AZ ÉRTELMISÉG
AZ ÉRTELMISÉG
Utolsónak hagyjuk azt a csoportot, amelynek funkciója s ezzel együtt létszáma korszakunkban szembetűnően megnő: az értelmiségét.
Az értelmiség, Erdélynek viszonylag fejlett iskolaügye mellett is, a fejedelmi kor végén – a papságot leszámítva – egy meglehetősen szűk réteget jelent, mely még nem differenciálódik határozottan: Páriz Pápai Ferenc szótárszerkesztő és orvostudományi író egyszerre, Köleséri Sámuel bányaszakértő, orvos és kormányhivatalnok, majd kormányférfi. S ez nemcsak a kiemelkedő nagyokra áll így; a „polihisztorság” még szabály, nem kivétel. Az értelmiségi pálya „lefelé” sem zárt; a nagy nyomdász Misztótfalusi Kis Miklóst ki ne tekintené értelmiséginek? Ez a jelenség még 1711 után is jó ideig uralkodó. Nemcsak az előző korszakból átívelt pályákról van szó, hanem olyanokról is, mint Szent-Ábrahámié, Husztié. S nemcsak a differenciálatlanságról van szó, hanem arról is, hogy a 17. század vége s a 18. század első kb. kétharmada társadalmának még kevéssé van igénye világi értelmiségre. Az egyházi értelmiség sorait pedig csak erősíti a szerezetesrendek betelepítése, a katolikus és unitus egyház papképzése. A világi értelmiség legjobban elkülönülő csoportja a fejedelmi kor végén a kormányhatósági hivatalnok értelmiség: a kormányhatósági tisztségviselőknek az a része, amely már elsősorban értelmiséginek tekintendő. Szaktudásuk, képességük révén felemelkedett jogászok, kincstári szakemberek, az irodai s részben a döntés-előkészítő munkát ellátó hivatalnokok: ez az a kormányhatósági értelmiség, amelynek létszáma országosan is legfeljebb 60-70 fő. A törvényhatóságokban ilyen hivatalnok értelmiségnek akkor alig van létjogosultsága és funkciója, a városok igazgatásában is egy-két személy az, aki valóban értelmiségi.
A változás nagyobb arányokban a 18. század közepe táján indul meg. A kormányhatóságok működése 1760–1771 tájt válik valóban rendszeressé, ekkortól kell őket kollegiálisan működő testületnek tekinteni. A Guberniumnál még az is eredménynek számít, hogy a korábbi, elsősorban a bírósági törvényszakokkal egybeeső szakaszos működést 1754-ben felváltja a classisokban való működés rendje: a hatóság színhelyén a törvényszünetek alatt felváltva három-négy tanácsos s velük egy titkár intézi az ügyeket. 1760-ban lehet csak bevezetni azt a gyakorlatot, hogy a tanácsosoknak állandóan a hatóság székhelyén kell tartózkodniuk. Már 1760-ban megkísérlik megreformálni 1066a Gubernium írásos ügyintézését is az iktatás bevezetésével; az igazi nagy ügyintézési reformot azonban az Auersperg gubernátor nevével összekapcsolódó reform hozza 1771-ben, az egész Habsburg-birodalmat átfogó ügyintézési reform részeként. A kincstartóságnál némi késéssel, 1768–1770 közt valósult meg a rendszeres kollegiális ügyintézés. Mindez a korábbinál lényegesen nagyobb hivatalnokréteget igényelt. A Guberniumnál az 1790-es évek derekán 14 titkár és ugyanannyi fogalmazó működött, szemben a fejedelmi kor átlagban 2-3 kancelláriai titkárával. S ha a titkárok és fogalmazók jó részét alappal nem tartjuk hivatalnok értelmiséginek, hanem tisztséget vállaló arisztokratának vagy más nagyobb birtokú nemesnek, az írnokok, iktató-, kiadó-, illetékhivatali és irattári tisztviselők már elsősorban hivatalnokok, ha esetleg van is némi földjük. Számuk csak a Guberniumnál 50-55 közt van. Az országos főbiztosság létszámából kb. 10 személyt számíthatunk ebbe a kategóriába, az országos főszámvevőségnek (elnökét kivéve) egész apparátusát (35-45 fő). A kincstartóság, királyi tábla szakhivatalnok-létszáma szerényebb a Guberniuménál. De az erdélyi kormányhivatalnok értelmiségbe számít az Erdélyi Udvari Kancellária kb. 20 e kategóriába sorolandó tisztviselője is, s a főhadiparancsnokság polgári alkalmazottai. Legalább 200 főnyi ez a szakhivatalnok-tábor, a jó háromszorosa a száz évvel korábbinak. S megjelenik a hivatalnok értelmiségi a rendszeresebbé váló törvényhatósági igazgatásban is, hozzájuk csatlakozik még a területi kincstári szakhivatalok tisztikara is.
A jogász értelmiség (mert hisz ez a kormányhatósági-törvényhatósági hivatalnok értelmiség is ennek tekintendő) előretörése más vonalakon is folyik. Megjelenik a szakügyvéd. Az ügyvédállításnak sokszázados gyakorlata van Magyarországon és Erdélyben; egy-egy ilyen „procuratoria constitutio”-ban azonban az ügyvédet állító személy néha tucatnyi nevet is felsorolt, nemritkán befolyásos kormányférfiakat stb. A szakügyvéd mint speciális foglalkozás a 18. század utolsó harmadának szüleménye Erdélyben, ami nem jelenti azt, hogy az ügyvédi pálya és a hagyományos nemesi életforma azonnal elkülönül. Megjelenik a megyei ügyész is mint szakhivatalnok.
Arányaiban talán még jelentősebb a pedagógus értelmiség számának növekedése korszakunkban. A tanár vagy tanító foglalkozása nem mindenben különül el a papi hivatástól; a katolikus és unitus közép- és főiskolák tanárai szerzetesek, a protestáns közép- és főiskolák tanári karának nem egy tagja cseréli fel az iskolai katedrát jövedelmezőbb s kényelmesebb templomi katedrával. A pedagógusfoglalkozás azonban mégis erősen elválóban van a papitól, s egyben növekedőben is. A népiskolai hálózat – több tényező hatására – megnő. A felvilágosult abszolutizmus kormányzata is szorgalmazza az iskoláztatást: a bizonyos alapvető ismeretekkel rendelkező alattvaló produktívabb, tehát jobb adófizető, s egyben fegyelmezettebb állampolgár. A francia forradalom hatására ugyan ott a fordulat: a legfelső kormánykörök 1067már nem látják szívesen a nép műveltségének növelését – de az iskolahálózat kibővült s működik. Az egyes egyházak (különösen azok, amelyek okkal vagy ok nélkül, de hátrányos megkülönböztetéseket éreznek magukkal szemben) maguk is gondot fordítanak iskoláztatásuk fejlesztésére. Mindezen túl a kincstár is külön szorgalmazza a népoktatás ügyét, a határőrszervezet szintén. Mindennek azonban országos méretekben csak lassan érlelődik az eredménye (1820-ban az úrbéri összeírást hitelesítő községi elöljáróknak a magyar natio területén óriási százaléka analfabéta), de a pedagógusok számának növekedése mégis számottevő.
Korszakunk elején jelentős változás áll be az orvosi hivatás fejlődésében: megjelenik a törvényhatósági és városi orvos és sebész. Korábban az egészségügyi igazgatás munkája (amelyet a Gubernium, a kincstartóság és a főhadiparancsnokság megbízottaiból és orvosszakértőkből álló Commissio Sanitatis irányított a főhadiparancsnok elnöklete alatt) a járványok elleni védekezésben, elsősorban pedig abban merült ki, hogy a járványnak az országba hatolását megakadályozzák. 1752-ben ugyan – kormányrendelkezéssel létrehozzák a törvényhatósági orvosi tisztségeket „a szegény adózó nép gyógyítására”, s röviddel utána a városi orvosi tisztségeket is, ezek javadalmazását azonban 1770-ig a törvényhatóságokra bízzák, azok pedig vagy egyáltalán nem akarnak orvost alkalmazni, vagy igen alacsonyan szabják meg fizetését, úgyhogy 1752 és 1762 közt csak 6 erdélyi törvényhatóság tölti be a hatósági orvosi állást. 1770-től a Gubernium állapítja meg a törvényhatósági orvosok fizetését (előbb 200, majd 400 forintban). Így, szerény keretekben ugyan, de mégiscsak megkezdődik az ország rendszeres egészségügyi szemmel tartása. A törvényhatósági orvos és sebész mellett természetesen ott vannak a magánorvosok és sebészek is, nagyon szerény számban. Kolozsvárott 1772-ben 4 okleveles orvos működik (nem számítva ide a várparancsnok orvosát) és 6 sebész – az utóbbiaknak a borbélycéhtől van bizonyítványuk. Külön orvosokat és sebészeket tart a bányavidékeken a kincstári igazgatás.
A felvilágosult abszolutizmus fejlődése emelőjéül szolgál az erdélyi műszaki értelmiség gyarapodásának is. 1788-ban országos építési igazgatóság jön létre a középítkezések irányítására. Megjelenik a törvényhatósági földmérő (geometra) tisztsége. Arról már szólottunk, hogy hat a műszaki értelmiség számának növekedésére az ércbányászat fellendülése.
Ez az értelmiség természetesen országos számarányában még igen szerény rétege a kor erdélyi társadalmának. Léte nélkül azonban az erdélyi felvilágosodás aligha volna megérthető. A nemzeti mozgalmak kezdetei szintén nem.
