A TŐKÉS ÁTALAKULÁS ELŐFELTÉTELEI
A TŐKÉS ÁTALAKULÁS ELŐFELTÉTELEI
A múlt század nagy sorsfordulóját, az 1848. évi polgári forradalmat követő évtizedek a feudalizmusból örökölt gazdasági szerkezet felbomlását, a polgári társadalom alapvető osztályainak kialakulását és a tőkés gazdálkodás megalapozó szakaszát jelentették. Az új társadalmi formáció sokáig mint különböző termelési módok strukturált egysége működött, amelyben a tőkés termelési mód volt az uralkodó, és ez hasonította magához az előző korban kialakult formákat. Eredményeként fél évszázad elteltével az egész ország szervesen illeszkedett a tőkés világgazdaság rendszerébe.
A fejlődés fő hajtóereje kezdettől a monarchiabeli és főként az európai tőkés piac tartós agrártermék- és nyersanyagkereslete, egyben annak termelési tényezőket: tőkét, modern berendezéseket, szakembereket kibocsátó törekvése volt.
Erdély kétségkívül a Monarchia legkedvezőtlenebb helyzetben lévő régiói közé tartozott; a mezőgazdasági árutermelés csak szórványosan bontakozott ki 1848 előtt, az általános műveltség, az ipar és a városiasodás alacsonyabb szinten állott, mint a tőle nyugatra fekvő területeken. Úthálózata zömében kiépítetlen, hajózása minimális volt, 1868-ig a nyugat felől épülő vasút csak a szomszédos Nagyvárad, Temesvár, Arad városokig vezetett. Az abszolutizmus korának mulasztásai így hosszú távon is kihatottak, mert mire az első vasutak Erdély mezőgazdasági művelésre kedvező tájait elérték, addigra a végéhez közeledett a gabonakonjunktúra, így annak lendítőereje kevéssé érvényesülhetett.
)
A hitelélet modern formáinak a brassói és nagyszebeni szász bank voltak előhírnökei, korszakunk elején az utóbbi jelentősége nőtt meg a földbirtokosoknak nyújtott kölcsönök miatt, míg az iparosok, kismanufaktúrák készárutételeiket sokszor a zálogintézetekbe adták be, hogy pénzhez jussanak. Az Osztrák Nemzeti Bank csak 1854-ben vezette be Brassóban a váltóleszámítolást, s 1866-ig a kormány deflációs politikája is fékezte a váltóüzlet kibontakozását. A kataszteri felmérések vontatottsága, a telekkönyvezés politikai okokból történő halogatása ugyancsak a jelzáloghitel rendszeresítését 1509késleltette. 1857-ben a bécsi Creditanstalt nyitott fiókot Brassóban, 1865-ben pedig Kolozsvárt létesült szerény hitelbank, majd Marosvásárhelyt takarékpénztár. A pénzvilág 1867 után, különösen a századvégtől indult nagyobb fejlődésnek, s igen jelentős eredményeket ért el, hiszen 1914-ben egyedül Kolozsvárt 21 bank és takarékpénztár működött 11 millió korona alaptőkével. 1873-ban 20, 1894-ben 85, 1909-ben 223 bank és takarékpénztár tevékenykedett Erdélyben, a hitelszövetkezetek száma ekkor már 497, a tagok létszáma mintegy 110 ezer volt. A földbirtokra folyósított jelzálogkölcsönök összege 1910-ben meghaladta a 100 millió koronát, s a törvényhatósági, községi és közhasznú művekre adott kölcsönök összege is gyorsabban nőtt az országos átlagénál.
A mezőgazdaságban tovább élt a nyomásos rendszer, az intenzív művelési ágak (szántó, kert, szőlő, kaszáló) aránya 1869-ben csak 43,7%-ot tett ki, alig többet, mint Horvátországban. A bérmunkások száma jóval kisebb volt az önállóan gazdálkodó parasztokénál, gőzgépet a mezőgazdaságban 1872-ben is csak 38-at használtak, feleannyit, mint Komárom megyében; a lófogatú mezőgazdasági gépek száma pedig hetedét tette ki a dunántúliakénak. Az ötvenes években a gabona szemhozama hatszoros, jó esetben nyolcszoros volt, míg fejlettebb országokban a hasonló minőségű föld ennél jóval többet termett.
Valamivel kedvezőbb képet mutat az abszolutizmus kori iparfejlődés. 1857 és 1869 között – úgy tűnik – csökkent Erdély elmaradottsága a magyarországi átlagtól. Az országosnál nagyobb ütemben (21,2%-kal) nőtt az önálló iparosok, az egész iparforgalmi népesség (96,3%), különösen az ipari munkások és alkalmazottaknak a lakossághoz viszonyított számaránya. A kiegyezéskor Erdély népességének 3,9%-át adta ez a kategória. Természeti adottságok és történelmi előzmények következtében az ipar egyenetlenül oszlott meg, Észak-Erdélynek – Kolozsvártól eltekintve – kevés kézművese volt, míg Brassó, Nagyszeben az ország legiparosodottabb városai közé tartoztak. Gépi erőt a kiegyezés előtt a vas- és fémgyártásban, a malomiparban és a szeszgyártásban használtak, azonban összesen is csak tizedannyit, mint például a Dunántúlon. A nagyipari fejlődés első szakaszából Erdély kevéssé részesült, Pest után a szomszédos Bánság lett a kialakuló gyáripar fő hordozója. Az 1850-ben kialakított közös vámterület dacára Erdély a vasúthálózat megteremtéséig alig kapcsolódhatott be a kibontakozó tőkés fejlődésbe, jobbára a hagyományos gazdaság keretei között stagnált, egyébként ugyanúgy, mint az északkeleti megyék vagy Horvátország.
A munkaerő-kínálat szinte korszakunk végéig nem került összhangba a modern tőkés gazdaság, különösen a gyáripar igényeivel. Mind szakmunkásokban, mind betanított munkásokban a kereslet általában nagyobb volt a kínálatnál, viszont a napszámos nehezen jutott munkához, s ezt a gondot növelte, hogy a népesség természetes szaporodása már 1851-től kissé 1510magasabb volt az országos átlagnál. A modern munkaerő megteremtése szempontjából oly fontos iskolázottságban, írni-olvasni tudásban csak későn került sor jelentős fejlődésre; 1869-ben a férfiaknak is csupán 21,7%-a tudott írni és olvasni, a hat éven felüliek 56,7%-a még teljesen analfabéta volt, a tankötelesek 59%-a nem járt iskolába, s ez az arány csak a századvégen csökkent 30%-ra.
15. táblázat. Az írni-olvasni tudás terjedése, 1880–1910
| ||||||
Év
|
A népesség anyanyelv szerint
|
Írni-olvasni tud
|
Írástudatlan (a csak olvasni tudókkal együtt)
| |||
ezer fő
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
| ||
1880
|
magyar
|
630
|
198
|
31,4
|
432
|
68,6
|
román
|
1185
|
106
|
8,9
|
1079
|
91,1
| |
német
|
212
|
134
|
63,2
|
78
|
36,8
| |
egyéb
|
57
|
6
|
10,5
|
51
|
89,5
| |
összesen
|
2084
|
444
|
21,3
|
1640
|
78,7
| |
1900
|
magyar
|
815
|
418
|
51,3
|
397
|
48,7
|
román
|
1397
|
279
|
20,0
|
1118
|
80,0
| |
német
|
233
|
171
|
73,4
|
62
|
26,6
| |
egyéb
|
32
|
6
|
18,7
|
26
|
81,3
| |
összesen
|
2477
|
874
|
35,5
|
1603
|
64,7
| |
1910
|
magyar
|
918
|
550
|
59,9
|
368
|
40,1
|
román
|
1472
|
410
|
27,9
|
1062
|
72,1
| |
német
|
234
|
178
|
76,1
|
56
|
23,9
| |
egyéb
|
54
|
10
|
18,5
|
44
|
81,5
| |
összesen
|
2678
|
1148
|
42,9
|
1530
|
57,1
| |
Forrás: A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás főbb eredményei megyék és községek szerint részletezve. Budapest 1882. M. Stat. Közlemények. Új sorozat 61. és 64. kötet.
A gazdaság egészének fejlődése, különösen az infrastruktúra és a gyáripar kiépítése a közép-kelet-európai technikai modernizáció sajátos útján ment végbe. A polgári forradalom megteremtette a korszerűsítés általános kereteit, de nem hozta magával automatikusan a modernizáció feltételeit is. A jobbágyfelszabadítást nagy késéssel követte a mezőgazdasági üzem korszerűsítése. Az emberi tényező ellentmondásossága mind a parasztnál, mind a nagybirtokosnál, mind a kézművesnél messzehatóan érvényesült. A nagybirtok a modernizáció hordozójaként is őrizte alapvetően nem profitorientált magatartásformáját, a paraszti gazdaság pedig a hagyományok, a végig nagyfokú falusi analfabétizmus által jellemezhető elmaradottság miatt sem válhatott modern üzemmé. A parasztbirtok kis méretei következtében is alkalmatlan volt számottevő piaci termelésre, így az a földműves, amelyik pénzt tudott felhalmozni, azt nem annyira gépekre, mint inkább földvásárlásokra fordította egy olyan korban, amelyben már elsősorban az eszközök, az új technológia jelentették az új termelési tényezőt. A kisiparosok zöme az új viszonyok közepette is inkább a hagyományos igények régimódi kielégítésével, semmint teljes átállással próbálta egzisztenciáját biztosítani.
1511A gyáripar kialakulása több fejlődési variáns együtthatásának volt az eredménye. Az iparosításban oly fontos szerepet játszó állam az 1849-et követő fél évtized alatt gyorsan feladta új technikák bevezetésére irányuló saját kísérleteit, még a kincstári üzemekből is túladott néhányon, s csak majd a dualista korszak állama vállal magára ismét többet az iparfejlesztés mellett a technológiai modernizálás feladatából. A nyolcvanas években nagyobb lendülettel megjelenő külföldi tőke helyenként megpróbálkozott a korszerű termelési eljárások bevezetésével. Ennek technikai kihatásait még nem ismerjük eléggé, így csak arra szorítkozhatunk, hogy a társadalom 1848-tól kedvezett a vállalkozásoknak, de a gyáripar, a bányák a század végéig szűkebb környékükkel együtt jórészt szigetek maradtak az őket körülvevő világban, amely őrizte a hagyományos emberi viszonylatokat, régi értékrendet. Az ország fejlettebb vidékeihez képest Erdélyben fokozottan jelentkezett az új technika átvételéhez szükséges szaktudás és magas tőkeszint hiánya, bár az elterjedt paraszti ipar kétségtelenül könnyítette az újhoz való alkalmazkodást. Az igen képzett szász városi kisipar már az ötvenes évektől kitermelt több modern, gépekkel dolgozó kisműhelyt, mégis messzi földről jött szakemberek: műszakiak és munkások kellettek egy kohó vagy bánya beindításához és üzemeltetéséhez, dacára annak, hogy e művek egy része százados hagyományokat tudott maga mögött.
A kiegyezés után Erdély gazdasága részesült azokból az előnyökből, amelyek Magyarország magasabb fejlettségi szintjéből, kedvezőbb történelmi örökségéből következtek. Az ország több tőkét importált, ezzel építette ki a bank- és vasúthálózatát, fejlesztette vagy megteremtette az egyes iparágakat. Kezdettől ott találjuk természetesen a hazai (benne az erdélyi) tőkét is, mely azonban főként a kis belső felhalmozás következtében egymagában sokáig nem tudott jelentős beruházásokba kezdeni, s voltak befulladt kísérletei is.
A századforduló után gyökeresen megváltozik a helyzet, s 1910 körül a szűkebben vett Erdély belső felhalmozása is nagyobb súllyal járult hozzá a gazdaság, főként az ipar fejlődéséhez. A monarchia másik feléből akadálytalanul áramló vállalkozó- s főként szakembergárda mellett felnövekedett a hasonló hazai réteg. A kiépülő jó színvonalú közép- és felsőfokú oktatásból, a régi selmecbányai akadémiáról, a német és osztrák politechnikumok után a Kelet-Európában rangelső budapesti műegyetemről kikerülő mérnökök révén az ország ipara állandó szakmai kapcsolatban állott a fejlett – és nemcsak német – technológiákkal. Az összes tőkeberuházások talán negyedét kitevő képzési-oktatási befektetések elégséges alapot teremtettek arra, hogy a századfordulótól mérnökökben önellátó legyen az ország. Időnként Ausztriát megelőzve, általában azonban mindössze néhány év késéssel, megjelentek a hazai, az erdélyi iparban a technológiai újítások, később a saját találmányok is, jelezvén, hogy a társadalom alkalmassá vált a modern technika befogadására és felhasználására.
1512Az elmaradottság felszámolásának-csökkentésének útja az országos piacba történő új típusú integrálódáson át vezetett. A modern közlekedési rendszer, a tőkés hitelviszonyok gyorsított kiépítése nemcsak függvénye, hanem Erdélyben feltétele is volt a mezőgazdaság tőkés átalakításának s a gyáripar kialakulásának.
