IPAR
988IPAR
Gazdaságtörténeti áttekintésünk adataiból is nyilvánvalóan kitűnik, hogy az 1711 és 1770 közti Erdélyben hiábavaló fáradság nagy, merész, modern ipari vállalkozásokat keresni. Az erdélyi ipar e korban még alapvetően céhes rendszerű, amelyet a parasztnép háziipara egészít ki. Ezt a keretet csak itt-ott törik át olyan kezdeményezések, amelyeknek legfeljebb egy kis részét lehet már manufaktúrának nevezni.
A céhes ipar elég erős ahhoz, hogy (a maga területein) ellássa Erdély szükségletét, s még exportra is termeljen. A nagy hagyományú kézművesipar elsősorban a Királyföld nagyobb városaiban helyezkedik el, Erdély egy-két más városa ha versenyképes velük. Szebenben 1719-ben 26 céh működik, 1725-ben már 34. Számuk 1780-ra is csak 40-re nő; akkor ezekben nem egészen 1000 céhtag dolgozik. Kolozsvárról a korszak elején 10 céh ismeretes, 1750-ben 600, 1770-ben 688 mesterember. Egyes iparágak céhei országos uniókba tömörülnek, s együttesen lépnek fel érdekeik védelmében. Így folytat a szűcscéhek uniója évtizedes – és váltakozó sikerű – harcokat az Erdélybe telepedett örmény szűcsök ellen. S az örmény kézműveseknek legalább saját céhszabályaik vannak, ha nem is uralkodói céhprivilégiumaik; a kisebb városok kézműveseinek jó része azonban nem alkot céhet, vagy nem tartozik céhbe. S emellett ott van a kifejezett háziipar is. Háromszéken, de másutt is bőven szőnek vékony gyolcsot, ún. zabolait, abroszt, asztalkendőt, vásznat, úgyhogy a szebeni és brassói lenszövők maguk is lemondanak róla, hogy ezekkel szemben is kizáró privilégiumuk legyen. Az Érchegység lakóinak pedig egyik fő kereseti forrása a famegmunkálás.
Ebből a céhes és céhen kívüli iparos- vagy háziiparos-tengerből szerényen emelkedik ki itt-ott valami más, ami helyenként tán már eléri azt a fokot, hogy manufaktúrának nevezhessük. Részben földesúri, részben városi vállalkozásokról van szó.
Ilyen vállalkozások a papírmalmok. Reális szükségletet elégítenek ki: a kormányhatóságok, az egyházak s az általuk kézben tartott könyvkiadás, majd később a törvényhatósági igazgatás és a fejlettebb földesúri birtokok adminisztrációja már igényel annyi papírt, hogy néhány papírmalom számára legyen piac, hisz Erdély 1733 és 1739 közt jelentős mennyiségű papír importálására szorul. Ezek a papírmalmok azonban jobbára apró műhelyek. Munkáslétszámuk általában 1 mester, 2-3 legény és ugyanannyi kisegítő. (A mesterek és legények többsége külföldi német.) Zömük évi 2-300 kötés papírt termel. Ezekkel kapcsolatban manufaktúrákról beszélni nem lehet. Gyárról még kevésbé, hisz gépesítésük (ha egyáltalán van) kimerül a holländer nevű rongytépő szerkezet alkalmazásában.
Hasonló méretű, elsősorban földesúri vállalkozások voltak az üvegcsűrök is. Korszakunkban elsősorban Fogarasföldön és a Székelyföldön tudunk 989ilyenekről (a 11 ismert üvegcsűrből 4 van Fogarasföldön, 5 a Székelyföldön vagy a vele közvetlenül szomszédos megyei területeken). Talán a porumbáki üveghuta éri el az 1760-as években, Bethlen Gábor kancellár és Bethlen Miklós közös birtoklása idején a manufaktúraméreteket. Ez az üvegcsűr akkor évi 4000 forintnál többet jövedelmez.
Bizonytalan, hogy csak kézművesekkel jól felszerelt birtokközpont volt-e a század derekán Zsibó, vagy egyik-másik itt virágzó iparágban már földesúri manufaktúráról beszélhetünk-e? (Szabók, paszományvarrók, gombkötők, takácsok, kötélverők, zablacsinálók működtek ekkor többek között Zsibón.)
Ami ezenkívül több vagy más, mint a céhes iparos műhelye, az részben a katonaság szükségleteit szolgáló műhely. Salétromfőző működik Szebenben 1741 és 1771 közt; korai, sikeresebb időszakában évi 462 magyar forint hasznot hoz, később termelése lecsökken évi 13 mázsára, jövedelme pedig 72 forintra. Ez a termékmennyiség és jövedelem még kismester-műhelynek is alig elég, nem manufaktúrának. Ugyanilyen lehetett az a Gyulafehérvár melletti salétromfőző is, amely a gyulafehérvári lőpormalom szükségleteinek ellátására dolgozik. Mind Szebenben, mind Gyulafehérváron van ti. lőpormalom is, de méreteik nem ismeretesek, csak a „kooperáló üzemek” nagyságából feltételezhetőek. Különleges eset az 1756-tól működő kisfaludi (Alsó-Fehér m.) higanyfeldolgozó, amely az Érchegység higanytermeléséből dolgoz fel évi 40 mázsát, talán manufaktúrajellegű üzemben. Egyértelműen manufaktúra viszont a szebeni fogház pokróckészítő üzeme. Itt 1770 tájt 30 fegyenc dolgozik; évi termékük 1800 pokróc.
Furcsa tréfája a történelemnek Erdélyben, hogy a még a Habsburg-birodalmon belül is elmaradottnak számító területen éppen a nehéziparban, a nemesfém- és vaskohászatban jelennek meg komolyabb arányokban a modern ipar kezdetei. Zalatnán 1748-ban létesül körmöcbányai szakember vezetésével kincstári arany- és ezüstkohó. Toplicán – láttuk – 1754-ben épül fel a nagy vaskohó, Csertésen 1763-ban modern nemesfémkohó.
Rabmanufaktúra, itt-ott talán már manufaktúra jellegű földesúri kezdeményezések, modernizálódó kohászat – ezt az erősen rendhagyó képet mutatják Erdély manufaktúraiparának igen szerény kezdetei az 1711 és 1770 közti korszakban. Mindezekhez még hozzátehetjük azt az üzemet is, amely méretei és munkamegosztása ellenére nem manufaktúra, s amelyet az ellenreformáció utolsó hulláma söpör el: az alvinci anabaptista telepet.
Az alvinci anabaptistákat (mintegy 1200 lelket) még Bethlen Gábor telepíti 1621–23 közt Erdélybe. Vallási alapú, szigorú vagyonközösségben éltek; közvagyonnak tekintették az általuk birtokolt földterületet, a munkaeszközöket és a közös munkából származó jövedelmet. Közösségi fegyelmük kiterjedt életük legtöbb lényeges megnyilvánulására: a közösség jelölte ki tagjai számára a lakást, ellátta őket élelemmel, ruházattal, meghatározta az étel és ital mennyiségét, a ruha anyagát és szabását. Gyermekeiket egészen kis 990koruktól közösen nevelték. A közösségnek fejlett betegellátása volt, állandóan több orvossal (ezek Erdély-szerte keresettek). A telep termelőtevékenysége elsősorban a kézművesség. Első helyen a habán kerámia kitűnő művelőit említjük, de vannak köztük szabók, szíjgyártók, nyergesek, késesek, kalaposok, tímárok, szűcsök és kovácsok is. Malmaik is vannak. A férfiak kisebb része foglalkozik földműveléssel. Híres zöldség- és virágtermelők. Kézműveseik fejlett munkamegosztással dolgoznak. A fazekasoknál 2 személy anyagbeszerző. Más-más végzi az agyagkeverék elkészítését, a formák, a mintalapok kidolgozását, az öntést, préselést vagy korongolást stb. A tekintetben is munkamegosztás van köztük, hogy egyesek kályhacsempéket, kályhákat, mások edényeket készítenek. Mindez azonban nem manufaktúra; nem tőkével és bérmunkásokkal működik, hanem egy vallási közösség tagjainak önkéntes termelőtevékenységeképpen. Ezt a már bomlófélben lévő közösséget zúzza szét Bajtay Antal püspök az 1760-as években erőszakos térítéssel. A térítés eredményeképpen a közösség felbomlik. 24 rekatolizált család marad csak Alvincon, a többiek szétszóródnak Erdélyben vagy épp az ország határain túlra.
Az eddigi specifikumok mellé még egy: egy fejlett munkamegosztású, sok ágazatú üzem, ami azonban nem manufaktúra, s ami (az ellenreformációs önkény hatására) nem érheti meg a tulajdonképpeni manufaktúrakorszak kezdetét.
