A ROMÁN POLITIKA ÚTJA A PASSZÍV ELLENÁLLÁSHOZ

Teljes szövegű keresés

1647A ROMÁN POLITIKA ÚTJA A PASSZÍV ELLENÁLLÁSHOZ
A kiegyezés nehezen kiheverhető csapást mért a román nemzeti mozgalomra. Nemrég még belátható időre biztosítottnak tűnt Erdély autonómiája, s ha a románoknak voltak is balsejtelmeik, abban bíztak, hogy fokozatosan politikai túlsúlyt szereznek a nagyfejedelemségen belül. Az unió azonban megfosztotta őket a maguknak igényelt bástyától, a cserébe adott történelmi ajándékot: az alkotmányosságot, valamint az erdélyi és magyarországi románok unióját, egy táborba terelését – éppen az elszenvedett csapás miatt – egyelőre nem tudták értékelni.
Már a koronázási országgyűlést előkészítő választásokon megmutatkozott az az erősödő irányzat, amely a magyar parlamenttel szemben a passzivitást hirdette, mert a románság nemzeti létének biztosítékát egyedül Erdély különállásának fenntartásában kereste, s így az új viszonyokat nem volt hajlandó elfogadni. A 14 román képviselő egyik legrangosabbika, Ioan Raţiu kijelentette, hogy nem megy el Pestre, mert egy autonóm Erdélynek nincs keresnivalója egy idegen ország parlamentjében. Akik elmentek, azok viszont a szűkebb Magyarország román politikusaitól félig különállva próbálták az autonómiának legalább a maradványait védelmezni. Most álltak elő azzal a programmal, amelyet 1864–65-ben Deákék még lehetségesnek láttak, hogy az unió után is legyen egy helyi ügyeket tárgyaló erdélyi tartománygyűlés-féle, amelyet a magyarországi választójog alapján hívnának egybe. Korábban közös politikai-harci fellépésért cserében kaphatták volna ezt engedményként, most azonban sem szükség, sem kényszerítő ok nem volt rá, hiszen a kiegyezést a magyar liberális tábornak nélkülük, sőt részben ellenükben kellett kiharcolnia. S ezzel együtt bukott a románság negyedik erdélyi nemzetként való elismertetésének terve, aminek egy polgári államban közvetlen gyakorlati jelentősége ugyan nem volt, annál inkább történeti-elvi fontossága a román nemzettudatot hordozó értelmiség számára. Amikor végül 1867. június 3-án néhányan Deákhoz fordultak követeléseikkel, az sem mondhatott mást, mint hogy most már elkéstek, autonómiáról már nem lehet szó, csupán a teljes politikai jogegyenlőségre tehet ígéretet.
Az Erdély különállásának felszámolásával megbízott kormánybiztost első helyzetfelmérő körútja során több helyen, így Tordán és Nagyszebenben a kiegyezéssel szemben ünnepélyesen tiltakozó román értelmiségiek fogadták, ö viszont érthetően a befejezett tények elfogadását ajánlotta nekik, leszögezve, hogy egyedül ezen az úton remélhetnek jogokat és kulturális-gazdasági fellendülést. Alkudozásokba nem bocsátkozott, s elutasította a balázsfalvi érsek kérését egy román nemzeti gyűlés összehívására. Nem volt akadálya azonban annak, hogy az ASTRA, az újból fellendülő román kulturális egyesület égisze alatt egybegyűljenek Kolozsvárt, amihez a városvezetés 1648rendelkezésükre bocsátotta a Redoutot és a Nemzeti Színházat. Péchy kormánybiztos és helyettese is megjelent az első ülésen, valamint a hangversenyen, ezzel szemben belső meghasonlás miatt végig távol maradt Bariţ, az ASTRA titkára, az alelnök, valamint az elnök Şaguna, akit az erősödő passzivista irányzat hívei le is váltottak tisztségéből, helyébe állítva saját emberüket, a több kormánytisztséget megjárt főtörvényszéki elnök, Vasile Ladislau Popp személyében. Ez a politikai tartalmú gyűlés határozta meg egy időre az irányvonalat: kivárni, amíg a dualista kísérlet megbukik, közben minden lehető alkalommal tiltakozni a kiegyezés és az unió ellen. Még őrizték a reményt, hogy sikerülhet idővel valamilyen, Horvátországéhoz hasonló státust biztosítani Erdélynek. Ezt követte 1868 tavaszán, a balázsfalvi román nemzeti gyűlés 20. évfordulójára kidolgozott Pronunciamentum, melyben Erdély autonómiája, külön országgyűlése, az 1863–64-ben Nagyszebenben elfogadott jogszabályok érvényesítése mellett foglaltak állást, amiért szerzői ellen – valamint a nyilvánosságot biztosító lapok szerkesztői, így Alexandru Roman pesti egyetemi tanár és képviselő ellen – a kormány bírósági vizsgálatot indított. Az energikus tordai ügyvéd, Ioan Raţiu már egy nagyszabású perben reménykedett, amellyel kiválthatja majd az európai közvélemény, sőt még III. Napóleon szimpátiáját is a román ügy iránt, de a Pronunciamentum szerzői megriadtak, a kormány pedig uralkodói döntéssel az eljárást leállította. Román részről hamar feladták azt a gondolatot is, hogy az 1868-ban elhunyt Şuluţiu utódjául Lucien Bonapartét válasszák meg balázsfalvi görög katolikus érseknek, így próbálván megszerezni a császári unokafivér, III. Napóleon támogatását, s vele esetleg nagyhatalmi garanciákat Erdély autonómiája és román nemzeti jogok számára.
Az 1868. évi nemzetiségi törvény vitája során – mint láttuk – a román politikusok közül a magyarországiak egy ellenjavaslatot nyújtottak be szerb képviselőkkel együtt, mely az ország minden népét külön nemzetnek tekintette, s ennek megfelelően külön politikai-igazgatási szervezetet szánt nekik, bár nem tagadta az ország területi és politikai egységének szükségét. A nemzetiségi képviselők tervét még Mocsáry sem támogatta, de az ország soknemzetiségű jellegének, szélesebb körű nyelvi jogok elismerésének szükségességével közelített hozzájuk, mint ahogy a demokrata Irányi Dániel a nemzetiségi jogok bővítése mellett emelt szót, remélvén a románokat is megnyerni a függetlenségi ellenzéki politika számára. Nem kaptak támogatást abban a vitában sem, amely az Erdély és Magyarország unióját részleteiben szabályozó törvény körül folyt, s Deák is újból elutasította az autonóm státusra vonatkozó kérésüket.
A minden kísérletnél megmutatkozó eredménytelenség, a románság politikai szervezettségének gyengesége nagy elkedvetlenedést okozott az értelmiség soraiban, erősítette az amúgy is parlamenti passzivitást hirdető dinamikusabb szárny befolyását, de azt a felismerést is, hogy a 67 előtti 1649rezsimek gátlástalanul visszaéltek a románok nemzeti-politikai vágyaival, kihasználták, majd cserbenhagyták őket. A dualizmus ebben – történelmi távon nézve kedvező – változást hozott. A magyar politikusok (sem a kormányon, sem az ellenzéken) nagy ígéretekkel nem csábítgatták a nemzetiségeket. Nem azért elsősorban, mivel más politikai erkölcs vezérelte őket, mint Bécs bővebb manipulációs tapasztalatú, korábbi kormányférfiait, hanem azért, mert az osztályérdekekkel egybevágó egységes magyar nemzetállam ideológiája ezt nem is tette lehetővé, manőverezési terük így korlátozott volt. A dualizmussal bevezetett alkotmányosság ugyanakkor korlátozta az uralkodó mozgásterét is, a nemzetiségeket pedig szinte elzárta Ferenc Józseftől, útjukat elvágta Bécs felé. S ha az elválasztás némileg erősítette náluk a „jó császár és a rossz tanácsadók” dinasztiahűséget konzerváló mítoszát, egészében a nemzetiségi vezető réteget az önvizsgálatra, az önerőre támaszkodás és új szövetségesek keresése felé szorította, miközben a magyarságon belül épp egy ellenkező folyamat, önmaga reális helyzetének túlbecsülése, a nagyhatalmi illúzió, az egész birodalom erejére való hagyatkozás erősödött.
A történeti fejlődési út különbségei alapján a szűkebb Magyarország román politikusai, főként a bánságiak, az aktív ellenzéki politika hívei maradtak, nemzeti jogaik biztosítását a kormányzattal szemben, de mindenképpen az adott struktúra keretében, az egységes magyar államon belül akarták kiharcolni, ami a magyar pártokkal való taktikai együttműködést is lehetővé tette számukra. A románság másik felét képviselő erdélyiek viszont a merev tagadás: a passzív rezisztencia útját választották. A politikai helyzet romlása mellett a belső megosztottság, szervezetlenség is a passzivitás irányába nyomta a politizáló értelmiséget, amely még elemi kiadásainak fedezésére sem rendelkezett biztos pénzforrásokkal. A bánsági nagybirtokos Mocsonyinak nem voltak anyagi gondjai, míg Raţiu bécsi utazásaira gyűjtéssel kellett pénzt előteremteni, s ahogy ő mondotta: a románoknak néha annyi pénzük sem volt, hogy egy ajánlott levelet feladhassanak. Az állami és helyi apparátusban levő rangos román tisztviselők éppúgy nehezen áldoztak politikai célra, mint a kiegyezéssel még óvatosabbá váló, intézményeiket és állásukat féltő főpapok.
Az egyházfőktől való emancipálódás hosszú folyamatának állomása lett a Bariţ szellemi irányítása alatt egybehívott 1869. március 7–8-i szerdahelyi gyűlés, amely kisebb értekezletek egész sorát követve, világi ember, Elie Măcelariu országgyűlési képviselő elnöklete alatt ült össze. A román nemzeti gyűlés funkcióját betöltő konferencián – amelyet a kormányzat engedélyezett – a néhány jelenlevő aktivista politikus, mint Iosif Hossu és Ioan Puşcariu figyelmeztettek a várható veszélyekre: a passzivitás a népükkel szembeni értelmiségi felelősségről való lemondással egyenértékű; a paraszti tömegek más politikai irányzatok befolyása alá kerülnek, elvész az a szabad fórum is, amelyet a parlament jelent. A mintegy 300 résztvevőből csupán négyen szavaztak az aktivitás mellett, mert ezek szellemi vezére, Şaguna, saját táborát 1650ezúttal sem kívánta harcba vinni a másik oldal ellen, sőt, abban bízott, hogy a román egyházakat a kormányzat kedvezőbben bírálja el, ha van egy erős, hozzájuk képest szélsőséges irányzat is. A nagy többség lelkesen osztotta Micu-Moldovan kanonok passzivista hitvallását: „Egy nép életében 20 vagy 30 év annyi, mint egy csepp a nagy tengerben. De tudjuk, egy felvilágosult században, a 19. században élünk, melyben őrültség volna azt hinni, hogy az igazságtalanság birodalma évtizedekig eltartson...”* A „nem tarthat sokáig” optimizmusától vezérelve elfogadták azt az emlékiratot, amelyet még a kiegyezés megakadályozásáért folytatott kétségbeesett harc idején, 1866 végén Raţiu nyújtott be az uralkodónak, elítélvén benne az uniót, és kifogásolván több 1848. évi törvényt. Visszhang nélkül maradt a függetlenségi Irányi felhívása is a közös fellépésre. Egy passzivistákból álló 25 tagú bizottság feladatul kapta az Erdélyi Román Nemzeti Párt megszervezését. „Şaguna pártja teljesen megverve, nyugtunk lehet tőle, mert egyhamar nem fog megmozdulni” – összegezte az első eredményt a konferencia egyik szervezője.* A második viszont az volt, hogy a kormány még március folyamán feloszlatta a komitét – mint amely egy sor alaptörvény érvényesítésének megakadályozására szervezkedik. A hatalom amúgy sem ismerte el a nemzeti kizárólagosság alapján szerveződő pártok legalitását. A románok számára ekkor kezdődött a dualista korszak nagyobb szakaszára jellemző állapot, hogy pártjuk a törvényesség határán állt, működését időnként betiltották, ugyanakkor a tilalmat a kormányok sosem kezelték szigorúan, a nemzeti pártot hol hallgatólag, hol nyíltan maguk is politikai erőnek számították. A betiltás mindenesetre erősítette a passzivistákat. A választásokon számottevő lett a román szavazók távolmaradása. Két aktivista és két passzivista jelölt kapott mandátumot, az utóbbiak természetesen tüntetően távol maradtak az országgyűléstől, amelyen a románokat 15 „magyarországi” (nemzeti párti) és 8 kormánypárti törvényhozó képviselte.
Idézi V. NETEA, Lupta românilor din Transilvania pentru libertatei naţională 1848–1881. Bucureşti 1974. 381.
Uo. 383.
A passzivista erdélyiek a kormány tiltó intézkedését megkerülve, 1870 elején Tordán egy 6 tagú „deputációt” alakítottak, amely pártvezetőségként volt hivatva az ellenállást a parlament helyett, most már a megyegyűléseken szervezni. Egység azonban most sem jött létre, amiben szerepe volt annak is, hogy 1872-ben Lónyay Menyhért miniszterelnök erdélyi látogatása során felkérte a passzivista vezetőket követeléseik előterjesztésére, ezzel a két tábor ellentétét tovább élezte. A 12 pontba foglalt emlékirat az unió és a dualizmus rendszerének elfogadását Erdély nemzeti alapon történő új közigazgatási felosztásától, a románnak külön hivatalos nyelvként való törvényesítésétől, demokratikusabb választójog és egy sor román tisztviselő kinevezésétől tette 1651függővé, így a követelések túlmentek azon az alapon, amelyről az amúgy is bukásra álló Lónyay-kabinet tárgyalásokat kezdhetett volna. Az 1872. évi választásokon Erdélyben általában a román tartózkodás volt a jellemző. Feltűnt viszont a magyarországi részen két képviselő, akiknek később nagy szerep jutott – Partenie Cosma, valamint a majdani pártelnök, Gheorghe Pop de Băseşti (Illésfalvi Pap György), még mint függetlenségi párti, egy ideig egyenesen annak alelnöke –, azonban a románok itt is igen érzékeny veszteséget szenvedtek. A két vezéregyéniséget, Alexandra Mocsonyit és Vincenţiu Babeşt megbuktatták, velük együtt további három Mocsonyit. A hanyatlástól és széthúzástól elkeseredett Şaguna, az aktivisták újabb gyengülését látva, teljesen visszavonult a politikai élettől, a következő évben meghalt, utolsó szavaival is állítólag azt kérve környezetétől, hogy ne veszekedjenek. Utódai már nem rendelkeztek az övéhez hasonló tapasztalattal és politikai érzékkel, még kevésbé az ő tekintélyével. „Nem tűrjük tovább az egyházfők beavatkozását” – írták Nagyszebenből Bariţnak,* s valóban, Şaguna halálával a román nemzeti mozgalom lényegében kiszabadult a főpapság gyámsága alól.
K. HITCHINS–L. MAIOR, Corespondenţa lui Ioan Raţiu eu George Bariţiu 1861–1892. Cluj 1970. 125
Az 1875. év a passzivisták teljes győzelmét hozta a szűkebb Erdélyben, az aktivisták megint feladták a harcot, mindössze egy képviselőt küldtek a parlamentbe. A Tisza-féle Szabadelvű Párt nyomása alatt a magyarországi románok közül is csak 14, 1878-ban 12 fő jutott mandátumhoz. A nemzetiségi iskolafenntartók jogait érintő 1879. évi Trefort-féle iskolatörvény elleni harcban politikailag is összekovácsolódott a – Románia 1877–78. évi függetlenségi háborúja nyomán nemzeti öntudatában megerősödő – magyar állambeli román értelmiség. 1880-ban megkezdődtek a gyűlésezések egy egységes párt létrehozása céljából, vidékenként választói klubokat alakítottak, majd a budapesti és bukaresti kormányférfiaknál folytatott puhatolózások után, 1881. május 13-án Nagyszebenben 117 erdélyi és 34 Királyhágón inneni küldött részvételével konferenciát tartottak, melyen Erdélyre a passzivitást, a magyarországi részekre az aktivitás folytatását fogadták el, ugyanakkor kimondották az egységes Román Nemzeti Párt megalakulását, elnökül választva Partenie Cosmát, az Albina bank nagy jövőjű ügyvédjét. 1887-ben azután Mocsonyi kilépésével szinte egy emberöltőre az egész országban a passzivitás lett a román nemzeti politika vonala. Újat az egységes párt programja sem hozott, mert elsősorban az Erdély autonómiájában kicsúcsosodó régi követeléseket rendszerezte, de nem tért ki társadalmi kérdésekre, így a parasztság problémáira, mert a román vezető rétegnek sem volt erős a szociális érzéke, holott közülük néhány régóta konzekvensen harcolt a volt jobbágyok érdekeinek védelmében. Egyben elhatározták egy olyan memorandum 1652elkészítését, amelyben a hazai és az európai közvélemény előtt feltárják a magyar korona alatt élő románok összes sérelmeit. „A román nemzet soha, semmiféle körülmények között ki nem békülhet” a dualista rendszerrel, írták a következő évben – romániai támogatással – több nyelven kiadott emlékiratban.* Ez az öntudatos, de befelé forduló, kevés taktikai lehetőséget nyújtó program maradt a román nemzeti mozgalom alapokmánya egészen 1905-ig.
Emlékirat. Nagyszeben 1882. 121.
A passzivitás politikája akkor kezdett bontakozni, amikor az osztrák–magyar kiegyezési tárgyalások megkezdődtek, s akkor erősödött meg, amikor a dualista paktumot megkötötték. Arra a kezdetben eléggé elterjedt és indokolható – Ausztriában különösen élő – helyzetmegítélésre épült, hogy a dualizmus néhány éves átmeneti kísérlet lehet csupán. A hetvenes évek elején azonban a kiegyezéses rendszer megszilárdult, az átalakítására irányuló kísérletek megbuktak. Ilyen körülmények között a passzivista politika kezdeti taktikai hibából alapvető stratégiai tévedéssé változott. Nemhogy megakadályozta volna a kormányzat politikai tevékenységét, a közigazgatás lassú, de erőteljes megmagyarosítását, az új intézményhálózat kiépítését, hanem a távolmaradással, ünnepélyes tiltakozásokkal egyenesen annak kezére játszott. Az országgyűléstől való tüntető elfordulás egy olyan államban, amelyben a politikai élet a megyék saját világának háttérbe szorulásával szinte teljesen a parlamentbe koncentrálódott, súlyos kihatású önkorlátozásnak bizonyult. Választóik – saját jelölt híján – a kormány jelöltjeire szavaztak, akik között mindig volt néhány nemzeti érzésű román férfiú is. Erdély választókerületei így fokozott mértékben váltak a kormánypárt biztos vadászterületévé. A passzivista irányzat diadalával azonban a román politika mégsem vált hasonlatossá az ellenzői által emlegetett képzelt beteg cigányhoz, aki lefeküdve várta a halált. Mert ha a dualista rendszer súlyos korlátokat állított is az öntudatos románság politikai érvényesülésének útjába, s ezt ösztönösen elősegítette a sajátos román passzivitás, az idők változása a helyzet módosulását is meghozta. A dualista korszak gazdasági fellendüléséből részesedett a románság is, társadalmi gyarapodásuk, egy új értelmiségi nemzedék felnövekedése és külső erők megjelenése lehetővé tette a steril program új tartalommal való megtöltését.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages