AZ ERDÉLYI ROMÁNOK ÜGYE A ROMÁN KIRÁLYSÁGBAN
AZ ERDÉLYI ROMÁNOK ÜGYE A ROMÁN KIRÁLYSÁGBAN
A polgári Románia társadalma természetes érdeklődéssel és testvéri érzülettel viseltetett a magyar állam román lakosai iránt. A 48-as forradalmak után a modern román állam megteremtői közül sokan a magyar emigrációval 1653együttműködve egy független, Romániát is a nagyhatalmi harapófogóból kiszabadító, európai középhatalom méretű liberális magyar államtól remélték az erdélyi románság számára a polgári-nemzeti szabadságjogok biztosítását. Az új államiság megteremtésével, a függetlenség megszerzésének gondjaival teli hatvanas-hetvenes évtized Romániájában az erdélyi románok támogatásának ügye – noha gesztusok néha a kormányok részéről is történtek, mint 1868-ban és 1873-ban, amikor Erdély autonómiájának visszaállítását hozták szóba Andrássy Gyulánál – elsősorban az értelmiséget, a főiskolai ifjúságot foglalkoztatta. Az új román irodalmi és közművelődési irányzatot hordozó, részben Bécsben tanuló egyetemi ifjúság a költő Eminescu és az erdélyi író Ioan Slavici vezetésével tartott 1871-ben nagy zarándoklatot Putnába, Nagy István moldvai vajda sírjához, szimbólumaként a mindenütt lakó románok összetartozásának és kulturális egységének.
Románia állami tekintélye nagyot emelkedett az 1877–78. évi orosz–török háborúban, amikor az elakadt orosz offenzívát román segítséggel, ráadásul orosz seregeknek Károly román fejedelem parancsnoksága alá rendelésével sikerült győzelemre változtatni. Függetlenségi háborújának hatása átsugárzott a Kárpátok innenső oldalára, jó néhány fiatal ment át az ottani hadseregbe, nem kis diplomáciai gondot okozva a konfliktusban formailag semleges monarchiának. A magyar állam románjai körében lelkes mozgalmak indultak: pénzt, ruhaneműt, egészségügyi cikkeket gyűjtöttek a román hadsereg javára, mindenekelőtt a sebesült katonák szenvedéseinek enyhítésére. A Tisza-kormány aggodalommal figyelte a románok felbuzdulását, ismervén az erősödő gondolatokat, hogy most már csak idő kérdése Erdély Romániához csatolása. A gyűjtéseket korlátozta, bár nem kívánta teljesen megakadályozni. Az adakozók között, ha nem is nagy számban, szászok és magyarok is voltak, jeleként annak a politikai-lélektani skizofréniának, mellyel az itthoni társadalom ezt a háborút fogadta. Erdély magyarsága is pozitív folyamatnak tartotta a török uralom alatt élő népek szabadságtörekvéseit, aggódott azonban Oroszország túlzott megerősödése miatt, s az európai liberális közvéleménnyel összhangban a törökszimpátia kerekedett felül. Ez volt az érzelmi háttere az utolsó romantikus összeesküvésnek, melynek szervezői, a függetlenségi Ugron Gábor, Orbán Balázs és Bartha Miklós, pár száz fős szabadcsapatot próbáltak toborozni a Székelyföldön, hogy azután – valószínűleg angol pénzen vett fegyverekkel – Moldvába betörve, a Szeret egyik hídjának felrobbantásával elvágják az orosz csapatok egyetlen utánpótlási vonalát, s Orosz-Lengyelországban is felkelést robbantsanak ki. A tervről országszerte beszéltek, néhány román értelmiségi már ellenakcióra is gondolt, Tisza azonban összefogdostatta a toborzókat, a 600 puskát elkobozták, egy időre Ugronnak is vissza kellett vonulnia, mígnem „a bűnvizsgálatba vett honfiak” az eljárás befejezése nélkül kegyelmet kaptak.
1654A román függetlenség kivívása után a Kárpátokon túl magasra csaptak a romantikus nacionalizmus hullámai. Elszaporodtak az ún. dákoromán naptárak, térképek, melyek egyetlen egységnek mutatják a románságot a Fekete-tengertől a Tiszáig, a lapokban sűrűsödnek az Erdéllyel foglalkozó cikkek, melyek egy részét a Kárpátokon innenről írják. Az ellenségesebbeket kitiltják Magyarországról, ami azonban sem ekkor, sem később nem volt túl eredményes, mert a lapokat titokban vagy megváltoztatott név alatt továbbra is behozták. Bukarestben néhány olyan függetlennek tekintett szervezet is alakult, amely felkarolta a határokon túli románok ügyét. Még 1867-ben alapítja A. T. Laurian a Transilvania egyesületet. 1882-ben az erdélyi román fiatal értelmiség segélyezésének címén (Slavici közreműködésével) létrejön a Carpaţi egyesület a kulturális célok mellett kezdettől politikai egységtörekvéseket szolgáló szervezkedések fészkeként. Vezetői már 1882-ben egy román felkelés tervével foglalkoztak, amelyet hozzá akartak kapcsolni egy feltételezett orosz–osztrák–magyar konfliktushoz. Emisszáriusaik bejárták Erdélyt, a románok mellett a szászokhoz, sőt a bánsági svábokhoz és szerbekhez is a nagyromán állam megteremtésére buzdító, felkelésre hívó proklamációk bejuttatását tervezték. A monarchia bukaresti követsége az egyesület egyik vezetőjétől rendszeresen kapott tájékoztatást, így az óvintézkedéseket megtették, bár utólag szükségtelennek bizonyultak. A Carpaţi vezetőinek lelkesedése később sem lanyhult, 1885-ben is úgy látták, hogy „a nép el van szánva vérét ontani a haza oltárán, mert a szenvedések pohara betelt”;* felszólították Románia lakóit az irredenta zászló kibontására, izzó hangú felhívásban fegyveres felkelésre biztatták a magyar állam román alattvalóit. Ez idő tájt készíthette a Brassóban nyugdíjasként élő 1848–49. évi tribun, Axente Sever naiv stratégiai tervét egy Erdélyért indítandó román hadjáratról, melyben a központi szerepet az érchegységi mócok „150 ezer fős” felkelőseregének szánta.
Az Unitatea Naţională 1885. február 7-i számából idézi T. PAVEL, i. m. 94.
A nyolcvanas évek néhány emberre szorítkozó lelkes tervezgetéséhez azonban nemcsak a társadalmi alap hiányzott, hanem a nagypolitikai feltételek sem kedveztek. A Román Királyság Oroszország ellensúlyozásához Németországban és a monarchiában keresett támaszt. Az utóbbi azért is szorgalmazta a kapcsolatok szorosra fűzését, hogy ennek révén egy számára kedvező bel- és külpolitikai stabilitást teremtsen Romániában. 1883-ban a monarchiával kötött titkos szerződés formájában – melyről az uralkodón kívül csak nagyon kevés politikus tudott – Románia csatlakozott a Hármas Szövetséghez. S ha az eredeti javaslathoz képest Bukarest nem is vállalt írásos kötelezettséget a monarchiaellenes agitációk elfojtására, ezektől azért mindenkor elhatárolta magát, kialakítván azt a kettős gyakorlatot, hogy kisebb-nagyobb erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott a magyar állam románjainak 1655kulturális-nemzeti törekvéseihez, ugyanakkor időnként mérséklő súlyát is latba vetve, a legalitás megtartása irányában befolyásolta ezeket. 1883-tól a Carpaţi egyesületet a bukaresti kormány ellenőrzése alá veti, 1885-ben irredenta összeesküvést fojtanak el, a röplapokat elkobozzák, hat szervezőt kiutasítanak az országból. A monarchia külképviselete – főként Tisza Kálmán nyomására – éberen figyeli a romániai mozgalmakat, és rendszeresen interveniál Bukarestben minden Erdéllyel kapcsolatos politikai tevékenység felszámolása érdekében. Az évtized közepén kialakulóban volt egy egyensúlyállapot: Bécs diplomáciai úton részben elfojtja, temperálja, részben – közvetlen veszélytelenségét felismerve – beletörődik egy szerény méretű román egységmozgalom meglétébe. A román kormány előzékenységének azonban nemcsak határai voltak, hanem árat is kellett fizetni érte. Az erdélyi románok helyzete és jövőbeni sorsának alakulása Romániában belpolitikai, s ezzel bonyolult pártpolitikai kérdéssé lett, így a vékony szálon függő hármas szövetségi csatlakozás fenntartása miatt, bukaresti kormánybuktatás felidézése nélkül, Bécs az erdélyi kérdésben nem érvényesíthette teljes nagyhatalmi súlyát. A bukaresti kormányok viszont, éppen a nemzeti kérdésben otthon könnyen megingatható pozíciójukra és saját hűségükre hivatkozva, idővel az erdélyi románok számára kedvezőbb nemzetiségi politika kialakítására igyekeztek rávenni a monarchia uralkodó köreit. Nyomatékul majd hármas szövetségi csatlakozásuk periodikus megújításának alkalmait használják fel, amikor a felmondás lehetőségével ijesztgetve próbálnak mérsékelt engedményeket elérni a magyar nemzetiségi politikában, amihez Bécsben csekély, Berlinben néha komolyabb pártfogásra találtak.
A nemzeti mozgalmak törvényszerű fejlődését a hatalmi politika eszközeivel megakadályozni nem, legfeljebb csak korlátok közé szorítani lehetett. Ha a hármas szövetségi csatlakozás a bukaresti kormányt a nemzeti mozgalom kezelésében látszólag a monarchia készséges eszközévé tette, a valóságban megnyitotta számára az utat ahhoz, hogy az erdélyi románok nemzeti fejlődésének kérdésébe hivatalosan is beleszóljon. Amikor úgy tűnt, hogy kialakult az elfojtást, csillapítást szolgáló mechanizmus, amellyel a Monarchia kiüti Románia kezéből az erdélyi kérdést, valójában akkor kezdett növekedni szerepe az erdélyi románok politikájában, és ezzel sorsának alakulásában.
