A HÁBORÚ ELSŐ ÉVEI
A HÁBORÚ ELSŐ ÉVEI
A szarajevói merényletet követő politikai válság idején eleinte egyedül a magyar miniszterelnök ellenezte makacsul a Szerbia elleni háborút. Nem akarta a monarchiát újabb délszláv területekkel növelni, mert ettől a dualista egyensúly megbomlását féltette, de állásfoglalásában központi szerepe volt egy erdélyi betöréstől való félelemnek is. Tisza a Román Királyság haderejét kezdettől az ellenség közé sorolta, s a háborúpártiakat azzal is ijesztgette – noha maga nem hitte –, hogy egy román támadás esetén az erdélyi románok között felkelés törhet ki. Úgy ítélte, hogy nem lehet háborút kezdeni, „mikor Romániát már körülbelül elvesztettük, anélkül, hogy helyette pótlást kaptunk volna”.* Július közepén azonban Tisza ellenállása is megtört a német kormány nyomása alatt, miután az garantálta Románia semlegességét, méghozzá minden rekompenzáció nélkül, a vezérkar pedig ígéretet tett Erdély határának erődítésére s némi haderő (40 ezer fő) odairányítására.
Tisza memorandumát idézi: Magyarország története 7. köt. 1086–1087.
A háború melletti döntés nyomán érvénybe léptették az ún. kivételes törvényt, a kormány rendkívüli intézkedések sorát hozta. Július 20-án megtiltották a légi közlekedést a Délvidéktől egészen Lupényig. 26-án a Szerbiától Galíciáig tartó sávban – így egész Erdélyben – rendkívüli állapotot rendeltek el: korlátozták a határátlépést, a gyülekezési jogot, a megyék közigazgatási hatáskörét, felfüggesztették az esküdtbíróságokat, bevezették a gyorsított bűnvádi eljárást. Az egész országban életbe lépett a sajtócenzúra, a hatóságok számára lehetővé vált a posta-, távíró- és távbeszélő-forgalom ellenőrzése. Hadi célra lovakat, járműveket vettek igénybe, s megkezdődött a legsúlyosabb: a hadkötelesek tömeges bevonultatása, kiknek családtagjait vidékektől függően 57–70 fillér napi segéllyel vélték kárpótolni. Fokozatosan kiépült egy hatalmas, hátországi háborús mechanizmus, melyben az állam megnövekedett hatásköre, az igazgatáson túlmenve, a beszolgáltatás, a különböző termékforgalmi központok, a jegyrendszer, az ármaximálás, egyes vállalatok hadiüzemmé nyilvánítása, a munkaerő hivatalos mozgatása útján a gazdasági életre is rátelepedett. A hadimegrendelések, egy jó termés, a kieső munkáskezek hadifoglyokkal való részleges pótlása eredményeként 1915-ben bizonyos háborús konjunktúra bontakozott ki, melynek hatásai Erdély iparfejlődésében is megmutatkoztak.
A szövetséges Román Királyság a világégés kezdetén semleges maradt. Kétségtelenül kényes helyzetben volt. A nagyobb veszélyt a két nagyhatalom közé ékelt ország számára természetesen Oroszország túlerősödése jelentette, ugyanakkor a nagy nemzeti aspirációk valóra váltását ugyancsak azon 1691imperialista tábor győzelmétől várhatta, amelyikhez a cári birodalom is tartozott: az antanttól. A józan politikai megfontolás természetszerűen diktálta számára, hogy katonai erejét minél tovább érintetlenül megőrizze, s egyik imperialista táborhoz se csatlakozzék. Románia megnyeréséért már a háború kitörésekor versenyfutás kezdődött az antant és a központi hatalmak között, s ezzel Erdély maga is hirtelen bekerült a nemzetközi háborús politika eszköztárába.
Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a budapesti kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Romániának a központi hatalmak oldalán való hadba lépését. A berlini román ügyvivő már 1914 augusztusában kérte Tiszát románbarát gesztusokra. Szeptemberben ugyancsak Romániából sugalmazták Erdély autonómiáját, továbbá Bukovina egy részének átadását. A bukaresti német követ az ottani konzervatív politikusokkal tárgyalt Erdély kérdéséről, Károly királytól pedig megtudta: Oroszország odaígérte nekik Erdélyt, azzal, hogy ehhez Anglia és Franciaország hozzájárulását is biztosítja. A monarchia elleni román fellépés visszafogására a Berlinhez húzó, elkeseredett Károly német csapatok erdélyi állomásoztatását, sőt, Bulgária „felheccelését” javasolta. A németek egyben fokozták a nyomást Tiszára, arra is hivatkozva, hogy ők csupán hűségből léptek háborúba, így „elvárhatjuk, hogy Ausztria-Magyarország a mi megalapozott kívánságainkkal számot vet, s mindent megtesz a létharc szerencsés kimenetele esélyeinek lehető javítására”.* Bethmann-Hollweg kancellár személyesen is kérte az engedményeket. Ugyanakkor a román kormányelnök, a liberális párti Brătianu óvatosabb volt, kevesebbet emlegette a magyar engedményeket, ő a kivárás taktikáját választotta. (Amikor német részről felajánlották neki Besszarábiát, azzal utasította el, hogy Oroszország azt úgyis bármikor visszaveheti.) Tisza nézete viszont az volt, hogy egyedül a harctéri győzelem vagy vereség dönti el Románia magatartását; az első esetben nincs szükség koncessziókra, a második esetben pedig nem érnének semmit. Felismerte, hogy a bukaresti kívánságok csupán kísérleti léggömbök, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy amint a román kormány a fegyveres együttműködésre pozitív javaslatot, kötelező érvényű ígéretet tesz, ő is hajlandó velük engedményekről tárgyalni. Csakhogy nézetét nem mindenki osztotta, eleinte nem látták, hogy a központi hatalmak melletti hadba lépést csupán a bukaresti konzervatívok óhajtották, míg Brătianu mindössze Románia ideiglenes semlegességét akarta osztrák–magyar koncessziókkal megfizettetni. Az 1914. október 1-én kötött orosz–román megállapodás 1692ugyancsak a semlegességért már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát. A mindenünnen ránehezedő nyomás hatása alatt a szeptember 12-i koronatanácson végül Tisza kilátásba helyezett nagyobb engedményeket. Másodnap magához hívatta Mihalit, Maniut és Vaida-Voevodot, ígéretet tett a nyelvi jogok bővítésére, az Apponyi-féle iskolatörvény revíziójára, több román választókerület létesítésére, amennyiben „az egész román faj” együtt lép fel a monarchia mellett. Vaida egyetértett vele, és biztosítékokat sem kért, Maniu azonban olyan tartózkodó volt, hogy Tiszának udvariasan, de meg kellett szakítania a tárgyalást.
A német külügyminisztérium 1914. szeptember 13-i távirata a főhadiszállásnak. PA AA Bonn, Österreich 104, Bd. 13.
Szeptember végén a bukaresti és berlini körök újabb tervekkel álltak elő. Román javaslat született arról, hogy Erdélyt és Bukovinát közös megegyezéssel Románia csapatai szállják meg, hogy egy esetleges orosz támadástól megvédjék. Tisza ezt természetesen keményen elutasította. Német részről ezután részletesen felsorolt engedményeket követeltek Budapesttől, felvetvén egy külön román miniszteri tisztség, néhány főispán kinevezésének, teljes román iskolahálózat és egy külön egyetem létesítésének, valamint 40 választókerület odaígérésének tervét, amit a monarchia és Németország bukaresti követei Vaidával, Vladdal és Goldişsal folytatott megbeszélésen alakítottak ki, meggyőződvén arról, hogy az utóbbiak „teljesen nyilvánvalóan császárhűek”.* A német külügyminisztérium ekkor már jól ismerte az erdélyi románság törekvéseinek történetét is, kapott tőlük emlékiratokat. Aurel C. Popovici pedig nemcsak javaslatokkal ostromolta őket, hanem átadta a háború előtti Tisza-féle román tárgyalások terjedelmes anyagát is. „A romániai közvélemény velünk szemben ellenséges hangulatáért a felelősség Magyarországot terheli, és Tisza grófnak végre engednie kell, ameddig még van idő erre” – összegezte nézetét a kancellárral egyetértésben a bukaresti német követ.* Tisza azonban megmaradt abban a feltételkörben, amelyet még a háború előtti megegyezési kísérlet során a román párt vezetőivel közösen alakított ki. Az akkori engedmények mérsékelt bővítésével próbálta Románia vezető köreit bizonytalanságban tartani, döntésüket késleltetni, abban a reményben, hogy a magyar politikának az egész kérdést sikerülhet nagyobb áldozatok nélkül is maga mögött hagynia.
Bussche bukaresti német követ 1914. okt. 18-i távirati jelentése. PA AA Bonn, Osterreich 104. Bd. 13. A 2720
Uo.
A magyarországi közvélemény nem ismerte ezeket a diplomáciai lépéseket. 1914. november 8-án nyilvánosságra hozták azonban a miniszterelnök és a nagyszebeni érsek levélváltását, amelyben Tisza, még szeptember folyamán a magyar állam román alattvalóinak hűségét, háborús önfeláldozását elismerve, a nemzetiségi jogok kiterjesztését ígérte. A sajtópereket beszüntették, az uralkodó amnesztiát adott a politikai ügyekben elítélt románoknak, egy 1693kormányrendelet pedig külön engedélyezte a román nemzeti zászló használatát. Különösebb benyomást ez a lépés Romániában nem tett, a magyar nacionalista körök azonban ezt is rossz néven vették, Apponyi kifejezetten helytelenítette. Az erdélyi románok viszont megoszlottak: a mérsékeltek nem merték elfogadni a kinyújtott kezet, a radikálisabbak pedig nem tartották elégséges kiindulási alapnak. Maniu Az Újságnak adott interjújában részletesebb javaslatot kért Tiszától a román nemzeti jogok intézményes garantálására, mert eddigi ígéretei nem voltak elégségesek „nemzeti létünk biztosítására”.* Maga a nemzeti komité külön nem nyilatkozott, hiszen lapjában még augusztusban közölte, hogy azon tagjai, „akik ellenállhatatlan ösztönzést éreznek politikai deklarációk vagy kinyilatkozások megtételére, szíveskedjenek megmondani, hogy ezek személyes véleményeik, mert a Román Nemzeti Párt komitéja nem tudván összegyűlni, nem lehet a román nép nevében nyilatkozatokat tenni”.* Tény, hogy a Románia megnyeréséért folyó diplomáciai harc hatásaként is az erdélyi románok helyzete viszonylag kedvező volt. Az említett intézkedéseken túl 1914 végétől különösen óvakodott a kormány a román közvélemény ingerlésétől. Még a Romániába „kiszökött” és ellenséges magatartású Goga és Lucaciu ellen is halogatták az eljárást. A főügyészségek utasítást kaptak, hogy „a román lapok működése elé lehetőleg kevés akadályt gördítsenek”,* aminek az a furcsa eredménye lett, hogy a Nemzeti Párt lapját – a Românult – a kormány akarata tartotta fenn, mivel a cenzúra miatt szerkesztői már 1914 végén szerették volna beszüntetni. Később egy kémpert vettek le napirendről, Sándor János belügyminiszter pedig ígéretet tett az ilyenek leállítására.
Az Újság 1914. november 16-i számából idézi: Desăvîgirea unificării. 122.
Românul, 1914. augusztus 12. Idézi Desăvîşirea unificării. 118.
GALÁNTAI J., Magyarország az első világháborúban. Budapest 1974. 195.
1915 folyamán a központi hatalmak és Románia viszonya feszültebbé vált, az erdélyi kérdés azonban továbbra is alkudozások tárgya maradt. Német oldalról akkor is erős volt a nyomás, ha romlott a hadi helyzet, akkor is, amikor sikereket értek el a keleti hadszíntéren – hiszen Románia haderejére igen nagy szükség lett volna. A gorlicei áttöréskor látták elérkezni „azt a történelmi pillanatot, amikor Romániát aktív együttműködésre meg lehetett volna nyerni”.* Bécs hajlékonyabb volt, mint Budapest, de azt mondották a német követnek: „a császárral, Tiszával és Buriánnal nem lehet semmit csinálni.”* Berlin azonban nem mondott le terveiről. Mathias Erzberger májusban és júniusban Budapesten és Bécsben járt, román vezetőkkel tárgyalt a monarchia föderatív átalakításáról is. Még élt az elképzelés, hogy megegyezés esetén néhány erdélyi román politikus propagandaútra menne 1694Romániába, az ottani antantbarát közvélemény leszerelésére. Tisza persze ezekről sem akart hallani, sőt június 17-én maga utazott Berlinbe, hogy mindezekre ott mondjon nemet, s a kísérletezésnek útját állja.
O. CZERNIN, Im Weltkriege. Berlin 1919. 127.
Tschirschky bécsi német nagykövet 1915. május 28-i jelentése. PA AA Bonn. Geh. III. Geh. Journ. No. 10. Botschaft Wien. Ganz geheime Sachen.
A hadi helyzet átmeneti javulása, Bulgária hadba lépése megkönnyítette a magyar kormány helyzetét is. A román lapokat megdorgálták, mert nem kommentálták a különféle hűségnyilatkozatokat. Maniut pedig – mint a leghatározottabb ellenzékit – kiküldték a frontra, s kiszélesítették a rendőri intézkedések hatáskörét. 1916 márciusában azután a nemzeti párt lapját, a Românult is felfüggesztették.
Közben Erdély katonailag védtelen volt. Conrad vezérkari főnök 1914 végén hozzákezdett egy erdélyi hadseregcsoport felállításához; ezt azonban hamarosan elvitték az orosz frontra, mint a következő évben szervezett 70. határvédő hadosztályt is, úgyhogy 1916-ban ismét szinte csak a csendőrség állt a határokon.
