TÖRÖK HÁBORÚ ERDÉLYBEN
TÖRÖK HÁBORÚ ERDÉLYBEN
Az országgyűlés azonban nem tudja, mit csináljon. Az már nyilvánvaló, hogy II. Rákóczi György nem hajlandó a tatár fogságba kerültekért fizetni, a fejedelmi jövedelmeket sem fordítja e célra. Az országutak megteltek váltságdíjat kolduló asszonyokkal és gyermekekkel. Mindenki a fejedelmet okolja, de Rákóczi elhárítja magától a felelősséget. A fejedelmi tanácsnak a hadjáratot helyeslő döntéseire hivatkozik – ő, aki gyakorlatilag soha senkit nem hallgatott meg. Forr ellene a harag. Mégsem merik lemondásra felszólítani. Jobban félnek tőle, mint a Porta dühétől.
A Konstantinápolyból jött levélről folytatott vitában kiderül, mennyire igazuk volt Rákócziéknak, amikor a rengeteg birtokot a sajátjukhoz csatolták. Újra meg újra elhangzik az érv: nem érdemes a fejedelmet lemondatni, mert ő az országban a leggazdagabb birtokos, a kezében vannak. A Báthori Zsigmond-féle gyilkosságok emléke is felmerül. Nehogy úgy járjanak, mint az az öt nagyúr, aki 1594-ben a fejedelmi akaratnak próbált ellenszegülni. Végül mégis győz a józan ész, és elviszik a levelet Rákóczinak. Kommentár nélkül adják át, mert bíznak benne, hogy az ország megtartása érdekében önként mond le, eltávoztatandó Erdélyről a veszedelmet.
II. Rákóczi György azonban egészen érthetetlenül reagál. Ahelyett, hogy a jelen szorongattatásairól nyilatkoznék, a múltat magyarázgatja. A szultáni levél állításainak igazságát vitatja az országgyűlési delegáció előtt, mintha nekik bármilyen közük lenne a Porta szándékainak alakulásához. Amikor pedig könyörögnek neki, hogy lemondásával mentse meg az országot, mert a fejedelem elmehet, de nekik csak ez az egy hazájuk van, a helyzet kifejezetten abszurddá válik. Rákóczi kilenc pontban összefoglalja lemondása feltételeit. 723Ezek között az első az, hogy az összes fiskális birtokot, a sajátjaival együtt, megtartja. Az országgyűlés pedig – miközben az eseményeket kedvetlenül figyelő törökök mindjobban sürgetik a leváltást – tárgyalásokat kezd a feltételekről.
Ez a tarthatatlan állapot megmarad, míg Rákóczi él. Ő az uralkodói felelősség szikrája nélkül ragaszkodik a fejedelemséghez, Erdély politikusai pedig nem tudják, nem is merik végleg elkergetni. Inkább egyfajta ostoba tehetetlenséggel hívják ki maguk ellen ismételten a Porta megtorló akcióit.
Az országgyűlés határozottabb részének először sikerül ugyan többé-kevésbé önként lemondatnia, az utódot is megválasztják Rhédey Ferencnek, Bethlen Gábor unokaöccsének a személyében, de ahogy Rákóczi jelentkezik, már a következő országgyűlésen, 1658. január 14-én, visszaveszik. Nem tudhatni, enélkül mi történt volna. Így azonban rázúdult Erdélyre Köprülü nagyvezír dühös haragja. 1658. május legelején indul el, hogy – miután Moldvába és Havasalföldre már Rákóczi szövetségesei helyett új vajdákat tett – végleg elrendezze az Erdélyi Fejedelemség ügyét. Mielőtt beér, ultimátumot intéz az erdélyi rendekhez, megint csak Rákóczi letételére szólítva fel őket. A május utolsó hetében tanácskozó országgyűlés azonban dolgavégezetlenül feloszlik: nem hoznak döntést sem a fejedelem ellen, sem mellette. Álláspontjuk előbb igazolódni látszik, mert egy pillanatig mintha Rákóczi maga is képes lenne a helyzet rendezésére. Június végén megveri a nagyvezír előtt jövő Szejdi Ahmed budai pasát.
Győzelmét az egyszerű katonaságnak és a hozzá csatlakozott magyarországi hajdúknak köszönheti, akik boldogan állnak csatasorba a törökkel szemben. Lelkesedésük azonban nem elég egy világbirodalommal szemben. Miután Rákóczi az Erdélybe érkezett nagyvezírrel még a tárgyalást is visszautasítja, megindul a pusztulást hozó török-tatár áradat.
Nem lehet tudni, mire számít Rákóczi. A hadsereg elpusztult, illetve aki még megmaradt tatár fogságában van. A szabolcsi hajdúkon kívül csak a nehezen mozduló nemesi felkelésre számíthatna, ez azonban a fejedelemség hosszú békés viszonyai között már elszokott a katonáskodástól. Külső segítségre viszont, ha reálisan méri fel a helyzetet, nem gondolhat. Rhédey félreállítása után – 1658 márciusában – tett ugyan egy kísérletet a királyság támogatásának megnyerésére. I. Lipóthoz Frankfurtba küldött követe azonban a nyílt visszautasítást megkerülő kitérő választ kapott. Nem is lett volna egyébként logikus, hogy miközben a katonái még lengyel szövetségese megsegítésén tevékenykednek, Lipót Rákóczi mellé álljon, aki lengyelországi beavatkozását eredetileg kikényszerítette.
A bécsi udvar politikája egyébként a harmincéves háború lezárása óta kifejezetten minden háborús konfliktus elkerülésére irányult. Nyilvánvalóan irreális dolog azt várni Lipóttól, hogy most magyar királysága érdekeit minden más elé helyezze, hiszen a lengyelországi hadjárat mellett nem kisebb üggyel 724van elfoglalva, mint a császárság megszerzésével. A magyarországi politikusok sem tudnak elérni nála semmit. Pedig most már nemcsak azok néznek izgatottan a fejedelemségre, akik a lengyelországi vállalkozástól olyan sokat vártak. Nem, belső ellentéteiket félretéve, szinte egy emberként követelik a királyságot is fenyegető veszély megállítását. Erdély azonban majd csak a lengyel háború lezárása után kap a magyar királytól császári segítséget.
Most, 1658 őszén zavartalanul pusztítja a fejedelemséget Köprülü Mehmed. Előbb, 1658 augusztusának legvégén a fontos végvár, Jenő alá megy. Itt öt napon át néznek farkasszemet a magyarok a törökökkel, a nagyvezír a faltörő ágyúkat is felállítja, de egy puskalövés nem esik. Szeptember 2-án, anélkül, hogy Rákóczitól segítséget vagy akár csak üzenetet is kapott volna, Jenő a rettenetes túlerő puszta látványára megadja magát. Érthetetlen, miért állította haditörvényszék elé a fejedelem az elvonuló parancsnokokat. Hogyan védték volna meg a várat? Hármat közülük mégis lefejeznek.
Közben a tatárok a Bodza-szoros felől közelednek az új moldvai és a havasalföldi vajdák csapataival és a kozákokkal, gyakorlatilag akadálytalanul a hadsereg nélkül háborút viselő országban. Az útjukba eső falvakat, városokat felégetik, tömegével szedik a rabokat, a néhány otthon maradt székely semmit sem tehet ellenük. Szeptember elején érnek Gyulafehérvárhoz. A fejedelmi várost sem védi senki – II. Rákóczi György még a nagyvezír megjelenése előtt Váradra vonult. Gyulafehérvár tehát tehetetlenül kénytelen tűrni a tatárok módszeres pusztítását. Egyik épület a másik után lesz lángok martaléka. Utcáról utcára haladnak, míg a város szívében a főtemplomot, a fejedelmi palotát és a kollégiumot felégetik. Még egy elfalazott rejtekhelyet is megtalálnak; a könyvtár óriási szellemi kincseit máglyára vetik.
II. Rákóczi György most sincs a közelben, csak értesül a rettenetes pusztulásról. Ahogy a török-tatár csapatok Várad felé közelednek, úgy húzódik ő még távolabb, Debrecennek. Végül is a Berettyóig jutnak a miatta Erdélyre tört fosztogató katonák. Bent az országban Barcsai Ákos kísérel meg tenni valamit. Ő a fejedelmi család neveltje, jelenleg az erdélyi országgyűlés és a fejedelmi tanács elnöke, és II. Rákóczi György lengyelországi távollétében az egyik kormányzó volt. Az egyetlen ésszerű lépést teszi, elmegy a nagyvezír táborába. Tudomásul veszi, hogy a fejedelemség fejében 40 ezer arany évi adót kell fizetnie, valamint 500 ezer tallér hadisarcot, átadja Lugost, Karánsebest és elfogatja II. Rákóczi Györgyöt. Osztályos társai természetesen azonnal önzéssel, hatalomszerzéssel vádolják. Jobbat azonban senki nem tud. Barcsai pedig – miután uralkodását 1658. október 7-én egy országgyűlés is elfogadta – mégiscsak eléri Köprülü Mehmed nagyvezír és az egész török katonaság távozását.
