A MAGYARSÁG MAGATARTÁSA: POLITIKA ÉS KULTÚRA
A MAGYARSÁG MAGATARTÁSA: POLITIKA ÉS KULTÚRA
Erdély magyarságának külön politikai élete az új rendszerben természetszerűen megszűnt, a politikával foglalkozók teljesen feloldódtak a nagy parlamenti pártokban, azok keretében munkálkodtak szűkebb pátriájuk gazdasági életének előmozdításán is. Ha fel is lendült az Erdélyi Múzeum Egylet vagy a Gazdasági Egylet tevékenysége, viszonylagos jelentőségük csökkent.
Külön érdekeket – melyek létezését senki sem tagadta – hangsúlyozni sokáig nem volt illő, mert ezt a köztudat formálói partikularizmusnak bélyegezték. Csupán kerülő úton, az uralkodó nacionalista közszellem alapjáról, következésképpen torzult formában alakulhatott ki az Erdély-részi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) képében egy olyan intézmény, amely (az Erdélyi Gazdasági Egylettel) egy tartománygyűlés és helyi magyar kormányszerv funkcióit próbálta pótolni. „Az erdélyi részek feladata nem a pártállás, hanem a munka. Ha elvesztettük politika-csináló első (fejedelemkori) szerepünket, megmaradt a szebb rész, a közvagyonosodás és közműveltség emelése társadalmi és egyéni erőfeszítéssel” – írta a Kolozsvári Közlöny.* Alapítását megelőzték a nyolcvanas évek elején országszerte gombamódra szaporodó közművelődési egyesületek, de mindenekelőtt a Felvidéken működő FEMKE. A kormányzat ezeket jóindulatúan kezelte, de magyarosító céljaikat nem kívánta magára vállalni. „Nem tehet mindent az állam, tegyen valamit a társadalom is!” – mondotta nem minden kétértelműség nélküli, akkoriban szállóigévé lett szavait Tisza Kálmán.*
A Kolozsvári Közlöny 1884. augusztus 29-i számából idézi: Az EMKE megalapítása és negyedszázados működése 1885–1910. Kolozsvár 1910. 78.
Uo. 77.
Az EMKE létrehozását hosszú, pártpolitikai marakodásba torkolló sajtóviták vezették be, választási harcok késleltették, mígnem 1884 végén kolozsvári egyetemi oktatók, ügyvédek, tisztviselők öntevékenyen szervezkedni kezdtek. Hivatalos működését a magyar nyelv és kultúra terjesztése, a szórványmagyarság kulturális erősítése céljával 1885 tavaszán kezdte, a kor gyakorlata szerint arisztokrata elnököt választva a hajdani garibaldista 1638Bethlen Gábor gróf személyében, aki azután mint Kis-Küküllő vármegye főispánja 2% megyei pótadót (10 ezer forintot) szavaztatott meg az EMKE céljaira. Példájával más megyék vezetői is próbálkoztak, hatalmas felzúdulást provokálva a román és szász értelmiség körében, akik ebben népük saját filléreiken történő magyarosítását látták. Aggodalmaikat mindenekelőtt az alapítók célkitűzései motiválták. A szórványmagyarság védelme egy kevert etnikumú országban igen kényes kérdés volt, néhány elrománosodott vagy annak vélt kis község visszamagyarosításának gondolata a románokat mélyen sértette. Nemzeti önérzetüket az alapító felhívás azon kitétele is ingerelte, hogy ők ezentúl ne csupán „magyarúl értsenek, de velünk együtt magyarul is érezzenek”. Kolozs megye törvényhatóságának ülésén a román képviselők nyíltan támadták az EMKÉ-t, Beszterce-Naszódban „megbotránykoztak a magyar nyelv tolakodásán”, Szeben megye sajnálkozott, Brassó megye aggodalmának adott hangot.*
Uo. 80, 85–86.
Az EMKE egész történetét a szárnyaló frázisos hazafiság és a realitásokra épülő szerény cselekedetek korjellemző ellentmondása uralta. „Századok mulasztásait” kívánták pótolni a magyarosodásban, hogy „a székelység etnográfiai néptömege az alkalmas közművelődési eszközökkel egybekapcsoltassék az Alföld nagy magyar néptengerével”,* de összes terveikhez a pénzt jótékony célú bálokon vagy szerény adományokból szedték össze, majd egy ideig a perselyezés jött divatba, annyira, hogy országszerte több ezer darabot helyeztek el kaszinókban, vendéglőkben, még szerkesztőségek és orvosi rendelők előszobáiban is. A fővárosban egy nagy kávéház évi 25 forintot fizetett, hogy reklám célból az EMKE nevét fölvehesse. Jellemző, hogy egy borsodi földbirtokos 20 ezer forintjával „az első legnagyobb alapító tag” lett 1888-ban, mígnem Kun Kocsárd gróf 2190 hold birtokot hagyományozott az egyesületre, székely telepítés céljaira. Telepítés helyett azonban az algyógyi birtokon székely földművesiskola épült, az is jórészt a földművelésügyi minisztérium költségén, s meg is maradt annak kezelésében. A telepítésekhez hasonlóan nem lett semmi a magyarosításból, hacsak nem tekintjük annak néhány csángó község kulturális fejlesztését vagy a magánosok névmagyarosításkor fizetendő szerény illetékének az EMKE általi átvállalását.
Az EMKE 1893–1894. évi jelentése. (EMKE Értesítő, 1894. május 20.)
Az EMKE érdemi munkája kisebb részben a szórványmagyarság egyes tengődő lelkészeinek és tanítóinak évi 50–150 forint körüli összeggel való segélyezésével kezdődött, majd iskolaalapításokkal s közgazdasági tevékenységgel folytatódott. Egy évtized alatt háromszázezer forinttal létesített és segélyezett 45 iskolát, 25 óvodát, 16 egyházat, 45 népkönyvtárat. Ekkor már az EMKE az általa létrehozott iskolákat sorra adta át az államnak, hogy pénze 1639felszabaduljon, hiszen vagyona, ha szépen gyarapodott is, csak ekkor érte el az 1 millió forintot.
A gazdaság területén számottevő állami megrendeléseket „járt ki” az EMKE az osztrák–magyar–román vámháború által 1886-tól sújtott kisiparnak; propagálta az erdélyi termékeket, vezetői kiállításokat szerveztek, emlékiratokat írtak, s az idegenforgalom fellendítésére megalapították az Erdélyrészi Kárpát Egyletet, amely menedékházakat tartott fenn, turistalapot indított, s kiadta az első modern erdélyi útikalauzt. A régebbi szász Karpatenvereinnel együtt előmozdította a turistáskodást, Mátyás király kolozsvári szülőházában pedig 1892-ben a Kárpátok világáról EMKE-Múzeumot rendezett be. Az EMKE pénzeit betétként helyezte el egyes bankoknál, hogy ezzel is segítse a hiteléletet. Egyik fő célkitűzésének kezdettől egy kolozsvári nagy földhitelintézet létrehozását tartotta, azonban az állami támogatás hiányában ez is későn realizálódott. A birtokosmentő bank helyett így birtokeladások, kölcsönszerzések közvetítését vállalta, hitelszövetkezetek létesítését szorgalmazta. Része volt a székely érdekeket szolgálni hivatott marosvásárhelyi kereskedelmi és iparkamara létrehívásában, az Erdélyi Iparpártoló Szövetség megalakításában.
Az EMKE – mint az ország legnagyobb egyesülete – negyedszázad leforgása alatt 3 millió forintot fordított segélyezésre, 268 iskolát épített vagy segített, 77 óvodát és 214 népkönyvtárat állított fel, pénzt gyűjtött Petőfi, Kőrösi Csoma, Mikes Kelemen szobraira. Tevékenységét végigkísérte a román és szász polgárság ellenérzése, noha elég hamar rájöttek arra, hogy nem veszélyezteti egyik nemzet kultúráját sem, még kevésbé etnikumukat. Növekvő vagyona, gyarapodó segélyei ellenére az EMKE jelentősége a századforduló után csökkent. Magyar bírálói megpróbálták teljesen átirányítani a gazdaságfejlesztés mint legfontosabb feladat felé. „Ha nem siet pénzével a gazdaság megsegítésére... akkor az EMKE négy millió koronája hamarosan csak arra lesz elegendő, hogy koszorút vegyen rajta a magyar Erdély sírjára” – írta az egyik gazdasági lap nem sokkal az első világháború kitörése előtt.*
SCHANDL K., A román bankok terjeszkedése (Magyar Gazdák Szemléje 1909. II. [decemberi szám] 221; továbbá uo. 1912. II. [novemberi szám] 203).
A századvégen azonban a magyar politikai vezető réteg Erdélyben sem a távlati veszedelmekkel foglalkozott, hanem jól belehelyezkedett a dualista rendszerbe, amely a gazdasági fellendüléssel, az államgépezet kiépítésével még azokat is magával ragadta, akik korábban elégedetlenek voltak Magyarország félfüggetlenségével. Ahogy az erdélyi politikusok ott voltak az ország fő hatalmi fórumain, s időnként a pártokban erdélyi lobbyvá verődtek össze, úgy az egész értelmiség is teljesen Budapestre orientálódott. Publicisták, írók előszeretettel írtak a fővárosi lapokba, az Akadémián erős csoportot alkottak 1640az erdélyiek. Külön erdélyi politikai élet a magyarok számára a valóságban nem a Királyhágón túli országrészt, hanem egyik-másik város, vidék jórészt örökölt, családi vonatkozásokkal is telített helyi hatalmi harcait jelentette. Kivételt – a nemzetiségi kérdésen túl – csak a korszak egyik legnagyobb gondja, a székely kérdés képezett; a kedvezőtlen székelyföldi gazdasági körülmények és az elvándorlás azonban nemcsak erdélyiek, hanem az egész egykorú ország lelkiismereti problémája maradt, melynek megoldására az adott struktúrában nem álltak rendelkezésre elégséges eszközök. A minden kérdést túlságosan is a budapesti parlamenti politikának alárendelő rendszer nehézkességének keserű-tehetetlen bírálatát adták a kor egyik vezető politikusa, Khuen-Héderváry Károly szájába: „Olyan messze vannak innét a jó székelyek, hogy mire óhajtásuk idáig eljut és azokat átértve a kormányok értük valamit tenni akarnak, akkorra meg is buknak.”* Ugyanakkor elfogadták az erős központosítást, mert hitték – a második liberális nemzedék nagyjának tartott Szilágyi Dezső szavaival –: „csak egy jól centralizált adminisztráció szolgálhatja a székelyek és szászok fennmaradásának érdekeit”.*
RÁCZ L., Erdély vasútpolitikája. Marosvásárhely 1917. 39.
A bécsi német nagykövet 1890. április 9-i jelentése. Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes, Bonn (PA AA Bonn). Österreich 92. No 6a Bd. 3. A 4781.
A dualista berendezkedéssel a polgári állam tiszteletre méltó félelmetességű változata jött létre. A kodifikált liberalizmussal, valamint a feudalizmusból átörökített szellem és módszerek alkalmazásával, a jogrend és az osztályelnyomás apparátusának harmonikus működtetésével – ha nemzetenként változó mértékben is – a szélesebb tömegeket hozzászoktatta ehhez a rendszerhez, mintegy interiorizálta az elnyomást.
A berendezkedés eléggé liberális és eléggé korszerű volt ahhoz, hogy a tőkefelhalmozást, tőkebeáramlást, a vállalkozást előmozdítsa, ezért elfogadható volt a modern polgárság számára, noha ez növekvő súlya ellenére alig részesült a politikai hatalomban. Eleget átmentett a hagyományos intézményekből, a közigazgatásában és a politikai életben elegendő beépített biztosíték volt ahhoz, hogy a polgárosodást megindító, de a folyamat irányítását gazdasági törvényszerűségek következtében fokozatosan elveszítő földbirtokos osztály és értelmiségi követő rétege politikai befolyását őrizhesse. Ezért egészében elfogadható volt a hagyományos uralkodó osztály számára. A belső biztosítékok és az építményt „kívülről” biztosító közös hadsereg szuronyainak árnyékában szabadjára lehetett engedni a berendezkedés akár osztályérdekeket is érintő kritikáját. Félmodern politikai-közigazgatási struktúrája sokféle ellentét ütközése közepette úgy épült ki, hogy a rendszerrel való azonosulást az állam polgáraitól nem követelhette meg, beérte a létezőnek 1641mint realitásnak a tudomásulvételével, ami Erdélyben is megfelelt a magyar közgondolkodás évszázados hagyományainak.
És mégis! Nem volt századok óta olyan korszak, melyben a magyar uralkodó osztályok, a politikával foglalkozók ilyen mértékben azonosultak volna az állammal, ilyen páratlan gyorsasággal beilleszkedtek volna a monarchiába. Nem volt érzelemdús rajongás ez az úri rétegnél sem, csupán a pozícióikat biztosító rendszer tárgyilagos elfogadása. De nem volt teljes elutasítás a dualizmus magyar ellenzéke részéről sem. 1867 – a korabeli nemzetközi helyzet függvényében – a magyarság egésze számára rögzített egy felemás helyzetet. A magyarság Európában kis nép, de egyik legerősebb volt, főleg annak látszott akkor Kelet-Közép-Európában, a nagyállamiság néhány kellékével. Elzárva a nemzetiségi kérdés alapvetően más úton történő rendezésének elvi lehetőségét, az állam területi épsége, benne Erdély megtartásának túlságosan is fontos érdeke lett a politikai élet sarokköve. A történeti Magyarország fenntartása azonban hozzákapcsolódott a nemesi eredetű úri osztály vezetőszerepéhez, s ezt a magyar társadalom polgári rétegei ugyanúgy elfogadták, mint a biztonságot garantáló Ferenc József-i birodalmat. Az adott forma, a fennmaradás egyetlen lehetőségének beállítva, a dualizmus magyar ellenzékét is rákényszerítette az önkorlátozásra, akadályozta a reális alternatívák keresésében. A kettős monarchia létét a magyar politikai élet alakítói kezdetben átmeneti állapotként tudomásul vették, negyedszázaddal később a racionális elfogadás az örökkönlét dogmájává változott, hogy a századelőn, amikor a birodalom a gyengülés jeleit mutatta, a politikai gondolkodás a monarchia mellé újabb, erősebb védhatalmat keressen a wilhelminus Németországban. Ez egyben azt jelentette, hagy – egy-két tisztábban látó, vagy inkább jó ösztönű kivételtől eltekintve – többé nem számoltak a monarchia, vele együtt a történelmi magyar állam felbomlásának lehetőségével. A veszedelmekre érzékenyebb erdélyiek is mindig legyűrték fel-felbukkanó aggodalmukat, hogy Erdélyt elveszíthetik. A lapok felváltva hol a magyarosodás előrehaladtáról, hol „a nemzetiségek előretöréséről” cikkeztek, a kormányzat pedig, ugyancsak pártpolitikai megfontolásból, bizalmas belső információként kezelte a Központi Statisztikai Hivatal azon adatait, amelyek pedig éppen az erdélyi nyelvhatárról valószínűsítették, hogy „a végbeli magyarság az egész vonalon súlyos vereséget szenvedett”.*
Miniszterelnöki átirat a vallás- és közoktatásügyi miniszternek 1908. március 27. OL, Miniszterelnökség 1908. XXV. 102.
A dualizmus rendszere csapda volt: biztonságérzetet adott a magyar uralkodó osztályoknak, és elhomályosította az őket és a történelmi Magyarországot fenyegető veszélyeket. Nem tette lehetővé annak felismerését, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia nem jelent végleges és biztos menedéket.
