A KORMÁNYPOLITIKA ÁTALAKULÁSA A SZÁZADVÉGEN
A KORMÁNYPOLITIKA ÁTALAKULÁSA A SZÁZADVÉGEN
A hivatalos nemzetiségi politikának a liberális hagyományoktól való távolodása a századvég válságában felgyorsult. A polgárság megerősödése, a szocialista mozgalom hirtelen kiterebélyesedése, a nemzetiségek immár nemzetközi visszhangot is kiváltó váratlan politikai megélénkülése véget vetett a nyolcvanas évekre még annyira jellemző nyugalomnak. A dualizmus korának utolsó nagyobb reformhulláma: a polgárságot szolgáló egyházpolitikai törvények (részben az egyházaikat féltő, s ezért a konzervatív oldalon fellépő nemzetiségek ellenében történt) kiharcolása szétvetéssel fenyegette a hagyományosan közjogi alapokon szervezett parlamenti pártrendszert.
Az 1895 elején menesztett Wekerle után erdélyi politikus, a nem túl gazdag Bánffy Dezső báró alakított kormányt. Az ortodox 67-es miniszterelnök fő feladatának a korona és a parlament megrendült kapcsolatának megjavítását, a városi és falusi munkásmozgalom visszaszorítását tekintette. Bánffy azonban új elemet hozott a magyar közéletbe: nyíltan hirdette a soviniszta nemzetiségi politika szükségességét, hogy ezzel is kárpótolja a nacionalista közvéleményt a Béccsel szembeni engedelmességért. Mint régi Tisza-párti, 1875-től Belső-Szolnok, majd az átalakítás után Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód főispánja, másfél évtizeden át a történeti Erdély északi részét szinte egyedül kormányozta, nagy tapasztalatokat szerezve a gazdasági élet mellett a nemzetiségi kérdésben is. A türelmetlen magyarosítás és a rendőri módszerekkel kombinált patriarchális elnyomás szorgalmazójaként a román és szász értelmiségi körökben gyűlöletes nevet szerzett magának, s magyar kortársai is „dobokai basának” ismerték. 1890-ben a szászokkal kötött kompromisszum ügyében a Szapáry-kormánnyal került ellentétbe, mert a törvényekben biztosított nemzetiségi jogokat sok esetben még elvben sem volt hajlandó tiszteletben tartani. Felmentése 1890-ben a nemzetiségek felé tett pozitív gesztusnak, miniszterelnöki kinevezése 1895-ben viszont ijesztgetésnek számított. Hosszú főispánsága korában Bánffy arra a következtetésre jutott, hogy a kiegyezés bolygatása nélkül, a dinasztiával, Ausztriával teljes egyetértésben, minden erőt a nemzetiségek ellen kell fordítani, politikai 1665szervezeteiket szétrombolva, kulturális és egyházi intézményeiket állami ellenőrzés alá vonva meg kell gyorsítani a magyarosítást.
Fordulat volt ez a kormányok nemzetiségi politikájában. Mindeddig – mint láthattuk – az állam, a liberális felfogásnak megfelelően, nem tartott igényt a románok vagy szászok kulturális, politikai vagy gazdasági tevékenységének közvetlen irányítására, a kormányok az iskolai magyarosítást, a hivatali apparátus helyi szerveinek magyarosítását szorgalmazták, s csak alkalomszerűen próbálkoztak a nemzetiségek saját szervezeteit belülről is befolyásolni.
A Bánffy-féle nemzetiségi politika az eddigi, törvényekkel magyarosító és az óvatoskodva megtorló, a megtorlást inkább kerülni igyekvő magatartást elvetette, s a nemzetiségi kérdés kezelésének intézményesítését, bürokratizálását vezette be. Éppen ezen a területen akart elődei „tervszerűtlen, kapkodó” gyakorlatával szemben valami örök érvényűt alkotni. Célja volt, hogy a nemzetiségi kulturális életről, politikai mozgalmakról a kormány folyamatos tájékoztatást nyerjen, s ennek alapján minden területen – a törvényhozásban, közigazgatásban, gazdaságpolitikában, a nevelésben, az egyházi életben – minden intézkedés meghozatalánál fokozottan érvényesítsék azokat a nacionalista szempontokat, amelyeket a korábbi kormányok csupán ösztönösen és rendszertelenül alkalmaztak. A kortársak Bánffyról azt tartották, hogy az egész országot egy nagy nemzetiségi megyeként kezelte. Való igaz, hogy az országos politika szférájába behozta a nemzetiségi politika azon patriarchális erőszakelemeit, amelyek addig – a dualista állam sajátos politikai munkamegosztásának megfelelően – elsősorban a vármegyékre, a közigazgatás helyi szerveire voltak szabva. Egyben erősítette a kormánypolitika mindig is meglévő, az abszolutizmustól örökölt központosító vonásait.
Legelső lépései közé tartozott a nemzetiségi és a szocialista mozgalmak megfigyelése a nemzetiségi kérdés kezelése elméleti-politikai irányvonalának kidolgozására, a hatósági rendszabályok központi irányítása céljára egy új szerv, a miniszterelnökségi „nemzetiségi ügyosztály” létrehozása. Vezetője Jeszenszky Sándor, a Replica-per egykori ügyésze, elméleti és politikai referens Jancsó Benedek tanár, a román történelem és nemzetiségi mozgalom szakértője lett. A tényleges irányítást azonban Bánffy magának tartotta fenn. Nem volt ez valaminő erdélyi osztály, inkább a román ügyek hivatala.
Bánffy ravaszkodó politikájának megfelelően engedélyezte a Budapestre összehívott szerb–szlovák–román össznemzetiségi kongresszust, amely 1895. augusztus 10-én határozatban tett hitet a területi integritás mellett, de előszámlálta a nemzetiségek sérelmeit, és síkraszállt az ország soknemzetiségű jellegének politikai elismertetése, a megyékre épülő nemzetiségi autonómiák bevezetése mellett. Harcuk közös irányítására koordináló bizottságot hoztak létre. Az együttműködésből azonban – a kormány várakozásának megfelelően – 1666néhány értekezleten, levélváltáson, a millenniumi ünnepségek elleni tiltakozáson túl nem lett semmi, a szerb politikusok eleve vonakodtak, a román pártnak csupán egyik szárnya próbálkozott vele, a gyenge mozgást rendőri intézkedések is fékezték. A figyelemre méltó kísérlet kudarcot vallott.
A román nemzetiségi mozgalomban is belső válság okozta apály keletkezett, amit a következő fejezetben ismertetünk. A Memorandum-per tömegeket és a hatóságokat lázba hozó hullámai gyorsan elültek, de annál tovább tartottak a kölcsönös kudarcélmény hatásai. Szeptember elején Bánffy erre és az uralkodó határozott kívánságára hivatkozva vitte keresztül a minisztertanácson, hogy a per még fogházban lévő elítéltjei kegyelmet kapjanak. A perektől, s ezzel „a mártírok gyártásától” amúgy is megcsömörlött a nacionalista tábor. De fordulat történt Romániában is, ahol az erdélyi mozgalmat mindig erősebben befolyásoló liberális párt került kormányra, s annak vezetője, Sturdza, a monarchiának tett hűségnyilatkozatában (1895. okt. 13.: „a iaşi-i bocsánatkérés”) fordult szembe korábbi álláspontjával. Kijelentette, hogy tartózkodni fog minden beavatkozástól „a szomszéd országok, s különösen az Osztrák–Magyar Monarchia belügyeibe”, mert a monarchia, „úgy, amint alkotva van, elsőrendű szükséglete az európai egyensúlynak” és a román állam biztonságának, ezért kívánatosnak mondotta a magyarok és románok közötti „minden félreértés és veszekedés” megszüntetését.* Az erdélyi román egyházak és egyes kulturális intézmények formailag titkos, de köztudott bukaresti segélyezését jórészt leállíttatta, itteni pártfogoltjait, a tribunistákat mérsékletre intette. Bánffy és Sturdza között az erdélyi román mozgalom kezelésében bizonyos konszenzus, részleges együttműködés alakult ki, egy olyan sajátos helyzet, amelyben a romániai nacionalizmus fő letéteményesének hatalmon tartása – éppen diplomáciai eszközökkel való kézben tarthatása miatt – a budapesti kormány fontos érdeke lett.
MAIORESCU, Istoria contimporană a României. Bucureşti 1917. 332–337; JANCSÓ B., A román irredentista mozgalmak. 229.
Nincsenek jó ismereteink arról, hogy a román párt anyagi megsegítésében milyen változás következett be, azonban a bukaresti fő pártfogó szervezet, a Liga Culturală is súlyos krízisen ment át, 1896-ban kettészakadt, s a századfordulóig a teljes bomlás állapotában maradt. A kortársak ezt is a kényelmesen kormányozni akaró Sturdza művének tudták be. Mindenesetre sokan vádolták őt az erdélyi román politikai élet meggyengítésével. A román egyházak (és iskolák) tekintélyes, évi 150–200 ezer korona közötti bukaresti szubvenciótól estek el. Egyedül a brassói görögkeleti gimnázium és a hozzá tartozó iskolák finanszírozását nem sikerült leállíttatni, mert ennek kérdése a hivatali ügyintézés csatornáiból bekerült az erdélyi román közélet nyilvánosságába, s onnan az éles regáti pártpolitikai harcok fegyvertárába. Bánffyék ugyanis intézkedéseikben felhasználták Sturdza információit, ezzel viszont 1667kiszolgáltatták őt dühödt ellenzékének, amely a nemzeti kérdésben az árulás bélyegét igyekezett rásütni és megbuktatni. Némi ravaszkodással Bánffy meg tudta menteni bukaresti partnerét az árulás vádjától, de Sturdza és a közös külügyminisztérium nyomására beletörődött a brassói gimnázium külföldi segélyezésének fenntartásába, noha annak törvénytelensége nem volt kétséges. Elvi megállapodás született arról, hogy a román kormány a szubvenció tőkeösszegét letétbe helyezi Budapesten, annak évi kamatait (36 086 koronát) a magyar kormány rendszeresen leküldi Brassóba. A nagy tekintélyű gimnázium az egyházi autonómia fedezékéből, a román kormány és ellenzéke támogatásával, a vizsgálat elmarasztaló eredményei ellenére kivédte a támadást, a konfliktusból a magyar kormánnyal szemben győztesként került ki, mivel a romániai szubvenció birtokában már nem volt kényszeríthető a magyar államsegély elfogadására sem, s ezzel hatékony állami ellenőrzésének lehetősége is megszűnt. „Kedves Sándor! Az én nézetem szerint a románok alaposan lefőztek bennünket” – üzente a végeredményt Wlassics kultuszminiszter a nemzetiségi ügyosztály vezetőjének.*
1899. január 31-i följegyzés. OL, Miniszterelnökség. 1907. XLI. 1138–1724–1725.
Az iskolák és egyházak általános állami ellenőrzésének biztosítására a Bánffy-kormány két irányban tett kísérletet. A tanítók minimális fizetését biztosítani nehezen vagy egyáltalán nem tudó egyházakra, községekre megpróbálta az államsegélyt rátukmálni. A kulturális autonómiájukat sértve érző románok ez ellen többféleképpen védekeztek. „Egyes tanítók, hol önként, hol felsőbb [egyházi – Sz. Z.] nyomásnak engedve, ünnepélyes nyilatkozatot tettek, hogy a felemelt fizetésekre igényt tartani nem is fognak.”* Másutt úgy tettek, mintha kifizették volna az előírt bért, noha nem volt rá pénzük. Bánffy erre felhívta a megyéket, hogy minden esetben hajtsák be az iskolafenntartókon a fizetésemeléshez szükséges összegeket, a megnövelt ún. kultuszadó (ami Aradban pl. a vagyonadó 70–100%-ának felelt meg) terhével kényszerítsék az érintetteket államsegély igénylésére. Azonban ez a kísérlet is végül az államra, az apparátusra ütött vissza, hiszen – s ez is a dualizmus sajátosságaihoz tartozott – „az egyházi hatóságok csak kivetették a tanügyi hozzájárulás költségeit, de annak a néptől való behajtását egészen a közigazgatási közegekre hagyják, s onnan magukat távol tartják”.*
Sándor János Kis-Küküllő megyei főispán 1896. április 13-i jelentése. OL, Miniszterelnökség. 1907. XLI. 1138–1896. 448 res/310.
Uo.
A két román egyházzal szemben tervbe vették a királyi felségjog gyakorlására hivatott külön szervezet felállítását, hogy az ellenőrizze vagyonukat, az általuk kezelt pénzeket és alapítványokat is. „Ez lehet az egyedüli eszköz – írta Bánffy –, amely útját vághatja a romániai segély beözönlésének és egyúttal szorosabbá fűzheti a román nemzetiségre oly nagy befolyással bíró 1668papság és egyház viszonyát az államhoz és kormányhoz.”* Ilyen szervezet, sőt annak megrövidített változata: a görögkeleti román iskolák feletti „magasabb szempontú államrendészeti teendőket” ellátó hivatal sem jöhetett létre.
Bánffy átirata Wlassicshoz, 1899. január 31. OL, Miniszterelnökség. 1907. XLI. 1138 – ME 1898. IV. 569–1699.
E korszak jellegzetes magyarosítónak tartott intézkedése volt az 1898. IV. tc. „a község- és egyéb helynevekről”, mely kimondta, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve lehet, amelyet a belügyminisztérium határoz meg, s célul tűzte ki, hogy e nevek „ne csak hivatalos használatban, hanem a társadalmi érintkezésben is mentől általánosabban elterjedjenek, s mindinkább kizárólagosakká váljanak”. Szász és román körök nagy felháborodással fogadták, hiszen azt jelentette, hogy az állam, a községek, törvényhatóságok iratain, tábláin, térképeken a nevek magyar megfelelőit kellett használni; sérelmüket alig enyhítette, hogy a tankönyvekben, iskolák iratain kiegészítésül felvehették saját elnevezéseiket, vállalatok pedig gyakorlatilag tetszésük szerint használtak elnevezéseket éppúgy, mint ügykezelési nyelvet.
A Bánffy-féle erőszakos nacionalista nemzetiségpolitikának valójában nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A szaglászó detektívek, a rendőri zaklatás, az adminisztratív intézkedések nem nagy csapást jelentettek az egyes nemzetiségi mozgalmakra. A szászokat valójában semmi sem rendíthette meg, a románok vezetői az üldözés hatását egy-két év alatt kiheverték. De nem sikerült Bánffy legfőbb terve sem: a magyar uralkodó osztályon belüli ellentétek túlságosan is nagyok voltak ahhoz, semhogy széthúzó csoportjait a nemzetiségek és a szocialisták üldözésének egyébként is keveset ígérő programjával tartósan egy táborba lehessen tömöríteni. Az Ausztriával tízévenként esedékes gazdasági kiegyezés körüli vitában Bánffyt parlamenti ellenzéke a nemzeti jogok elárulásával vádolta, az antiliberális irányzatok és a függetlenségi ellenzék együttesen lehetetlenné tette számára a kormányzást, s az első erdélyi miniszterelnök 1899 februárjában lemondott. Véletlen körülmények közrejátszása folytán magával rántotta a Sturdza-kabinetet is. Egy anonim brosúra ugyanis védelmébe vette a bukott kormányelnök nemzetiségi politikáját, utalásokat tett arra, hogy Bánffy a bukaresti kormánnyal egyetértően járt el az erdélyi románok kezelésében, és az ellen Károly román királynak sem volt kifogása. Amikor kiderült, hogy a szerző (Jancsó Benedek) hivatalosan beavatott, tehát szavahihető ember, a román parlamenti ellenzék ismét árulással vádolta Sturdzát, aki 1899 áprilisában véres összetűzésekhez vezető utcai tüntetések után lemondott.
Széll Kálmán, a Bánffyt felváltó új miniszterelnök szakított elődje módszereivel. Az alkudozások és kompromisszumok ezen nagymestere a „jog, törvény, igazság” hármas jelszavával új kor, pontosabban a Deák- és Eötvös-féle tiszta kezű kormányzati módszerek visszatértét ígérte. Az agráriusokkal 1669ismét naggyá duzzasztott kormánypárt birtokában szabad választásokat rendezhetett 1901-ben, s a nemzetiségek ettől kezdve úgy látták, hogy a parlamentbe való visszatérésükhöz megjavultak a feltételek. Megnyugtatásukat szolgálta a Jeszenszky-féle nemzetiségi ügyosztály – külpolitikai megfontolásokból is indokolt – feloszlatása, a kicsinyes rendőri módszerek háttérbe szorítása, vagy akár a brassói román gimnázium szubvencióügyének rendezése, amit Széll a Bánffytól örökölt elvi megállapodás szerint, de már az új bukaresti konzervatív kormánnyal véglegesített.
A nemzetiségi kérdés kezelése a századvégtől túljutott a rendőri feladatkörökön, szakszerűsödött, s minden kormány elsőrendű napi politikai gondjai közé sorolódott. Rendezésére a hajlandóság növekedett, azonban a rendezés kísérletét még évekig nem tartották a dualizmus kezdődő válságának elhárítása szempontjából sürgető feladatnak. Ekkor kezdett azonban feltűnni egy új, Erdély magyarsága szempontjából fontos törekvés: a magyar etnikum közvetett erősítésének szándéka. Tervezetek születtek Erdély hiteléletének javítására, a szövetkezeti mozgalom kiterebélyesítésére, lépések történtek szociális-nemzeti szempontú telepítéspolitika bevezetésére. A legjelentősebb lépés – mint a gazdaságtörténet rajzánál láttuk – a társadalmi élet és a kormányzat képviselőinek részvételével tartott 1902. évi tusnádi Székely Kongresszus volt, mely valójában komplex programot adott a Székelyföld fejlesztésére. Később a románok is bejelentették igényüket egyes saját, szegényebb tájaik ilyen, külön állami támogatására.
