A KÜLÖNLEGES JOGÁLLÁSÚ KERESKEDŐELEMEK RÉSZLEGES INTEGRÁCIÓJA
A KÜLÖNLEGES JOGÁLLÁSÚ KERESKEDŐELEMEK RÉSZLEGES INTEGRÁCIÓJA
A városi népesség körében egy vonatkozásban korábbi feszültségek oldódásának vagyunk tanúi. Eltűnnek vagy legalábbis erősen elmosódnak a határok a rendek sorába tartozó hazai polgár és a különleges jogállású idegenek közt. Elsősorban az idegenek legnépesebb csoportja, az örmények esetében történik ez meg. Az még szinte uralkodói szeszélynek számított, hogy Mária Terézia egy Bécsben tanuló erdélyi örmény ifjú kitűnő vizsgája kapcsán (s a kormányhatóságok merev ellenkezésétől fel is bosszantva) 1776-ban megadta nekik a közhivatalviselés jogát. 1786-ban a két legnagyobb örmény település, Szamosújvár és Erzsébetváros szabad királyi városi rangot kap – immár a rendek sorába tartoznának, ha az 1790–91-i országgyűlés is minden további nélkül jóváhagyná ezt. A rendek azonban azt igénylik a két örmény várostól, hogy adja fel katonai kvártély- és előfogatmentességét, hisz az a többi szabad királyi városnak sincs – s ezen évtizedes huzavona indul, kompromisszumkísérletek egész sorával; a megoldás már a következő korszakban születik meg. A két örmény város pedig közben él a szabad királyi városok összes jogaival (az országgyűlési képviseletet kivéve); az ő különleges jogállásuk ezzel megszűnt. A harmadik nagyobb örmény település, Gyergyószentmiklós 1794-ben szintén megpróbál szabad királyi városi jogállást szerezni. Csak az örmény kolónia tagjainak egymás közti kereskedelmi pereinek ellátására nyernek külön törvényszéket (Forum Mercantile) maguk és a csíkszépvízi örmény telep számára, egyébként jogállásuk azonos a törvényhatóság más mezővárosainak vagy falvainak jogállásával. Az örmény polgár pedig egyénenként már korábban megindult az erdélyi rendiségbe való felszívódás útján. Örmények nemesítésére, nemesi birtokszerzésére már az előző időszakban sor kerül.
1063Más a helyzet a görög-aromân-román kereskedőkomplexummal. Mint említettük, ezek Brassóban már az előző korszak végén óriási létszámbeli fölényben vannak a szász kereskedőkkel szemben. Ennek az ekkor 122 kereskedőnek azonban csak kis része tagja a görög kereskedőtársaságnak. 1781-ben a companiának 15 jogszerű és 24 jogtalanul „becsúszott” tagja van, az utóbbiak jórészt románok. A többiek jogállása többé-kevésbé rendezetlen. Ebben a helyzetben a mozgás többirányú. 1777-ben a szebeni és brassai görög kereskedőtársaság új kiváltságlevelet szerez. Az új privilégium kétélű fegyver: a társaságok tagjai jogot kapnak a kereskedésre bármely áruval, lakhelyükön és vásárokon a kicsinyben való eladásra, utcára nyíló bolt tartására – de le kell tenniük a hűségesküt, Erdélybe kell telepíteni családjukat a török birodalomból, így elvesztik a török alattvalóság kereskedelmi előnyeit. Ők maradnak hát továbbra is jogilag is külön test. Mások azt az utat választják, hogy polgárjogot szereznek lakóhelyükön – ezzel bekerülnek valamelyik rendi natióba. A harmadik mozgástípus a brassai román kereskedők zöméé; ezek korszakunk utolsó éveitől kezdve nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy külön kereskedőtársaság alapítására szerezzenek privilégiumot, s így különleges jogállást nyerjenek, eredményt nem érnek el. A komplexumba tartozó polgárság csúcsán van egy negyedik mozgásforma is, az örmények megfelelő rétegéhez hasonlóan a földbirtokszerzés s egyben a nemesi életforma felvétele. Az átmenet a veszélyeztetettséghez szokott délkelet-európai kereskedő életformájából a nemesi életmódba szinte sablonosan törvényszerű. Az „első generációs” bevándorló dúsgazdag aromân kereskedő, Mihail Ţumbru még kifordíttatja ruháit, árverésen vásárol használt bútort, de már Bécsből rendel ón asztali készletet, s linzi vagy rumburgi vásznat asztalneműnek. A szebeni Marcu-üzletház alapítójának gyermekei, a „második generáció” már birtokot szerez (zálogjószágot, illetve bérletet Fogarasföldén; egy ideig Havasalföldén is van szőlőjük). A Marcu testvérek egyike, Dimitrie csak a birtokokkal foglalkozik, a szombatfalvi kúriában és Fogarason él, s egyébként is felveszi a nemesi életformát. A testvérek többsége marad a kereskedelmi tevékenységnél. Hogy a szálak másfelé is nyúljanak: a cégalapító Ioan Marcu egyik leánya Dimitrie Eustatievicinek, a korabeli erdélyi ortodox román szellemiség vezéralakjának a felesége. Ne higgyük azonban, hogy ennek az aromân polgárságnak ekkor egyértelmű román szellemi orientációja van. A szintén a macedóniai Seatiştéből elszármazott Toma Dimitriu az Ephimeris nevű bécsi görög újság előfizetője, amelynek kiadói (újabb macedóniai aromânok) Riga Velestin hívei.
Továbbra sem halad előre a zsidók integrációja az egységes erdélyi rendi társadalomba. II. József korának elején (1781) a központi kormányzat, arra hivatkozva, hogy a fejedelmi korban a kereskedőhiány miatt engedték be őket, jelenleg azonban túl sok a kereskedő Erdélyben, csak az ott született vagy legalább 30 éve ott élő zsidókat tűrné meg Erdélyben, az Approbatae 1064Constitutionesra hivatkozással Gyulafehérvárra telepítve össze őket, a többieket pedig kötelezné Erdély egy éven belüli elhagyására. Ezt a rendeletet ugyan még 1781-ben visszavonják, de lényeges pozitív változás nem történik helyzetükben a korszak végéig. Jelentős kereskedelmi tevékenységet amúgy sem fejtenek ki, ott az aránytalanul erősebb örmény-görög-román-aromân-szász konkurenciával találnák szemben magukat. Inkább kis pálinkafőzők, malom- és kocsmabérlők; aki nem a gyulafehérvári kolóniához tartozik, az földesúri védelem alatt, zsellértelken húzódik meg, jókora taxa fejében.
Akár van azonban közelítés a különleges jogállású idegenek és a három natio tagjainak jogállása közt, akár nincs, ez nem szünteti meg sem a konkurenciaharcot magát, sem azt, hogy a konkurens csoportok lassanként már polgári értelemben vett nemzeti táborok szerint szerveződjenek. A brassai román kereskedők a következő korszakban már elválaszthatatlanok a román nemzeti politika egyik irányvonalától.
