BÁNYÁSZAT
BÁNYÁSZAT
Erdély ásványkincsei kiaknázásának két fő ága közül a sóbányászat terén kevesebb a változás az 1770 és 1830 közti korszakban, bár ez a „kevés” évszázados hatású. A hagyományos sóbányahelyekhez, amelyek közül 1728 tájt kiesett Szék, az 1790-es évektől új bánya csatlakozik: Marosújvár. 1048Adottságai elsőrangúak mind a sónyerés, mind a szállítás szempontjából: nincs szükség hosszú, keserves tengelyes szállításra, a termék szinte közvetlenül hajóra rakható. Munkaerőt azonban a hagyományos bányahelyek sóvágói közül kell idetelepíteni, s ez nem megy kényszer nélkül: az évszázadok óta meggyökeresedett, földműveléssel is foglalkozó sóvágok nem akarják elhagyni régi lakhelyüket. Kolozson 1804 nyarán bányászmegmozdulásra is kerül sor emiatt. Egy ideig katonasággal is műveltetik a marosújvári bányát, végül is azonban megindul, s a 19. század derekára már messze meghaladja jelentőségében Erdély többi bányahelyeit. A sóbányatechnika az 1780–1790-es években mutat fel két újítást. Aloisius Russbazki bányamérnök gépelytalálmányát 1788-ban vezetik be a kolozsi bányában. Röviddel később születik meg Mészáros György marosújvári bányamérnök sófelvonó-találmánya, egy spirális kosárrendszer. Az 1790-es években vezették be, miután bécsi bányaszakértők is jónak találták.
Bonyolultabb a kép az ércbányászatnál. A nemesfémbányászat fontosabb ágának, az aranybányászatnak évi termékmennyisége a korszak kezdetén 88 483 nehezék szabad aranyváltásban és a 7110 nehezék kohóváltásban beváltott nemesfém bizonytalan hányada (1 nehezék = 4,375 g). A szabad aranyváltásban beváltott arany mennyisége az 1780-as években ugrásszerűen megnő (az 1780-i 89 711 nehezékről 1786-ban 110 136-ra, 1787-ben 113 523-ra), a következő évtizedben visszaesik 80 ezer alá, közben viszont a kohóváltásban beváltott nemesfém mértéke ugrik fel 40 570 nehezékre. A szabad aranyváltásban beváltott arany mennyisége ingadozik ugyan (1810-ben nyilván az infláció miatt irreálisan alacsony, 39 875 nehezék), a korszak végén, 1830-ban azonban már 135 413 nehezék. Ehhez ekkor (1831) a 65 034 nehezék kohóváltásban beváltott nemesfém egy része is járul, a beváltott arany összmennyisége jó 160 ezer nehezékre tehető. Erdély aranytermelése e 60 évben közel kétszeresére emelkedett. A korszak utolsó éveiben évi értéke kb. 960 ezer forint; ez egészében magánbányák terméke. Aránytalanul kisebb az ezüsttermelés értéke: a korszak végén évente kb. 89 200 forint.
Az aranytermelés e fellendülése elsősorban néhány modernebb, nagyobb bányának köszönhető. Így a nagyáginak, amelynek létszáma 1770-ben 12 bányatiszt és 537 bányamunkás (bizonyos segédszemélyzetet is ideszámítva). A munkások legnagyobb létszámú kategóriája a 190 vájár, mellettük 99 csillés és 26 más szállítómunkás dolgozik, 49 ács végzi a vágatok biztosítását. Külön nagyobb kategória az érc válogatásánál foglalkoztatott gyermekeké. A létszám 1771-ben 809-re ugrik fel, 1782-ben 884 fő. A munkások kb. 90%-a szabad rendű, csak kb. 10%-a jobbágy. Nemzetiségi összetételük vegyes: magyar, román, német és cseh bányászok egyaránt akadnak köztük. Havi átlagbérük 1770-ben 8–10 forint, a paraszti jövedelmekhez képest igen magas összeg. Erdélynek ekkor második legnagyobb nemesfémbányájában, a Hunyad megyei Boicán 1771-ben 256 fő a munkás- és tisztlétszám; 1782-ben 1049275. Itt a vájárok (Geding-Häuer) havi bére kb. 8 forint, az úgynevezett Schicht-vájároké kb. 3 forint 45 krajcár, a csilléseké kb. 5 forint, az ácsoké 4-5 forint. Erőteljes tőkés bányaüzemek ezek, a legnagyobbrészt szabad bérmunkásokkal és energikus tőkés vállalkozókkal.
Az ércbányászati technikában kétirányú fejlődést figyelhetünk meg. Bányatechnikai találmányok tűnnek fel. Enyedi Sámuel kolozsvári órás olyan emeltyűt szerkeszt 1770-ben, amely a bányatermékek és a bányavíz kiemelésére szolgál. Nagy a feltaláló kedv a század utolsó éveiben. Nagyágon Felix Franzenau, a bánya vezetője új vízemelő szerkezetet vezet be, amely szükség esetén ércemelésre is használható. Ugyanő konstruál hidraulikus erővel működő új aranymosógépet. A nagyági bánya egy másik alkalmazottjának, Johann Hubernek is van egy aranymosógép találmánya. Egy ottani bányamester, Ursu Munteanu 1796-ban új típusú zúzóművet, 1797-ben új aranymosógépezetet szerkeszt. A másik jelenség: jelentős számú erdélyi hallgató van a selmecbányai bányászati akadémián. A naplóíró Fogarasi Sámuelt is megkísértette ifjúkorában az a gondolat, hogy Selmecre megy bányamérnökséget tanulni; ez a nagy műszaki érdeklődésű, de alapjában konzervatív marosvásárhelyi iparosfi azonban végül is a papi pálya mellett döntött. 1825-ben azonban már annyi az erdélyi hallgató az akadémián, hogy társaságot alapítanak, összejöveteleket tartanak.
A vasbányászatban erős a mennyiségi emelkedés, a változások azonban inkább a vaskohászatban vannak. A rézbányászatban a csíkszentdomokosi bányának a 19. század elején történt megnyitása jelent fordulatot. Ez hamarosan egy örmény vállalkozó kezére kerül, s úgy felvirágzik, hogy értékét 1829 táján félmillió forintnál többre becsülik, ez pedig az akkori becslési módszer szerint jó 30 ezer forintos évi tiszta jövedelmet jelent (Erdély rézbánya-jövedelmei 1825 és 1830 közt évente összesen kb. 36 500 forintot tesznek ki).
A marosújvári sóbánya megnyitása, az erőteljes tőkés vállalkozások megjelenése a nemesfém- és rézbányászatban, a vasbányászat mennyiségi fejlődése, a bányaműszaki értelmiség fokozottabb jelenléte: ezek tehát a korszak új vonásai a bányászatban.
