AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK
1011AZ ORSZÁGGYŰLÉSEK
A Habsburg-kormányzat politikai aktivitása az adó megszavaztatásával és az ellenreformációs tevékenységgel érdemben ki is merül. Az igazságszolgáltatás reformját évtizedeken át sürgeti ugyan az országgyűlésektől, végül is azonban megelégszik a királyi tábla 1735-tel kezdődő átszervezésével. A kormányzat szervezetének, működésének modernizálására tesz bizonyos lépéseket is (az országos főbiztosság tevékenységének újraszabályozása, országos főszámvevőség felállítása, a kincstartóság már említett helyreállítása), ezek azonban nem jelentenek alapvető változást a kormányzati struktúrában. Gazdasági-társadalmi kérdések szabályozásához pedig (az 1747-i bányatörvények e vonatkozásaitól eltekintve) nem nyúl. A kezdeményezés még a jobbágyügyi rendszabályoknál is a rendektől indul ki.
A rendek legfontosabb képviseleti fórumának, az országgyűlésnek nincsenek nagy értékű hagyományai a fejedelmi korból. A laza török függésben élő, belügyeiben teljesen önálló országnak a fejedelem korlátlan ura – ami nem vagy csak kismértékben jelent fejedelmi abszolutizmust. A rendek általában csak dinasztia- vagy egyszerű fejedelemváltozáskor kapnak erőre, s vívmányaikat rövidesen megsemmisíti az uralkodói hatalom megerősödése. Az érdemi kezdeményezések az országgyűléseken is a fejedelem kezében vannak, s lényegében azt fogadtat el a gyűlésen, amit akar. Ilyen történeti előzmények után nehéz volna merész aktivitást várni 1711 után az erdélyi rendektől, annál is kevésbé, mert Európa egyik vezető hatalmának központi kormányzatával állnak szemben, a birodalom egy elsősorban katonailag fontos tartományában.
Az országgyűlés szerkezete pedig lényegében nem változott. Most is egykamarás; a fejedelmi tanács helyett a Gubernium vesz részt működésében (a gubernátor, a tanácsosok, sőt a titkárok is), a tábla változatlanul jelen van, ott vannak a törvényhatósági főtisztek, új elemként az unitus püspök, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent követe, a korszak végén a kolozsvári jezsuita rektor, tetszőleges számú (55–110) regalista (királyi hivatalos), a törvényhatóságok, a magyar és székely natio városainak (az úgynevezett taxális helyeknek) a követei. A kormányzat akár majorizálhatná is ellenfeleit az országgyűlésen – ha a szótöbbség elve egyáltalán érvényesülne. Nem érvényesül, ahogy 1690 előtt sem érvényesült. A kormányzat többféleképpen is megkerülheti a számára kellemetlen rendi határozatok végrehajtását: nem erősíti meg a törvényt, rendeleti úton vezeti be a rendek által visszavetett javaslatokat. Csak akkor veszi figyelembe a rendi álláspontot, amikor ennek politikai szükségessége nyilvánvaló.
Így azután eléggé keveset lehet várni a rendektől. Országgyűléseket 1750-ig szinte minden évben tartanak (nemritkán kettőt is), ezek tárgyai azonban a legnagyobbrészt sablonosak: adó, a katonaság tartása, jelölés az országgyűlési választás alá eső tisztségekre, perek tárgyalása. Ebbe az eléggé egyhangú 1012menetrendbe ritkán ékelődik bele valami más jellegű és más értékű kezdeményezés.
Gazdaságpolitikai koncepciót a rendek egyetlen esetben dolgoznak ki, 1725-ben. Ez is fölényt jelent a Habsburg-kormányzattal szemben, amelynek ilyen átfogó terve nem volt. Szerzője vagy legalábbis szerkesztője Sándor Gergely ítélőmester. Kiindulópontja: Erdélyben rendkívüli pénzszűke van. A pénzforgalom fő akadálya a külkereskedelem passzivitása (Erdélynek a marhán kívül nincs exportcikke), amellett a mezőgazdasági cikkek alacsony és az iparcikkek magas ára, az a körülmény, hogy a kincstári jövedelmek hasznát nem a haza fiai látják, s hogy a hadiadóba befolyt összeg nem forog kellően az országban. Megoldásul egy védvámrendszert ajánl iparfejlesztéssel, a luxus visszaszorításával – s mindezt egy régi rendi követelés felújítása kíséri, a szabad sókereskedelemé. Sok naivitást tartalmazó merkantilista koncepció ez, de legalább koncepció. Javaslatainak megvalósítására nem kerül sor, a rendek azonban 1735-ben hivatkoznak rá, s felelevenítik a védvámrendszer gondolatát. A Sándor-operátum bizonyos elemeivel az 1750-es–1760-as évek rendi koncepcióiban is találkozunk.
De rendi kezdeményezésű az a kevés is, ami 1750-ig a jobbágypolitikában történik. Az 1714 eleji országgyűlés hozza az erdélyi jobbágynép szolgálatát szabályozó legkorábbi törvényt: az örökös jobbágy heti négy napot szolgáljon, a zsellér hármat; a földesúr határozza meg, hogy igával vagy kézzel tegyék-e ezt. A jobbágy ennél többre nem kényszeríthető, a zsellér viszont ne szolgáljon kevesebbet. A szolgálat súlya szörnyűnek tűnik, mégis igazat kell adnunk annak a felfogásnak (Berlász J.), amely szerint ez mérséklést jelent a korlátlan robothoz képest. Hatása azonban a törvénynek ismeretesen évtizedekig nem volt, mert megerősítésre sem került, csak 1742-ben szentesítik annak hozzáadásával, hogy a zsellérek óvadékadásra és kezesállításra szoríthatók, hogy helyükön maradjanak, s a marhákkal szolgálók különösen a hosszú fuvarokon kímélendők, hogy állataik tönkre ne menjenek. Az 1740-es években azonban a birtokos nemesség már attól tart, hogy a zsellérek alacsony szolgálata s költözési szabadsága (amely valóban gyakorta lehetett „vagandi licentia”, ahogy a rendek 1746. júliusi felirata nevezte) elkeserítően hat az állandóan helyben lakó jobbágyokra. A megoldási javaslat: a jobbágyok szolgálata maradjon heti négy napra maximálva, azzal, hogy sürgős munka esetén több is igénybe vehető, de a többlet a következő héten beszámítandó, a távol lakó jobbágy pedig több heti robotját leszolgálhatja egyvégtében. A zsellérek szolgálatát azonban alaposan felemelték a rendek: aki jobbágytelken lakik, s heti két napot szolgált, robotoljon hármat; aki heti egy napra volt köteles, dolgozzék urának kettőt; akik szerződéssel vagy a szokás alapján évi egy hónapot vagy két hetet dolgoztak, azok szolgálata legyen heti egy nap. Az 1746-i országgyűlés szabályozza a kamatnapszámot és a mustkamatot is, egy magyar forint után egy aratót vagy szőlőmunkást, másfél magyar forint után 1013egy kaszást, négy magyar forint után egy három-négy ökrös ekenapszámot, hat magyar forint után egy hat-nyolc ökrös ekenapszámot követelve; a mustkamat elképzelésük szerint 50% lenne. A központi kormányzat most már mérsékel. Az 1747. február 25-i királyi rendelet azoknak a zselléreknek robotját, akiknek a jobbágyokéval egyenlő külsőségük és elegendő igavonójuk van, heti két nap kézi vagy igásrobotban határozza meg, a külsőséggel vagy belső telekkel nem bíró zsellérekét heti egy nap kézi robotban, fenntartva az ennél előnyösebb szerződéseket. A rendelet emellett eltöröl számos földesúri visszaélést. Az 1742-i és 1747-i rendelkezéseket sem hajtják azonban következetesen végre.
Ami ezen túlmenően a rendek politikai aktivitása, az már jórészt sérelmi politika. Ez is csak néha kap erősebben lángra. Az 1710-es évek végén Mártonffy püspökkel az uralkodóhoz felküldött sérelmi összeállítás főbb pontjai szokványosak: az adót az ország erőihez kell szabni, a sókereskedelem felszabadítandó, a kincstári tisztségek arra alkalmas haza fiainak jussanak, a hazai kereskedők megtartandók kiváltságaikban, idegen konkurenseik visszaszorítandók, az örmények, bulgárok és más idegenek járuljanak hozzá a közadókhoz, egyes nagyobb városokban kaszárnyákat kell emelni az elszállásolástól való mentesítésre. Legközelebb csak 1725-ben találkozunk jelentősebb sérelmi összeállítással. Ez elsősorban a katonaság visszaéléseit sérelmezi: olcsóság idején regulamentális áron veszi a termékeket, drágaságban viszont természetben követeli, a tisztek legeltetik vagy lovaik számára lekaszáltatják egyes helységek rétjeit, a kettős funkciót ellátó tisztek kvártélyt és más természetbeni szolgáltatásokat is kétszeres mértékben követelnek, törvénytelenül megvámolják a vásárra érkezőket, visszaéléseket követnek el a katonai karhatalommal való behajtásnál, az előfogatokkal stb. A rendek azt is követelik, hogy az Erdélyben megtelepedő obsitos katonák (más német és szerb bevándorlókkal egyetemben) a törvényhatóságok alá tartozzanak. Az 1735-i sérelmi irat magva a védvámrendszer gondolata.
Nagy ellenzéki demonstrációra a legközelebb az 1741. évi országgyűlésen kerül sor. A terjedelmes sérelmi irat követelései – bővítésekkel, kisebb változtatásokkal – az 1710-es évek sémáját követik. Ne követeljenek az országon pótadót, subsidiumot stb. – sürgetik a rendek –; szóvá teszik a sókereskedelem szabadságát, a sóskutak szabad használatát. Bővebben foglalkoznak a tisztségek betöltésének kérdésivel; a királynő a kinevezéseknél legyen tekintettel a rendek és a Gubernium jelöléseire, a Kancellária üresedésben lévő tisztségei betöltendők, a Gubernium elnökletét a gubernátori tiszt üresedésben léte esetén haza fia, s ne a főhadiparancsnok vagy más nem erdélyi lássa el, a kincstartóságot vissza kell állítani s tisztségeibe haza fiait kell kinevezni (ennek a követelésnek Mária Terézia enged annyiban, hogy egy kormányhű arisztokratát kinevez kincstartónak), az országos főbiztosság megtépázott hatáskörét helyre kell állítani; indigenátushoz feltétlenül 1014szükségesnek tartanák a rendek hozzájárulását és a taxa (1000 arany) kifizetését. Az örményeket (akiknek szamosújvári birtokszerzését nemrég sérelmezték) a vármegye hatósága alá rendelnék, arányos adóterheket vetnének rájuk, megszüntetnék kvártélymentességüket. Az 1738-i letartóztatások visszhangja az a követelés, hogy felségsértés vagy hűtlenség esetében a törvények szerint kell eljárni, egyszerű gyanúra vagy feljelentésre senkit sem szabad letartóztatni. Sablonos gravaminális rendi politika ez; egyetlen látszatengedmény az eredmény.
Az 1746. évi sérelmi iratért pedig éppen hogy kemény leckét kapnak a rendek. Az országgyűlés tudniillik számos kifogást támaszt a kincstartóság új szabályozásával kapcsolatban. Azt követeli, hogy a bancalis repraesentans tevékenysége ne sértse a kincstartó hatáskörét, a repraesentans is haza fia legyen; vám-, sóügyi visszaélések eltörlését várják, az Apafi jószágokat visszaítéltetnék az örökösöknek (a Bethlen család egyik ágának), a kincstári főtisztségek betöltésében a Gubernium túlsúlyát biztosítanák, még az Udvari Kamarába is erdélyiek kinevezését sürgetik. Támadási felületet azonban nem is elsősorban ezzel nyújtanak, hanem egy kevéssé jelentős kérdésben, az ekkor lényegében a járványügyi határrendészetből álló egészségügynek a főhadparancsnok alá tartozása ügyében. Az éles fogalmazás („de nobis sine nobis”) miatt Kolowrat, az Erdély kormányzata felett is a felügyeletet gyakorló Hofcommission in Bannaticis, Transylvanicis et Illyricis elnöke sértetten fordul Mária Teréziához, a királynő tekintélye sérelmének (s magára és a Bergkolleg vezetőjére, Königsegg-Erpsre is bántónak) tartva a felirat idézett kitételét s azt is, hogy az alattvalók mintegy beleavatkoznak abba, hogy akarja az uralkodó tárgyaltatni udvarában az ügyeket. Az Erdélyi Udvari Kancellária nem mer szembehelyezkedni a központi kormányzat két nagyságával, s a Ministerialkonferenz is megdorgáltatja Bethlen Ádámot, az országgyűlés elnökét és Haller gubernátort a felirat felbocsátásáért. A gravaminális ellenzékiség egyre hatástalanabb, s a központi kormányzat egyébként is több alattvalói alázatra kívánja oktatni Erdély rendjeit.
Mindenesetre a rendek javára írható országgyűlési fellépéseiknek néhány olyan eleme, ami a 16–17. századi rendezett erdélyi állam abszolutisztikus vonásainak továbbélése a közgondolkozásban: az árak, mértékek, bérek szabályozásának sorozatos (de eredménytelen) követelése vagy az, hogy fellépnek a kincstári javak valóban káros bérleti rendszere ellen.
