ÉNEK, MUZSIKA, TÁNC
ÉNEK, MUZSIKA, TÁNC
Az ének-zene kultúra hagyományos területei – az udvari, városi, egyházi, falusi-népi ének-zene világa – között a régi arányok kezdenek megbomlani. A régi itáliai kapcsolatok továbbélését bizonyítja Girolamo Diruta Il Transilvano c. zongoraiskolája. Az új igények és új ízlés jelei szinte minden társadalmi réteg körében észlelhetőek. A főúri kastélyokban divattá válik a házi muzsikálás. Gondot fordítanak a gyerekek zenei taníttatására. A 17. század végén a főúri társadalom zenei érdeklődésére jellemző, hogy a szentbenedeki kastély „hosszabb palota” nevű termében az 1696-i leltár szerint „küsded orgona” áll, amelyet „nemrégen maga vett az úr Kornis Zsigmond”.*
NAGY M., Várak, kastélyok. 269.
A virágénekeket, táncot, hegedülést a különböző protestáns egyházak tiltották. A puritanizmus és a pietizmus egész rendszere elítélte a hangszeres zenét, a zenének ezt a területét kirekesztette a gyülekezeti és a kollégiumi életből, a kálvinista egyház szintén lemondott erről a művészetről. Ennek ellenére a nagyenyedi kollégium, elsők között a 17. század végén, bevezette az orgonát az egyházi ének oktatásba.
A minden vallásfelekezetnél eleven érzelmi hitélet új igénye általában nagy lendületet adott a magyar énekkultúrának. A templomi éneklés a közösségi élmény erejével hatotta át az egész társadalmat. A felekezetek között nincs merev válaszfal. Református zsoltárdallamok és katolikus énekeskönyvdallamok kölcsönös átvételek emlékét őrzik. A dallamok nem ismertek felekezeti határokat, s tetszés szerint szárnyukra vettek új és új gondolatokat. „Mit cselekszenek ezen a földön [Hollandiában] hazánként azt vizsgálni előbeszélni sok volna. A templomban egy tekintéssel ellátja az ember, mint légyen a dolog közöttük. Senki oda könyv nélkül nem mégyen … és senki közöttük az 964éneklésnek néma hallgatója nincsen, hanem kicsinytől fogva nagyig felemelik szavokat. Vajha olyant láthatna szemünk valaha a mi földünkben is.”*
Misztótfalusi Kis Miklós, A Zsoltárok előszava. 1686.
Misztótfalusi felismerte, hogy az énekkultúrát művelni kell, műveltséggé kell alakítani. A zsoltáréneklés reformját tervezte. Már fogarasi tanítóskodása idején tapasztalta, milyen káros, hogy hivők, kántorok, diákok csak hallás után, összevissza énekelnek, sokszor maguk a kántorok viszik teljesen félre a dallamokat „az igaz nótáktól”. Nyomdászként keresztül akarta vinni, hogy meghonosítsa és elterjessze a szigorúan kotta utáni éneklést, mert tudta, hogy a fejlődés egyik kulcsa a társadalmi zenei képzettség lenne. Terve azonban jámbor óhaj maradt.
Erdély dallamvilágát ismerte az európai barokk zene egyik jelentős korabeli mestere, Daniel Speer, a magyar Simplicissimus. Zenei képzését Felső-Magyarországon nyerte, s járt a fejedelemségben, művében (Musicalisch-Türkischer Eulen-Spiegel, 1688) kelet-közép-európai dallamkincset dolgozott fel. A brassói lutheránus lelkész, Croner Dániel komponistatevékenységéről keveset tudunk.
A fejedelmi udvarban Apafi idejében egyházi ének- és zenekultúra uralkodott. Rákóczi udvarának világias zenekultúrája kevéssé sugározhatott át Erdélybe. A fejedelem hadseregében síposok és dobosok szolgáltak. Az erdélyi kuruc katonaság a hagyományos helyi énekkultúrát ápolta. Emlékét az Erdélyi hajdútánc című vers, a szabadságra hazatért katona éneke őrzi. Talán hasonlatos lehetett ahhoz a katonatánchoz, amit 1705. farsang végén Szebenben főurak fiai „fapallossal” jártak a gubernátor vendégei előtt.
Jellemző az erdélyiek tánckultúrájára, hogy Kemény János szükségesnek tartja megemlíteni Bethlen Gábort jellemezve: „táncokban gyönyörködő”, és felfigyel a gyönyörű moldvai táncokra. Az erdélyi tánckultúra sajátos nyíltságáról Wesselényi sokat feljegyzett Szebenben. Naláczi Lajos lányának lakodalmán, 1708 őszén két napig táncoltak „lengyel változót”, „süveges táncot”, „lapockás táncot”, „gyertyás táncot” és „sok frantzia táncokat”. Dominique Révérand, aki mint Franciaország ágense működött Erdélyben, és Bethlen Miklós gróf emlékiratai címmel írt egy gáláns, történeti eseményekkel átszőtt históriát, nagy érdeklődéssel örökítette meg az erdélyi táncokat.
Az erdélyi főúri-nemesi társadalom és a városok zenei életéről Wesselényi István naplója remek pillanatképeket őriz. A nyolc évig Nagyszebenben összezárva élő magyar főurak és német császári tisztek közös mulatságaihoz szász városi zenészek vagy a császári regiment katona muzsikusai szolgáltatták a zenét. Fogságában Wesselényi is megtanul sípolni. Kornis Zsigmondnál, ahol „az asszonyok a muzsika mellett énekeltek”, magyar zenészek játszottak. Lakodalomba szász muzsikusokat és cigányokat rendeltek. Kirchbaum császári generális magyar szóra kapott német felesége megszerette a „magyar 965szerelem énekeket”. A gubernátor fiát Wesselényi megrótta, mert tsak afféle fajtalan énekkel él”, és istenes énekekből csinált szerelmi dalokat, „leírván belőle a strófákat a buja énekekbe”.*
Wesselényi István naplója. (Wesselényi, i. m. II. 627, 646–647. 651–653.)
A kor versei, akár mulattatóak, akár politikai tárgyúak, többnyire dallamra írt énekversek. A vers és a dallam még nem vált el egymástól. Világi és egyházi énekdallamok nem különülnek szigorúan el. S a ritmus, a dallam és a tartalom szoros összefonódottsága új érzések, felszabadult új örömök különleges hangulatú kifejezésére képes.
