült volt, mintegy következményeként a világháború előtti két évtized rohamos iparfejlődésének. Erdély városai tehát nemcsak külső képükben, hanem foglalkozási struktúra szempontjából is megmaradtak a közép-európai típusú városfejlődés útján.
A városiasodás sem időben, sem térbeni eloszlásban nem mutatott egyenes vonalú fejlődést. Az első nekilendülés a polgári forradalmat közvetlenül követő két évtizedben történt, természetes eredményeként a nagy társadalmi változásnak. 1870 és 1880 között a városok népessége alig növekszik, hogy azután a tőkés fejlődés második, immár sodró lendülete az 1890 utáni két évtized alatt mintegy százezerrel emelje a városlakók számát. Erdély közvetlen szomszédságában Máramarossziget, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Temesvár egyenletesen vagy éppen kiugróan gyorsan fejlődtek, s minden irányban éreztették szívóhatásukat. Brassó és az urbanizáció magas fokán álló Nagyszeben viszont a szolid gyarapodás útját járta, míg olyan kisvárosok, mint Vízakna vagy Abrudbánya, bányászatuk hanyatlásával a kapitalista fejlődés sodrán kívülre kerültek, stagnáltak, az utóbbinak még a népessége is apadt. A tipikus erdélyi kisvárost általában a lassabb strukturális fejlődés és hagyományőrzés jellemzi. A mezőgazdasági népesség adta lakossága negyedét, a jobbára kézművesipar dolgozóiból állott a nagyobbik harmada, s e két réteg között a kiegészítő tevékenységek rendszere miatt nem is húzható éles határvonal.
A városiasodásban az örökölt regionális különbségek nem tudtak kiegyenlítődni. 1910-ben a népesség 12,7%-a élt már városokban, de a Székelyföldön csupán 7,3%, a hajdani Királyföldön viszont 22,1%. A legerősebb szaporodást az ipari jellegű települések, illetve egyes székely városkák mutathatták fel. A kiegyezéstől a világháborúig Lupény lakóinak 1571szárma a 14-szeresére, Petrozsényé a hétszeresére, Petrilláé közel négyszeresére, Déváé, Székelyudvarhelyé több mint kétszeresére, Csíkszeredáé közel háromszorosára növekedett.
23. táblázat. Egyes városok népességének növekedése, 1850–1910 (fő)
| |||||||||
Város
|
1850
|
1857
|
1869
|
1880
|
1890
|
1900
|
1910
|
Növekedés
| |
1850–1880
|
1880–1910
| ||||||||
%-ban
| |||||||||
Kolozsvár
|
16 886
|
20 615
|
26 382
|
29 923
|
32 756
|
46 670
|
58 481
|
77,20
|
95,43
|
Marosvásárhely
|
8 943
|
11 217
|
12 678
|
12 883
|
14 212
|
17 284
|
23 728
|
58,91
|
84,18
|
Beszterce
|
5 578
|
3 451
|
7 212
|
8 063
|
9 109
|
10 873
|
11 966
|
44,55
|
48,40
|
Brassó
|
21 571
|
26 826
|
27 766
|
29 584
|
30 739
|
34 511
|
38 999
|
37,14
|
31,82
|
Gyulafehérvár
|
5 054
|
6 034
|
7 955
|
7 338
|
8 160
|
9 669
|
9 857
|
45,19
|
34,57
|
Nagyenyed
|
4 436
|
4 548
|
5 779
|
5 362
|
5 932
|
7 296
|
8 508
|
20,87
|
58,67
|
Nagyszeben
|
16 268
|
18 558
|
18 998
|
19 446
|
21 465
|
26 077
|
29 599
|
19,53
|
52,00
|
Segesvár
|
7 962
|
7 996
|
8 204
|
8 788
|
9 168
|
10 857
|
11 570
|
10,37
|
31,65
|
Torda
|
7 687
|
8 302
|
8 803
|
9 434
|
11 079
|
12 104
|
13 427
|
22,72
|
42,32
|
Déva
|
2 129
|
2 706
|
3 272
|
3 935
|
4 657
|
6 867
|
8 459
|
84,82
|
114,96
|
Medgyes
|
5 337
|
3 814
|
6 712
|
6 489
|
6 766
|
7 665
|
8 616
|
21,58
|
32,77
|
Sepsiszentgyörgy
|
2 294
|
3 008
|
4 365
|
5 268
|
5 665
|
7 030
|
8 554
|
129,64
|
62,37
|
Székelyudvarhely
|
3 489
|
4 332
|
4 376
|
5003
|
5 438
|
7 733
|
4 928
|
43,39
|
98,44
|
A polgárosodó társadalom követelményeinek megfelelően a kiegyezés után egy évtizeddel a 30 szabad királyi, illetve kiváltságos város jogi helyzete is megváltozott, 25-öt rendezett tanácsú várossá minősítettek, s csupán Marosvásárhely és Kolozsvár kapott törvényhatósági – tehát régi örökségének megfelelő – státust. A legszebb fejlődés kétségkívül Kolozsvárt figyelhető meg, hiszen „Erdély fővárosa” már a kiegyezéskor lényegében utolérte az addigi legnagyobb települést, Brassót, a következő négy évtizedben pedig újabb 122%-os népességnövekedéssel messze az élre került, s bár külső kinézetében továbbra is félig-meddig „földszintes város” maradt, kialakította új belső szerkezetét, közműrendszerét, megindult a modern nagyvárossá emelkedés útján.
