KÜLÖNLEGES JOGÁLLÁSÚ KERESKEDŐELEMEK
KÜLÖNLEGES JOGÁLLÁSÚ KERESKEDŐELEMEK
A friss mozgást, az állóvíznek a konkurencia szelével való megbolygatását az idegen kereskedők hozzák – ezek közül is elsősorban az újonnan betelepedők. Kiváltságos idegen kereskedőelemek tudniillik a fejedelmi korszakban is vannak Erdélyben, helyzetüket törvények hosszú sora szabályozza. Korábbi legerősebb csoportjuk, a görögök még 1701-ben sietve szereznek kiváltságlevelet I. Lipóttól is: szabadon kereskedhetnek mindenféle törvényesen forgalmazható áruval, nagyban és kicsinyben, önkormányzatuk van (bíró- és esküdtválasztásra van joguk, ezek intézik egymás közti 1000kereskedelmi pereiket), az Udvari Kamara és az erdélyi kincstartó alá tartoznak, mentesek a kvártély és előfogat kötelezettsége alól. Szebenben és Brassóban egyaránt van „compagniájuk”. Jóval jelentéktelenebb ezeknél a két bulgár kolónia, az alvinci és a dévai; az előbbi 1735-ben már csak kb. 15 családból áll.
Örmény szórványok a 17. század második fele előtt is voltak Erdélyben, ezeknek nyomát azonban csak helynevek és a fejedelmi kor törvényalkotása őrzi. Más nyomot hagy az 1672-i örmény betelepedés. 1-2 ezer főnyi örmény kereskedő és iparos vándorol be Moldvából. Első telepeik Ebesfalva kivételével az erdélyi–moldvai határszélen alakulnak ki: Beszterce, Gyergyószentmiklós, Görgényszentimre a jelentősebbek közülük. Helyzetük közjogi rendezésére a századforduló körül püspökük, az örmény vallási unió létrehozója, Oxendie Verzirescu (Verzár), ez a mutatis mutandis Csernojevics Arzénra vagy Inochentie Micu-Klein-re emlékeztető papifejedelem-alak tesz sorozatos és mindig kudarcba fúló erőfeszítéseket. Külön örmény natio létrehozását sem az erdélyi rendiség nem tűrné el, sem a birodalom központi kormányzata nem tartja szükségesnek. Az erdélyi örmények egészének helyzetét szabályozó kiváltságlevél nem születik sem ekkor, sem később. Ehelyett az egyes települések szereznek maguknak kiváltságokat: Ebesfalva előbb 1696-ban II. Apafi Mihálytól, a választott, de nem regnáló fejedelemtől, akinek kiváltságlevelét azonban érvényesnek tekintik, majd 1733-ban III. Károlytól (ekkor kapja Erzsébetváros nevét). Az örmények legerősebb települése, Szamosújvár, a vár mellé települő új város; 1710 tájt kezdik telepíteni a neves hadmérnök, Morando Visconti tervei szerint. Feltehetően elsősorban a besztercei örmények költöznek ide. Első kiváltságát 1726-ban kapja III. Károlytól. A két nagyobb örmény város jogállása az első privilégiumok szerint kb. a magyarországi kiváltságos mezővárosokéval egyezik. Önkormányzatuk van, tisztségük végzi az első fokú bíráskodást, s a görögökhöz hasonlóan ők is kvártély-, előfogatmentesek. Függésük sajátos: nem gazdasági ügyeikben a Gubernium alá tartoznak (tehát nem a megye alá), gazdasági ügyeikben a kincstári igazgatás alá, s mindezen túl védelemért a főhadiparancsnoksághoz kell fordulniuk. Polgári pereik közül a gazdaságot illetők szintén a kincstári országos igazgatáshoz fellebbezendők; büntetőpereik lényegében közvetlenül a királyi táblára fellebbezendők. Közterheik mértéke is tükrözi alárendeltségük jellegét: a kincstárnak családfőnként 10 rénes forint cenzust, az állami adóba 5 rénes forintot fizetnek. A többi örmény település (Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Kánta) helyzetét nem szabályozza kiváltságlevél; a két elsőnek bizonyos bíráskodási önállóságát azonban a szék elismeri.
Az örmény települések kereskedőeleme számban is jelentős Erdély akkori kereskedelméhez képest, s a diaszpóra kereskedők általános tulajdonságaitól nem eltérően, nemcsak komoly szakmai rutinnal, hanem vállalkozókedvvel is 1001rendelkeznek. Elsősorban a marhakereskedelemre specializálják magukat, s 1740 tájt ebben már szinte monopolhelyzettel rendelkeznek Erdélyben. Ekkor a 18 szamosújvári marhakereskedő 3690 ökröt hizlal (legnagyobb részüket Magyarországon, a gyulai pusztán), a legjelentősebb kereskedő 650 állatot. Az erzsébetvárosiak, saját bevallásuk szerint, csak 1740-ben kb. félezer ökröt vásároltak fel. (Minthogy egy ökrön legalább 10 forint volt a hasznuk, csupán a két város kereskedői jó 42 ezer forint tiszta jövedelemre tettek szert a marhahajtáson.) Néhányuk már valóban modern nagyvállalkozó. Ha egy erzsébetvárosi örmény kereskedő 1751-ben arra hivatkozik, hogy évi 4 ezer forintot fizet harmincadba, akkor több tízezres évi üzleti forgalommal s egy közepes erdélyi arisztokratabirtokénak megfelelő jövedelemmel kellett rendelkeznie.
Az örmény kereskedők nagyobb része persze csak szerényebb kalmár vagy éppen faluról falura járó szatócs és bőrfelvásárló. Telepeik népességének jó része pedig iparos. Elsősorban a tímár- és szűcsmesterségre specializálják magukat. Gyergyószentmiklóson 1760 tájban száznál több tímár működik. Céhes iparosok ezek, akárcsak a többi örmény településeké – de ezek legnagyobbrészt csak helyileg szabályozott céhek, királyi megerősítés nélkül, lépten-nyomon alkalmat adva ezzel a privilégiumokkal rendelkező erdélyi céheknek, hogy beléjük köthessenek.
Az örmények erdélyi megjelenését ugyanis nem fogadta a rendek egyértelmű lelkesedése. Ezek a korszak elején megakadályozták, hogy az örmények külön natióként tagolódjanak Erdély közjogi struktúrájába. A birtokos nemesség azonban szívesen látta a mozgékony, jó és viszonylag olcsó árut kínáló örmény kereskedőt – csak akkor vált ingerültté, amikor a vagyonosabb örmény polgár a földbérletre, sőt birtokszerzésre adta magát, s különösen mikor a két örmény város szerzett uradalmat. Már az is nagy országgyűlési vihart váltott ki, hogy Szamosújvár 1736-ban jókora összegen, 100 ezer forintért megszerzi zálogba a szamosújvári uradalom maradékát, 22 falut. A rendi tiltakozásra az 1740-i országgyűlésen, s az erdélyi rendek 1741–42-i bécsi követküldésekor került sor – teljesen eredménytelenül. Még nagyobb a vihar azután, hogy Erzsébetváros 1758-ban megveszi Bethlen Gábor udvari kancellártól, a kincstári kézen lévő egykori Apafi-birtokok új tulajdonosától az ebesfalvi uradalmat – most már örökjogon, királyi megerősítéssel. A rendek 1759-ben élesen tiltakoznak a birtokszerzés ellen, a kormányzat erre a királyi tekintélyt sértőnek találja a rendi contradictiót, s az országgyűlés 1761 őszén kénytelen meghátrálni.
A privilegizált céhekbe tömörülő erdélyi – elsősorban szász – kézművesek kezdettől makacs harcot folytattak az örmény kereskedő és iparos verseny ellen. A szűcsök járnak elöl ebben, az 1690-es évektől kezdve váltakozó sikerrel igyekezve adminisztratív eszközökkel ellenállni az örmény bőr- és prémkereskedők tevékenységének. Egyes városok különleges vásári taxákkal próbálják 1002távol tartani az örményeket. A polgárság harca az örmény kereskedők ellen azonban akkor válik igen élessé (s mutat félreérthetetlen német nacionalista ideológiát), mikor Mária Terézia, a kincstár érdekeit tartva szeme előtt, 1767 őszén befogadná Erdély városaiba azokat az örmény kereskedőket, akiknek vagyona eléri a 6 ezer forintot. Samuel Bruckenthal, ekkor az Erdélyi Udvari Kancellária tényleges vezetője, a német vér tisztasága, a németül gondolkodás és cselekvés megőrzésének szükségét veti a mérleg másik serpenyőjébe, hallgatva arról, hogy Szebenben vannak görög kereskedők is, Brassó kereskedelme pedig csaknem teljesen a görög és román kereskedők kezében van, s még inkább arról, hogy a Királyföld népességének ekkor már a többsége román. Mária Terézia pedig meghátrál.
Ha az örmény kereskedő konkurenciáját az örmény kolóniák viszonylag magas lélekszáma s két fő telepük privilegizáltsága teszi veszélyessé (az örmények szerteágazó, elsősorban a más országokbeli örmény diaszpórákra alapozó üzleti kapcsolatai mellett), az új betelepülők másik fő kategóriájánál, az aromân kereskedőknél az „indulási előnyt” a törökkel kötött pozsareváci béke jelenti. Ez kölcsönös kereskedelmi szabadságot biztosít a két fél kereskedőinek egymás országában, egységes, alacsony (3%-os) vámmal. Erdélyben ennek részben a már régóta ottani lakos, de hagyományos balkáni kapcsolatokkal rendelkező görög kereskedők a haszonélvezői, részben (s talán még inkább) a Macedóniából ide telepedő román kereskedők. Az 1718 és 1738 közti korszakban Olténián át érkezik Moscopole-ból, Seatiştéből vagy más mecedóniai aromán helységekből jó néhány ilyen kereskedő Erdélybe, s elsősorban Brassóban talál fogódzót, ahol a valóban görög nemzetiségű és görög hitű román kereskedőknek erős bázisa alakul ki a bolgárszegi külvárosban. Szüntelen harcban állnak ugyan (elsősorban a nem a kiváltságos görög compagniához tartozók) a brassói magisztrátussal, amely korlátozza kereskedelmi tevékenységüket, változatos módon terheli őket, de a korszak végére már ők az erősebbek. 1768-ban a 122 brassói kereskedőből csak 11 szász, a többi 111-ből 31 a görög compagnia tagja (egy részük román), 80 bolgárszegi román. A pozsareváci béke előzményeit pedig az használja ki, aki egyaránt elég erős üzleti kapcsolatokkal rendelkezik mind Habsburg-, mind török területen. Ilyen kapcsolatai pedig elsősorban a görög és aromán (s mellettük az erdélyi román) kereskedőnek vannak (az örmények a külkereskedelemben az állatkereskedelem specialistái). E. és D. Limona, az erdélyi román kereskedőházak történetének kitűnő kutatói nemegyszer hangsúlyozzák, hogy a kereskedelmi vállalkozók üzleti hálózatrendszere jórészt a rokoni kapcsolatokra épül: a vállalkozó megbízottjai, levelezői, más bizalmi emberei az illető unokatestvérei, sógorai stb. A belföldi, s még inkább a nemzetközi kereskedelmi jog fejlettségének adott feltételei közt természetes, hogy a kereskedőnek elsősorban személyi bizalma alapján kell embereit megválogatnia, s így a választás elsősorban a családtagokra esik. Az is az említett román szerzők 1003megállapítása, hogy ez a kör azután kibővül a közös hazára (itt a szűkebb haza, a macedóniai aromân telepek, Olténia vagy Brassó értendők). A rokoni-szülőföldi kapcsolatokhoz még egy elem járul: a felekezeti. A „görög” (valóban görög vagy aromân) és román kereskedőket felekezeti elkülönülésük is összetartja, csakúgy, mint az Erdély többi felekezeteitől szintén elkülönülő örményeket vagy az e korban itt az előbbieknél jóval kisebb szerepet játszó zsidókat. Adva voltak a sajátos feltételei a legkülönbözőbb délkelet-európai polgári nacionalizmusok kifejlődésének; a piacon népi hovatartozás szerint elkülönülő csoportok csapnak össze, amelyeknek összetartozását a vallásfelekezet egybekapcsoló ereje is erősíti. S még a hagyományos pozíciókból védekező ellenfél is nacionalista érvekhez nyúl; elég Bruckenthal 1767-i idézett szavaira gondolnunk.
Ezek a görög–román kereskedőházak korszakunk vége felé erősödnek meg. Petru Luca, ez a talán görög származású, de romanizált, Olténiából Szebenbe költözött kereskedő a trieszti és bécsi görög kereskedőkkel tart kapcsolatot. Veje, Constantin Hagi-Pop – olténiai román az ő üzletét veszi át a következő korszak elején, 1771-ben. A szebeni Marcu-kereskedőház alapítója valószínűleg Seatiştéből indult el, s az 1718–1738-as időszakban települ át Olténiába. Onnan havasalföldi tartózkodás után került Erdélybe. A kereskedőház tevékenységének egyik fő ága a viasz-nagykereskedelem; ezt brassói, szebeni és szászvárosi görög és örmény kereskedőkkel társulva végzi. Erdélyben is vásárol viaszt, de inkább Moldvában, Havasalföldön, Olténiában szerzi be áruját. A Marcu-ház és üzlettársai Triesztbe, Velencébe, Messinába, Nápolyba szállítják ezt az árut. Csak Velencében 1769-ben 22 080,66 magyar forint értékű árut adnak el. Tiszta jövedelmük a viasz eladásából 6–12%. S a Marcu-ház nemcsak exportál. Kereskedik bécsi árukkal (textíliák, más ruházati cikkek, asztalnemű, gyertyatartók, tükrök, papír, fűszerek, gyógyszerek stb.), velencei és trieszti árucikkekkel is (kávé, cukor, szardínia, rizs, olaj, gyöngyök, más luxusáruk, italfélék, textiláruk, papír, egyházi könyvek).
A különleges jogállású, az erdélyi rendiségbe nem tartozó vagy annak perifériáján elhelyezkedő kereskedőelemek közt e korban jelentéktelen a szerepe a Bethlen Gábortól nyert privilégiumuk védelmében Erdélyben élő zsidóknak. Gazdasági súlyukat adójuk mennyisége jelzi: míg 1723-ban a rendek a szamosújvári örményekre 500, az ebesfalviakra 300, a szebeni görögökre 250, a brassói görögökre 100 rénus forint adót vetnek, s még a dévai bulgárokra is 220-at, a zsidókra mindössze 80-at.
