A MAGYAR PROGRESSZIÓ ÉS ERDÉLY
A MAGYAR PROGRESSZIÓ ÉS ERDÉLY
A hivatalos kormányzati politikától egészen eltérő utakon járt a haladás nem túl nagy, de fokozatosan erősödő magyar tábora. A minden oldalról szított nacionalizmus légkörében a szocialista munkásmozgalom és a polgárság leghaladóbb szárnya, a századfordulótól fellépő polgári radikális irányzat próbálta meg Erdély proletariátusát és progresszív értelmiségét a demokrácia táborába tömöríteni. Ezeknek az erőknek nem volt – legalábbis nem tudunk róla – külön erdélyi programja, de a szocialisták, s különösen a polgári radikálisok, nagy súlyt helyeztek az Erdélyben oly fontos nemzetiségi kérdésre is.
1688Az internacionalista alapon szervezett szociáldemokrata munkásmozgalom – mint a társadalom rajzánál már jeleztük – a századvégtől néhány nagyobb városban összpontosult. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt még 1893-ban összerdélyi választmányt kívánt alakítani. A mozgalmi munka kezdeti nehézségeit jelzi, hogy az organizációs központoknak szánt kilenc kerületi szervezet közül Erdély belső részein még egy sem található. Az 1897. évi rendőrségi jelentés viszont már arról tudósít, hogy mintegy tíz erdélyi városban vannak hívei a MSzDP-nek. A működő szak- és munkásegyletek közül Brassóban nyolcat, Kolozsvárt ötöt, Szászvárosban egyet találunk, jobbára kisipari munkásokat tömörítő szervezeteket. Gyári munkásokat elsősorban Brassó és Kolozsvár vas- és fémmunkásszervezeteiben kereshetünk. 1899 jelentős választójogi népgyűléssorozatával egyidőben Brassó székhellyel vezetőséget választottak az erdélyi pártszervező munka koordinálására. Knaller Győző brassói párttitkár indítványozta 1900-ban egy erdélyi román tagszervező bizottság létrehozását s román szocialista lap kiadását. 1903-ban megjelent az Adevěrul, 1905-től működött a román szervezőbizottság is. Ezek ugyan a történeti Erdélyben is igyekeztek eleget tenni feladatuknak, azonban székhelyük, illetve a szerkesztőség – egy rövid lugosi epizódtól eltekintve – végig Budapesten volt.
1903-tól már Kolozsvár az erdélyi kerületi pártértekezletek színhelye, mivel a mozgalom súlypontja is ide tevődött át. Az 1903. évi pártértekezleten képviselt 15 szociáldemokrata szervezetből 8 volt falusi, de a hatósági nyomás következtében 1904-től a pártszervezés visszahúzódott a városokba. Az 1913. évi budapesti pártkongresszusra beterjesztett vezetőségi jelentés 3128 szervezett munkásról számol be, ami azt mutatja, hogy a párt- és szakmozgalom Erdély munkásainak még csupán egy vékony rétegét fogta át. Ez persze csak a jéghegy csúcsa volt, ezt mutatják az 1905-től megerősödő tömegdemonstrációk, ráadásul éppen ezután kezdődött a bányamunkásság szervezése, s majd 1917-ben ugrásszerűen növekszik a Szociáldemokrata Párt súlya Erdélyben is. A Munkásbiztosító Pénztár pedig már a századelőn tekintélyes apparátussal rendelkező, a kormány által elismert, befolyásos önkormányzati szervezetté vált, ahol a fiatal Kun Béla is megismerkedett a várospolitikával, majd az országos politikával. A kezdetek nehézségeire utal az is, hogy a lapok (Erdélyi Munkáslap, Erdélyi Munkás, Kolozsvári Munkás, a marosvásárhelyi Munkás, A Munkásotthon Értesítője) jobbára rövid életűek voltak, ritkán jelentek meg, mert a gyakori megjelenéshez szükséges kauciót az MSzDP helyi szervei nem tudták kifizetni. Ilyen körülmények között kiemelkedő fontossága volt a Temesvár, Arad, Nagyvárad, s különösen a főváros erős szocialista mozgalmától kapott erkölcsi-politikai támogatásnak, a központi lapok, a Népszava és az Adevěrul terjesztésének.
A munkásmozgalom, amely mindig felemelte szavát a nemzetiségeket ért sérelmek ellen, s bátran vállalta a hazafiatlanság vádját is, a Tisza-féle 1689tárgyalásokat a haladás és reakció párviadalának egykorú felfogása alapján ítélte meg. Ezekben egy Tiszától a nemzetiségi pártokig húzódó konzervatív blokk képét látták felsejleni. A temesvári tanárként induló Kunfi Zsigmond a Szocializmus hasábjain több cikket publikált, amelyekben úgy fogalmazott, hogy a kor Magyarországán a nemzeti eszme elvesztette forradalmi tartalmát, s a társadalmi konzervativizmus oszlopa lett; a kapitalista fejlődés eredményeként „a magyar proletárnemzet, a többiek pedig földbirtokos parasztnemzetek” lettek. Ezek a körülmények magyarázták Kunfi felfogása szerint Tisza kísérleteit. A szociáldemokrácia az ország általános demokratizálásától, távlataiban egy új társadalomtól várta a nemzetiségi kérdés megoldását, s ennek szellemében szervezte a proletariátust.
A századfordulón formálódó polgári radikális tábor, a Huszadik Század köre az Eötvös és Mocsáry által fémjelzett liberális hagyományhoz nyúlt vissza, s az egyetlen olyan irányzat volt, amely nyíltan beismerte, hogy a nemzetiségi kérdés az állami lét központi problémája, fő teoretikusának, Jászi Oszkárnak szavaival egyben „a demokrácia archimédeszi pontja”. A radikálisok az általuk feudálisnak tartott ország demokratizálásától, a nagybirtok felszámolásától várták a nemzetiségi kérdés szinte automatikus megoldását, méghozzá a modern gazdaság igényeinek megfelelően: a nagy egységek, így a történeti Magyarország állami keretének fennmaradásával. Gazdasági törvényszerűségek alapján anakronisztikusnak ítélték a területi autonómiára vagy föderalizálásra irányuló igényeket, s a korban elterjedt nacionalista felfogással ellentétben úgy látták, hogy a nemzetiségek körében erősebb a befelé húzó erő a kifelé gravitáló törekvéseknél. Formailag ők sem haladták meg a „magyar nemzetállam” egykorú felfogását, gyakorlati tevékenységük – a nemzetiségi érdekek következetes védelme – azonban túlmutatott azon. Voltak híveik Erdélyben – jellemző, hogy Jászi éppen a kolozsvári egyetemen kapott magántanárságot –, elsősorban mégis Temesvár, Arad, Nagyvárad fejlettebb polgárságában szereztek bázist. Kapcsolatot is kiépítettek a román nemzeti párt néhány aradi és nagyváradi képviselőjével, jelentős közeledésre azonban nem került sor. A Tisza-féle tárgyalásokról pártpolitikai szempontok alapján foglaltak állást, kerülvén, hogy a kérdést mint a nem egyenes vonalú fejlődés problémáját dolgozzák fel. Ady paródiát írt a Tisza-tárgyalások középső szakaszáról, de a balkáni változásokkal – mint szerte Erdélyben – neki is megerősödtek a jövőtől való félelmei. A történelmi Magyarország széttörésének víziója dermesztően hatott. „És mégis Erdélyre gondolván el kell lágyulnom – írta az országrészt népek progresszív találkozási helyének kívánó költő – … Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltozások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és románt.”*
ADY E., S ha Erdélyt elveszik? (Huszadik Század, 1912. 11. 737–738.)
