MEZŐGAZDASÁG
MEZŐGAZDASÁG
A mezőgazdaságnak még e korban is fő kérdése: az állattenyésztés vagy a földművelés dominál-e benne? Erdély gazdasági életének helyzetére vajmi jellemző, hogy a mezőgazdaságban egymásra torlódik az állattenyésztés túlsúlyáról a földművelés dominanciájára való átváltás, a földközösség megszüntetése, az új mezőgazdasági kultúrák megjelenése és az úrbérrendezés problémája. Lássuk most számszerűen: hogy áll az átváltás állattenyésztés és földművelés közt?
A korszak elején – 1772-ben – Erdély adóköteles állománya 403 495 igásállat (ló, ökör), 223 598 tehén, 86 628 csikó és borjú, 591 210 juh, 75 106 kecske, 251 309 sertés és 47 167 méhkas; ló és szarvasmarha aránya a későbbi (megbízható) statisztikák szerint kb. 1:4,5 lévén, a lovak és szarvasmarhák száma 129 767, illetve 583 924. 1819–20 táján erősen eltérő adatokkal találkozunk: Schubert és Hann adatai szerint a lóállomány 170 ezer, a szarvasmarhák száma 700 ezer, a juhoké 800 ezer. Liechtenstern és Lassú adatai: 267 ezer ló, 597 ezer szarvasmarha és 632 ezer juh. Korszakunk végének számadatai: 1829-ben 156 ezer, 1830-ban 157 ezer ló (adóköteles: 10411828: 131 139, 1830: 114 717), 1829-ben 715 ezer, 1830-ban 711 ezer szarvasmarha (az adózóké 1828-ban 422 419, 1830-ban 465 135). A juhok száma a korszak végén 1 millió 270 ezer és 1 millió 300 ezer körül lehet. A számok azonban több tekintetben bizonytalanok. Kérdés, hogy egyáltalán hol számítják be a transzhumáns pásztorkodásban tartott juhokat (az 1828–30-as adatokban szerepelnek 900-950 ezres létszámmal). Az is bizonytalan, hogy az 1828–30-as hivatalos statisztikák összeállításához szolgáló felméréseknél az adózók mit titkoltak el állatállományukból? Ha azonban az 1772-i és 1828–30-i adatokat nagyjából reálisnak vesszük, akkor Erdély adóköteles lóállományának száma az egész korban stagnál, a szarvasmarha-állomány 20-30%-kal visszaesik, talán csak a juhállomány nő, bár ott (bizonytalan lévén, hogy az adatközlés a transzhumán pásztorkodásra mikor és mily pontossággal terjed ki) az összehasonlítás elég labilis. Stagnálás, a visszaesést nem egyensúlyozó emelkedés: ez jellemzi Erdély adóköteles állatállományának képét e korban.
S a másik oldal, a földművelésben felhasznált földterület emelkedése? 1767-ben a gabona erdélyi vetésterülete 608 896 köböl. Benigni 1772. évről közölt adata (663 730 kataszteri hold szántó) nyilván az egész szántóterületet tartalmazza, vetésterületet és ugart együtt, de még így is némileg túlzottnak tűnik. Innen azonban 1828-ig nem találkozunk megbízható adatokkal. Marienburg már 1791-re 748 223 15/32 kataszteri hold adóköteles szántóról tud, Liechtenstern 1817-re 2,5 millió hold szántóterületről és rétről, ami (szántó és rét közt 2:1 lévén a szokásos arány) kb. 1,66 millió hold szántónak felelne meg – ez az adat nyilvánvalóan erősen irreális. Megbízható az 1828-i hivatalos statisztika 685 399 hold adóköteles szántóterületével. Allodiális és jobbágyszántó arányát óvatos becsléssel 1:2-nek véve, s számolva azzal is, hogy a szabad paraszti helységekben (Királyföld, a Székelyföld egy része) nincs allodiatúra, a teljes szántóterületet kb. 0,9 millió kataszteri holdra becsülhetjük korszakunk végén. Ez azonban azt jelenti, hogy a szántóterület 1770 és 1830 közt kb. 50%-kal nőtt. Másrészt viszont 1830 után e tekintetben alig van növekedés. 1851-ben Erdély szántóterülete 2 186 597,85 köblös, tehát kb. feleannyi kataszteri hold. A mezőgazdaság nagy forradalma, a földművelésnek az állattenyésztéssel szemben túlsúlyra jutása az 1770–1830-i időszakban zajlik le Erdélyben – Nyugat-Európához képest több évszázados késéssel, de Magyarországhoz képest is jócskán megkésve.
A mezőgazdaság két fő ága közül előbb az állattenyésztést vegyük vizsgálóra, ágazatai szerint.
A lótenyésztésben már a 18. század derekán megkezdődik a spanyol ló divatja. Ezt az arabs ló váltja fel; arabs ménként persze nagyszámú egyéb apaállat is kerül Erdélybe: török, havasalföldi, moldvai, lengyel lovak. A 18–19. század fordulóján a divat újabb hulláma éri el Erdélyt: az angol lóé. A kiviteli tilalmak miatt nehéz jó angol méneket beszerezni; igazán jó angol 1042ménje csak az id. Wesselényi Miklósnak van, a zsibói uradalom lótenyésztő hagyományainak folytatásaként. A régi magyar fajló csak parasztlóként marad meg (főleg Csíkban, Hátszeg vidékén). A korszak végén, már az 1830 utáni kor nyitányaként kerül sor a lótenyésztés újabb „forradalmára”: az ifjabb Wesselényi Miklós kezdeményezésére megújul az angol ló divatja. Az erdélyi birtokos nemesség modernebb gondolkodású tagjai felismerik a ménbérért való hágatásban rejlő üzleti lehetőségeket (a 18. század utolsó harmadában már vannak Erdélyben kincstári mének a parasztnép s a papok kancáinak hágatására, ezekre azonban sok a panasz: egy részük öreg, beteg, egy-egy ménre 50 kanca is jut, de csak egyszeri hágatással). Felismerik a lóeladást mint jövedelmi forrást is. Mindez együtt kell hogy járjon a lótartás modernizálásával. Az istállózásban a célszerűség váltja fel a pompát, a csikókat a korábbinál jóval előbb választják el, a lovak takarmányában a szénához friss fű, szecska, a pálinka moslékja járul. Szélesebb körben természetesen mindennek hatása csak 1830 után lehet.
A szarvasmarha-tenyésztésnél nem találkozunk még a divat ösztönző hatásával sem. A tenyésztés bajai már ott kezdődnek, hogy éretlen, fiatal bikákkal is hágatnak, a marhák átlagos mérete tehát túl kicsiny. Tejhozamuk is alacsony; ez részben a tehenek meddőségéből, részben a rossz tartásból fakad: nyáron a teheneket kiszikkadt legelőkön tartják, delelőre nem hajtják árnyékba, így tejük kevés; nem kapnak tejhozamot fokozó takarmányt sem, sokfelé itatóhely sincs elég.
A juhtenyésztésben még inkább a hagyományok az uralkodók. A transzhumáns pásztorkodás ekkor tetőzik; ha az 1792-i 1,5 milliós számot túlzásnak is kell tartanunk, a hivatalos statisztikák 1828–30-ra adott 900-950 ezres adata reálisnak tűnik. Változást csak a kor legvégén hoz a gyapjúkonjuktúra hatása; Erdély földesúri mintagazdaságában, a zsibói Wesselényi-uradalomban 1826-ban jelennek meg az első nemesebb fajtájú, Magyarországról származó juhok.
A földművelésben már több újról számolhatunk be. A földközösség, amely az előző korban még eléggé elterjedt jelenség Erdélyben, ebben az időszakban lényegében eltűnik. A Királyföldön, kormányzati nyomásra, az 1770-es évektől erősödik meg az addig évi osztásra kerülő földek végleges tulajdonba adásának folyamata. A Székelyföldön az 1790-es években még gyakori jelenség a földközösség, rövidesen azonban itt is csak olyan maradványaival találkozunk, mint a falu káposztás-, lenes-, pityókáskertje, tehát olyan értékes földterület, amelyből mindenki részt kér – vagy éppen ellenkezőleg a puszta, nehezen művelhető, távoli földterület. Az ilyen földet gyakran nem is osztják ki, hanem mintegy a falu pénztára szerepét tölti be: a falusbírónak, a falu pásztorának adják használatba, a falu rétjéről kaszált szénán teleltetik ki a falu bikáját, ebből állítják ki a porciót, ezzel látják el a jövő-menő törvényhatósági tisztek állatait. Néhol bérbe adják a közös földet. 1820 tájt Erdélynek 1043mindössze három helységében ismeretes a földközösség teljesebb formája, a szántók és kaszálók jelentősebb részének nyilas osztása: a székely Felvincen és a szabad szász helységből jobbágysorba süllyedt Dedrádon és Petelén.
Ha a földközösség (a legelők és erdők községi tulajdonát nem értve ide) korszakunkban – egy-két „tanúhegyet” nem számítva – el is tűnik, a határhasználat módjában egyelőre nincs alapvető változás. Még a kétnyomásos gazdálkodás általánossá válása is vágy csupán. Az agrár szakembernek is kiváló Fridvaldszky már ismeri a váltógazdaságot is 1770–71 táján, mégis csak a három nyomás bevezetése mellett áll ki – számára ez tűnik elérhetőnek. Pedig még ez sem az. 1820-ban a Partium három északi törvényhatóságában a falvaknak csak mintegy 15%-ában oszlik a határ három fordulóra, az uralkodó forma változatlanul a két forduló (kb. 59%), s a háromnyomásos típusnál jóval erősebben (22,65%-kal) van képviselve az a forma, amelyben a határ kis részét (átlagban 1/6-át–1/7-ét) állandóan használják (kukoricásnak vagy más tavaszi vetésnek), a többit pedig két fordulóban váltakozva. Egyes hegyi településeknél pedig nincs is kötött határhasználati rend. A forradalmian új, a váltógazdaság ismét csak a zsibói Wesselényi-uradalomban jelenik meg 1826-ban; első formájában átmenet a három nyomásról a modern vetésforgóra.
Jóval korábban találkozunk egyes új terményfajták megjelenésével az erdélyi földművelésben. Legfontosabb a burgonya közöttük. Termesztésének kezdetei az 1760-as évekbe nyúlnak vissza. Bethlen Gábor uradalmaiban ekkortájt már termelik. Marosvásárhely jeles főorvosa, Mátyus István 1767-ben megjelent Diaeteticájában népszerűsíti ezt a táplálékfajtát. Amikor 1767 vége felé Mária Terézia is arról rendelkezik, hogy Erdély egész népességét, különösen azonban a hegyes, terméketlen vidékekét intsék a burgonya termelésére, a burgonya fogyasztása egyenesen a főhivatalnoki lojalitás jele lesz: 1768 végén O’Donel főhadiparancsnok, guberniumi elnök ebédjén burgonyatortát szolgálnak fel. Népeledelként azonban már nem olyan egyszerű divatba hozni. A Gubernium ugyan 1767-ben körrendeletben teszi közzé a királynő rendelkezését, az eredmény azonban nem gyors. 1768–69-ben csak Fogaras és Kővár vidékén van nyoma a burgonyatermesztésnek; 1770-ben ott is gyenge a termés, ahol vetik – legfeljebb a következő évi vetésre elég –, de olyan nagy kertkultúrájú városban is, mint Kolozsvár, ellenérzés volt a lakosságban az új termékfajtával szemben. A kormányintenciókkal életre hívott, kormányférfiak vezetése alatt álló Societas Agriculturae nemegyszer foglalkozik a burgonya felhasználásának kérdésével. 1769 vége felé maga a társaság elnöke különböző típusú burgonyakenyereket mutat be (változó arányú burgonya- és búzalisztkeverékek), vegyes sikerrel, a burgonyapálinkát azonban ihatónak minősítik a bírálók. Fridvaldszky, akinek tevékenységével a társaság úgyszólván minden érdemi ténykedésénél találkozunk, már 1771 elején értekezést nyújt be a burgonya felhasználásáról, 1044különösen a disznóhizlalásra tartva alkalmasnak, majd kétféle, tiszta burgonyából, illetve burgonya és liszt keverékéből készült kenyeret mutat be a társaságnak. A kitűnő természettudós még annak a módszerét is kidolgozza: hogy lehet sört készíteni burgonyából (1772). A burgonya termelésének tömegessé válása azonban nem halad gyorsan. 1774-ben még csak Háromszékben általános; itt rájöttek fogyasztásának legjobb módjaira is (köretnek – sütve – vagy vajjal eszik, disznóhizlalásra is használják). Ezenkívül csak Küküllő megyében és Segesvárszéken találkozunk jelentősebb termelésével, másutt elvétve, vagy kifejezetten idegenkednek tőle. 1782-ben tán még rosszabb a kép: Háromszéken, Segesvárszéken is visszaesik a termelés, Brassóban és a Barcaságban, Medgyesszékben, Kővár vidékén erősödik csak meg – máshol terjedését az a hiedelem gátolja, hogy a burgonyafogyasztás a vérbajt mozdítja elő. A 19. század első évtizedében helyenként már erőteljes a burgonyatermelés (Csíkszéken sok gazda van, akinek 8-12 véka gabonája, de 50-100 köböl burgonyája terem), de még az 1813–18-i ínség idején is Erdély számos területén kényszerintézkedésekkel kell a parasztnépet termelésére rábírni.
Nem számít új termékfajtának, de a korszak elején válik a kormányhatóságok által favorizált kultúrnövénnyé a len. 1772-ben Erdélyben csak itt-ott termesztik, e helyeken is részben magja miatt, olajkészítéshez. 1772-ben a Commissio Commercialis bizonyos helységekben len- és kendervásárokat hoz létre e termékfajták termelésének fellendítésére. A kísérlet a legtöbb helyen eredménytelen.
Az állattenyésztés, földművelés és ipar kérdéskörébe egyaránt tartozó selyemhernyó-tenyésztéssel és eperfaneveléssel a végtermék szerint, az iparnál fogunk foglalkozni. Az új mezőgazdasági kultúrák során azonban meg kell emlékeznünk a kertészeti kultúra fejlődéséről. A 19. század elején a fehéregyházi Haller-uradalom melegházi kertészete az a központ, ahonnan ez az újfajta kertkultúra az ott tanuló kertészek révén szétsugárzik. Hídvégen 1825-ben káposztát, vöröshagymát, sárgarépát, petrezselymet, retket, karalábét, céklát termeltek így.
A mezőgazdaság üzemtípusaira s azok gazdálkodására térve, a nagybirtok gazdálkodásáról jóval árnyaltabb képet rajzolhatunk, mint az előző korszakban. A földesúri nagybirtok fejlődésében expanziós tendenciák erősödése figyelhető meg. Az allodiatúrák területe, ha nem is robbanásszerűen, de nő. A terjeszkedés pedig most már a jobbágygazdaság határaiba ütközik. Ha a Királyföldön az 1740-es évek második felétől igen gyakori a szabad románok panasza, hogy a szabad szászok elveszik tőlük irtványföldjeiket, földesúr és jobbágy viszonylatában ez a gyakorlat e korszakban válik sűrűvé, sőt 1791-től törvényessé is: az 1791. évi XXVI. tc. értelmében tudniillik a földesúr ellenszolgáltatás nélkül elveheti jobbágyától az engedély nélkül tett irtást, az engedéllyel tettért pedig csak akkor jár kártérítés, ha a jobbágy nem használta 1045hét éven át az irtványföldet, az alatt ugyanis a birtokosi felfogás szerint megtérült fáradságának bére. De megcsipkedheti jobbágya földjét a földesúr határosztálykor, elcserélheti rosszabb minőségű allodiális földdel, vagy egyszerűen élhet azzal a lehetőséggel, hogy úrbérrendezés nem történvén Erdélyben – a földesúri és úrbéres föld mennyisége nincs meghatározva, így nagyobb nehézség nélkül elvehet jobbágya földjéből egy darabot. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jobbágynak telkéről való kivetése általános vagy akár csak szélesebb gyakorlattá vált volna; az 1813–18-i ínség és vándormozgalom után a földesurak az esetek nagy többségében jobbágyot ültetnek az üresen maradt telekre. A relatív, nemcsak az eléggé mostoha természeti adottságokból, hanem a mezőgazdasági technika elmaradottságából is következő földszűke azonban már e viszonylatban is kezdi éreztetni hatását.
De hozzányúl, ha országos méretekben véve nem is sűrűn, a birtokos nemes a község legelőjéhez is, osztály során vagy egyébképpen, annál is inkább, mert a legelőbér is gyarapíthatja jövedelmeit, ha nem saját állatállománya számára foglalja el a legelőt. Gyakoribb az erdőknek a földesúr számára való foglalása. Az 1791. évi XXX. tc. kimondja a földesurak kizárólagos tulajdonjogát az erdőre, ez azonban a gyakorlatban nem jelenti a parasztnép erdőlésének egy csapásra való megszüntetését, jelenti viszont azt, hogy az erdőt egyáltalán birtokló falvak egy része csak a földesúr vagy tisztje szó- vagy írásbeli engedélyével vághatott épületfát erdején, néhol éppen az erdőpásztor vagy erdőbíró jelenlétében, annak kijelölése alapján. Jelentette azt is, hogy a jobbágyfalvak egy része csak bizonyos napokon járhatott fáért az erdőre; és nem utolsósorban azt, hogy az erdőlésért (ismét csak a jobbágyfalvak kisebb részében) fizetni kellett, készpénzben, napszámmal vagy ezek kombinációjával. Az pedig már az erdőbérek következménye volt, hogy a jobbágynép kiszorul a makkos erdőről, illetve általában készpénzfizetésért makkoltathat.
A majorsági gazdaság területének kiterjesztése, községi beneficiumok után szolgáltatások követelése azonban csak az egyik (bár az erősebb) tendencia a földesúri birtok gazdálkodásában. A másik, az előbbiekben már gyakran említett irányzat a modernizálásé: fajtanemesítés, korszerű állattartás az állattenyésztésben, jó minőségű vetőmag használata, a kertkultúra fejlesztése s (egyelőre kivételesen) a váltógazdaság bevezetése a mezőgazdaságban.
A munkaerőbázis tekintetében azonban a földesúri birtok alapvetően robotoltató gazdaság marad. Erdély egyik legnagyobb birtokosa, Bánffy György gubernátor bonchidai uradalmában 1798 és 1822 közt szorosabban vett mezőgazdasági bérmunkát egyáltalán nem alkalmaznak. A robotoltatás mértékét elvileg a Bizonyos Punctumok szabályozzák, ezek rendelkezéseit azonban általában nem tartják be. A szokásban lévő szolgálaton azonban még mindig van mód növelni. A szolgáltatás módja képtelen tarkaságot mutat: van falu, amelynek 91 szolgáló embere (19 birtokoséi) hétféleképpen teszi a 1046robotot, két személy egymástól eltérő termékszolgáltatást ad robot helyett, egy pedig taxát fizet. S ez még nem is a legrosszabb eset, hisz a 19 birtokos közül 11 arisztokrata, s más kettő is módosabb megyei nemes. Az igazán áttekinthetetlen változatosság ott jelentkezik, ahol a község kisnemesi falu – ott ugyanis némi túlzással azt mondhatnánk, hogy ahány jobbágy, annyiféle a szolgálata. A nagymértékű robot (abszolút mennyiségében is jóval felülmúlja a magyarországi egész telkes jobbágyét, akinek úrbéres szántója átlagban a három-négyszerese az erdélyi jobbágyénak) felhasználása azonban nem éppen gazdaságos. A koronkai Tholdalagi-uradalom jobbágyainak szolgálata 1790 tájt heti két-három nap; ennek a keretnek azonban a birtokos csak egy részét veszi igénybe, átlagosan évi kb. 110 napot. Azt is egyenetlenül; az év jó egyharmadában a jobbágyok semmit sem robotolnak, nagy dologidőben viszont akár egy egész hónapig nem jutnak saját gazdaságukhoz. A felhasznált robotmunka elosztása sem a legmegfelelőbb a birtok modernizálásához. A robotnapoknak alig egynegyede megy szántóföldi munkára s kb. ugyanannyi szőlőművelésre, kaszálásra már csak a munkanapok 7,29%-a. A többi robotot erdei munkára, fuvarra, kézműves- és egyéb munkára fordítják.
Mennyiben vált árutermelővé a földesúri birtok korszakunkban? Részben a modernizálásról elmondottak alapján, részben, mivel korszakunkra esik a napóleoni konjunktúra időszaka, azt hihetnénk, hogy az árutermelés most nagy lendületet vesz. Valójában a konjunktúra alig hat ki az erdélyi földesúri birtok árutermelésére. A bonchidai Bánffy-uradalom majorsági gabonatermelésének 1798 és 1806 közt 4,34–8,71%-át bocsátják áruba; csak 1816-ban ugrik 10% fölé ez az arány, az uradalom tudniillik az ínség és drágulás hatására eladja majd minden feleslegét. Az ínség elmúltával az arány visszaesik a korábbira. A gabonatermés nagy részét föléli a cselédség és az állatállomány. A készpénzjövedelmek felől szemlélve a dolgot, a bonchidai Bánffy-uradalomnak 1798 és 1804 közt évi 1000 rénes forintnál kevesebb jövedelme van gabonaeladásból, az 1800-as évek második felében, az infláció erősödése közben ez 1500–3505 rénes forintig nő, majd újabb alapos visszaesés következik. 1816-ban, az említett körülmények hatására, az összeg 10 272 forint 51 krajcárra szökik fel, majd ismét 2300-2400 forintra esik. Szénaeladásból az 1798–1820-as időszakban évente 100-200 forint a készpénzbevétel; egyetlen kiugró év van, 1809. Akkor 5358 forintot hoz a szénaeladás, feltehetően az insurgens seregnek adják el az uradalom teljes feleslegét. Állateladásból az 1798–1820-i időszakban évi átlagban 300–800 forint az uradalom jövedelme, csak két esetben 1700-1800 forint körüli összeg; 1807-ben sikerül egy nagy konjunkturális eladás: 5325 forint a bevétel. Állati termékek (hús, bőr, gyapjú) eladása jelentéktelen összegeket hoz. Italeladásból viszont 1804 és 1820 közt az uradalom bevétele három évben 1-2 ezer, négyben 3-4 ezer, további két évben 4-5 ezer, egyben 5-6 ezer, s végül két évben 6 ezer forint feletti (feltételezhetően elsősorban az uradalom kocsmáiból), évi 1047átlagban kb. annyi, mint a gabona-, széna- és állateladásból együttvéve. Igen szerény méretű ez a földesúri árutermelés, s még a napóleoni konjunktúra is csak alkalomszerűen segít rajta. Annál tiszteletre méltóbbak egy olyan gazdaság eredményei, mint amilyen a zsibói, amelynek ura lóeladásból is pénzel, ménbérből is, nagyarányú gyapjútermelésre rendezkedik be, palackoztatott boraival messze földre kereskedik.
Milyen feltételek közt működik korszakunkban a jobbágygazdaság? A gazdaság földterületének átlagméreteiről csak a Partium északi részéből vannak összefoglaló adatok. Ott a jobbágygazdaság átlagához öt kataszteri hold szántó és jó másfél kataszteri hold rét tartozik; a szántókat – mint láttuk – az esetek kb. 3/5-ében két fordulóban s további jó 1/5-ében az állandóan használt határrésszel kombinált kétfordulós rendszerben művelik. A jobbágygazdaságok igavonó állománya a korszakban átlagban egy-két ökör vagy ló. Minthogy pedig szántani általában négy ökörrel szokás Erdélyben, s többnyire háromszor (ugarolás, keverés, mag alá szántás), elképzelhető, hogy milyen igaerő-problémákkal néz szembe szántás idején a falu, különösen mivel a majorsági szántókat is ekkor kell jobbágyigával megművelni. A jobbágygazdaság szántóterülete kiterjesztésének egyik fő akadálya az igaerőhelyzet. Hegyvidéki területeken helyenként ismeretlen a szántás, csak kapával művelik a földet. A jobbágygazdaság árutermelése is igen szerény méretű; a helyi adottságoktól függ, hogy mi az árutermék: gabona, állat, bor vagy (a városok közelében) gyümölcs, zöldség. Arról már szólottunk az előzőkben, mit jelent a jobbágy gazdasága számára a földesúri gazdaság terjeszkedő hajlama.
A szabad parasztság, városi polgárság mezőgazdasági termelése általában a hagyományos keretek közt folyik. Változatlanul erős a Királyföld borgazdasága: a naplóíró Heydendorfnak az 1770–1780-as években évi 1000–1800 forintos jövedelme van borai eladásából, több, mint egy erdélyi viszonylatban már jobb módúnak számító középbirtokos nemes évi összjövedelme. De városi – brassói – polgárok a kor legjelentősebb méhész vállalkozói is: a Lang testvérek. Lausitzban és Bécsben tanulják meg a méhészetet, 1000–2500 méhkasuk van, ezek nagy részét ősszel vásárolják fel a környező székely és szász székekből, s egy évig tartják, aztán megölik a méheket, s újra vétellel töltik fel az állományt. Tiszta jövedelmük a méhészetből évi 1084 forint 40 krajcár.
