A JOBBÁGYPOLITIKA ÉS A HOREA-FELKELÉS
A JOBBÁGYPOLITIKA ÉS A HOREA-FELKELÉS
Egyértelműen pozitív szándék tapasztalható viszont mind az uralkodó, mind a kormányzati garnitúra javának részéről a jobbágykérdésben. Aligha van jobb tükre a jozefinizmus erdélyi változatának, mint az, hogy a szándék milyen intézkedéseket szült, ezekből mi valósult meg, illetve milyen hatást váltottak ki.
1092Az úrbérrendezés ügyét – láttuk – Bruckenthal a magyar–székely és szász uralkodó osztály szövetségének fenntartása érdekében halogatta. II. József mindjárt uralma első évében megsürgeti az úrbér tervezetét a gubernátornál, s az a Kancellária útján 1781 őszén az államtanács elé kerül. Az államtanács azonban nem látja indokoltnak, hogy az erdélyi tervben a magyarországinál magasabb robot szerepel (heti két nap igával vagy három kézzel). A császár a Magyar Udvari Kancellária véleményét is kikéri a tervezetről, majd ezeket a javaslattal együtt leküldi a Guberniumhoz felhasználás, illetve ellenvélemény felterjesztése végett. A Bruckenthal vezette Gubernium pedig hallgat. 1785-ig nem is történik kormányzati lépés az ügyben. Történik viszont 1783-ban egy kezdeményezés a jobbágy röghöz kötésének eltörlésére, magáé a császáré, amely ugyan ezt az eredményt nem hozza meg, de mégis nagy jelentőségű változást hoz. II. József újabb erdélyi útja során 1783. június 4-én még Szebenből utasítja Pálffy magyar–erdélyi alkancellárt, hogy azonnal készítse el az örökös jobbágyság megszüntetését tartalmazó hirdetményt. A Kancellária ellenkezésén ez a terv megbukik, de az 1783. július 16-i uralkodói rendelet mégiscsak biztosítja a jobbágy jogát arra, hogy a földesura engedélye nélkül köthessen házasságot, tanulhasson és gyakorolhasson elméleti és ipari szakmákat, szabadon rendelkezhessék törvényes tulajdonával, bírói ítélet nélkül ne legyen kimozdítható telkéből, ne lehessen egyik megyéből a másikba áttelepíteni, s míg nem került sor az úrbérrendezésre, ne követeljenek tőle a már kiadott ideiglenes rendelkezésekkel ellentétes szolgálatokat. Mielőtt azonban akár az úrbérrendezésre, akár az örökös jobbágyság eltörlésére sor kerülne, 1784-ben a feudalizmus korának egyik legnagyobb erdélyi parasztfelkelése lobban lángra.
Az 1784. őszi eseményekhez többfelől vezetnek a szálak. Szólottunk már róla, hogy a korszakban Erdély-szerte feszültebbé válik a földesúr és jobbágy viszonya. A Horea-felkelés központi területén, az Érchegységben pedig specifikus okok a helyzet gyors rosszabbodására vezetnek. A zalatnai kincstári uradalom magas hegyvidéki jellege, óriási összefüggő erdőterületei korábban lehetővé tették, hogy a szétszórtan települt falvak népességük jó részét eltitkolják az adóösszeírás elől. Mikor azután 1772-ben valaki magánbosszúból feljelenti ezt az adótitkolást, a vizsgálat nyomán az uradalom adóterhe a kétszeresére nő. A vizsgálat azonban a korábbi, viszonylag könnyebb jobbágyterhek hirtelen súlyosbodását is jelenti: a heti kétnapos robot bevezetését, vele együtt a kötelező (nevetségesen alacsonyan fizetett) bérmunkáét, s bizonyos más kedvezmények megszüntetését. A kincstár jövedelme a zalatnai uradalom 7000-7500 úrbéres gazdája után a korábbiak háromszorosára nő. Az uradalom jobbágynépe közvetlenül az uralkodóhoz fordul – nem ritkaságszámba menő dolog volt ez: jobbágypanaszokkal, vallási sérelmekkel évtizedek óta járják parasztküldöttek a Bécsbe vezető 1093hosszú utat. Már az 1779-i követségben ott találjuk az 1784-i felkelés három vezére közül kettőnek: Horeának és Cloşcának a nevét.
Horea 1730-ban született egy Albákhoz tartozó településen; a felkelés idején tehát, az akkori paraszti átlagéletkort számítva, már nagyon öreg, tapasztalt, sok mindenben megfordult ember. Eredeti neve Vasile Nicula, a Horea név ragadványnév: viselője életvidám ember lehetett, jó énekes vagy csak énekkedvelő. Szökött, majd magát megváltott jobbágyként Erdély jókora részét bejárja. Mint az érchegységi parasztok általában, ő is ért a famunkához. Ácsként dolgozik az egyik legszebb fennmaradt erdélyi román fatemplom (Csizér) építkezésén. A végrendeletében szereplő összegek szerint paraszti mértékkel mérve jelentős vagyona volt 1784-ben.
Mint verzátus ember kaphatja a megbízást az 1779-i bécsi útra. Attól kezdve több ízben fordul meg a császárvárosban; erre rövidesen újabb ok is lesz. 1782 májusában tudniillik a topánfalvi országos vásáron komolyabb zendülés tör ki a zalatnai felső uradalom kocsmajogának sérelme miatt. 1781-ben a kincstár teljesen elveszi a zalatnai uradalom addig is jócskán megszorított kocsmajogát, s bérbe adja. A vásáron a bérlők (két örmény kereskedő) megbízottjai megakadályozzák, hogy a felső uradalom népe éljen ilyenkor szokásos kocsmárlási jogával; a felingerelt nép erre bevágja a bérlők hordóinak fenekét. A zalatnai úriszék megtorlásul halálos és más súlyos ítéletek egész sorát rója ki a tettesekre, a két bérlő pedig kártérítést követel. Horea (aki részt vett a zendülésben, de sikerült elmenekülnie) és Cloşca ismét róhatja a Bécsbe vezető utat az uradalom népének panaszirataival. Horea a császár elé is jut. Ismét csak nem rendkívüli eset ez, hisz II. Józsefnek szokása személyesen átvenni a jobbágykérvényeket egy-két megnyugtató, biztató szó kíséretében. 1784 áprilisában azonban Horea a Kancellárián is azt a választ kapja, hogy a Guberniumnak kötelességévé tették a zalatnai uradalom községeinek védelmét az uradalom és a vármegye tisztjei ellen, míg II. József nem hoz döntést ügyükben. Ezzel a válasszal birtokukban kérik Horea és társai a Gubernium, illetve a megye védelmét, eredmény nélkül. Ekkor fordulnak a gyulafehérvári katonai parancsnoksághoz.
Mindehhez pedig tudni kell azt, hogy II. József 1784. január 31-én úgy rendelkezett az erdélyi főhadiparancsnoksághoz, a Guberniumhoz és a kincstartósághoz, hogy a határőrszervezet megerősítése végett a határőrség körzetében lévő falvakban írják össze az e szervezetbe önként jelentkezőket. Addig azonban nem történik semmi, míg 1784 júniusában a gyulafehérvári vásárra összegyűlt parasztnép közt egy rendelkezés félreértéséből el nem terjed a hír, hogy az összeírás megkezdődött. Tömegesen indul meg a jelentkezés, augusztus közepéig már 80 falu népe venné fel a fegyvert, az összeírtak egy része megtagadja a földesúri szolgálatot, mások erőszakoskodnak azokkal, akik nem akarnak katonának állni – a helyzet sok tekintetben igen hasonló ahhoz, ami 1762–63-ban a székely határőrség szervezésekor előállt. A 1094Gubernium azonban sérelmezi a tudta s beleegyezése nélkül megindított összeírást, s eléri a jelentkezések érvénytelenítését. Ebben a helyzetben lépnek kapcsolatba Horeáék a gyulafehérvári katonai parancsnoksággal, s egy katonatiszt állítólagos kijelentései alapján rövidesen elterjed a hír: Horea parancsot kapott a császártól a fegyver felvételére s innen már egyenes az út a felkeléshez. Gheorghe Crişan (zalatnai uradalombeli, Zaránd megyébe szökött jobbágy) 1784. október 31-re Mesztákonba gyűlésbe hívja a Fehér-Körös völgyének parasztnépét. Elhatározzák, hogy Gyulafehérvárra vonulnak felvételüket kérni a határőrségbe. Útközben megyei tisztek és hajdúk szét akarják oszlatni őket, s heves összecsapásra kerül sor. A felkelés megkezdődött, s Erdély délnyugati sarkának parasztnépe napokon belül csatlakozik hozzá. Zaránd megyében a felkelők nemesi udvarházak tucatjait dúlják fel, s a tűz átcsap Magyarország szomszédos területeire is. Hunyad megyében is úgyszólván teljes a felkelés. Alsó-Fehér megyében elsősorban az Érchegység parasztnépe mozdul meg, élén Horeával, Cloşcával s a hozzájuk csatlakozó Crişannal. A felkelők felverik Abrudbányát, Verespatakot, másutt is agyonverik a megyei, kincstári tiszteket, nem román papokat, helyenként a falusbírákat is.
A kormányzat határozott fellépése pedig késik. Bruckenthal katonai erőt kér a felkelők ellen Preisz főhadiparancsnoktól, az öreg tábornoknak azonban láthatólag nincs világos utasítása a birodalmi Haditanácstól arra nézve, hogy ilyen esetben mit tegyen, s kitérő választ ad a gubernátor többszöri sürgetésére. Saját mozgó egységei pedig tervszerűtlenül vonulgatnak ide-oda a Maros vonalán, miközben a hátuk mögött is kirobban a felkelés. A másik megoldást, a nemesi inszurrekció gondolatát viszont elutasítja. Így aztán a föhadiparancsnokság és a Gubernium külön-külön kezd tárgyalni a felkelőkkel (a főhadiparancsnokság Michael Bruckenthalt küldi ki biztosul, mellé adva Nikitics ortodox püspököt, a fiatalabb Bruckenthal pedig Ioan Piuariu-Molnárra bízza a felkelőkkel való tárgyalás nem veszélytelen feladatát). Közben a nemesség helyenként megszervezi önvédelmét: Dévánál a helybeli huszárok segítségével megveri a felkelőket, s 56 elfogott személyt rögtönítélő eljárással kivégeztet. Másutt is kerül sor összecsapásra nemesek és parasztfelkelők közt. Néhol pedig a katonaság – többnyire magyar vagy székely huszárok – öntevékenyen lép fel a felkelőkkel szemben.
II. József és a birodalom központi kormányzatának vezetői pedig annál is kevésbé tudnak egységes álláspontot kialakítani a felkeléssel szemben, mert annak hírei jókora késéssel érkeznek Bécsbe, s ráadásul ellentmondóak is. A központi kormányzatban nem az információk csatája dúl, hanem az elveké. Az állambiztonsági vagy a jobbágypolitikai szempontoké legyen-e az elsőbbségez a kérdés. Az első szakaszban az állambiztonság szempontjai az uralkodók. II. József az egyesített Magyar Erdélyi Kancellária révén 1784. november 12-én értesül a felkelésről, s azonnal rendelkezést küldet a főhadiparancsnoksághoz 1095a fellépésre, egyben két Magyarországon állomásozó ezredet is készenlétbe helyeztet. Még nagyobb hangsúlyt kap mindez a Schachmin magyarországi főhadiparancsnokhoz november 15-én küldött rendeletében: az „éppoly bosszantó, amilyen végtelenül ártalmas” felkelés ellen sürgősen fel kell lépni, s minél nagyobb erőkkel, mert ily esetekben ez teszi a legnagyobb benyomást a tömegekre. Az elfogott felkelők közül néhányat („egyeseket a leghírhedtebb gonosztevők közül”) rögtönítélő törvényszék elé kell állítani, s a helyszínen ki kell végezni.* Ugyanakkor rendelkezik Niczkynek, a magyarországi Helytartótanács elnökének: a felkelők vezetőinek fejére 300 dukát vérdíjat tűz ki. A kormányzat legfőbb szempontja mindig a személy és vagyon biztonsága kell hogy legyen – írja. Hasonló rendelkezéseket küld aznap Preisznek és Bruckenthalnak is.
O. BEU, Kaiser Josef II. 35–60.
Amikor azonban értesül Bruckenthal és Preisz levelezgetéséről a felkelés első napjaiban, haragra gerjed. Egy ilyen fontos ügyben írásbeli hivatali levelezést folytatnak egyik utcasarokról a másikra! – írja felháborodottan Esterházy magyar–erdélyi udvari főkancellárnak 1784. november 17-én. Inkább raboljanak ki és gyilkoljanak le embereket, mint hogy a gubernátor tekintélye sérelmet szenvedjen azzal, hogy átmegy a főhadiparancsnokhoz, vagy amaz ehhez! Pár napi töprengés után leváltja Preiszt (november 20).
Addigra viszont már a jobbágypolitikai szempontok kerülnek előtérbe a felkelés megítélésében. A császár a Gubernium egy körrendeletéből november 17. táján gyanút fog: a felkelés kirobbanásában a vármegyei tisztek visszaélései is szerepet játszottak. November 19-én pedig már világosan az az álláspontja, hogy az ok az, hogy „a földesurak a legkülönbözőbb módokon elnyomják jobbágyaikat”.* Vizsgálóbiztost küld a helyszínre a megbízható jozefinista Jankovics Antal személyében.
Uo. 44.
A császár álláspontjának kialakítása nem egyszerű. Mikor november 20-án hírét veszi a dévai tömeges kivégzéseknek, teljesen érthetőnek tartja a nemesség reagálását. Maga is letört. Soha nem hitte volna – írja Bruckenthalnak –, hogy ez megtörténhessék az ő uralma alatt, akinek politikája csak a közjót, mindenki biztonságát szolgálta. A véres megtorlástól visszariad, s nem tartja politikus megoldásnak sem: nem téríti ugyanis vissza a népet a jó útra, a nemesség sem remélhet biztonságot, mert a tűz az első alkalommal újra fellobban! Intézkedik a statáriális eljárás, majd rövidesen a vélt általános nemesi felkelés leállításáról. Különösen nyugtalanítja az a november 28. táján hozzá érkezett (egyébként alaptalan) hír, hogy a magyar nemesek magyar jobbágyokat visznek a felkelők ellen. A politikai megoldás legelső lépése szerinte az örökös jobbágyság eltörlése volna. (A császár itt pontatlanul emlékezik; azt követeli, hogy hajtsák végre erre vonatkozó rendelkezését, 1096melyet pedig ki sem adtak.) A következő lépés az immár másfél évtizede késő úrbérrendezés lenne. Az uralkodó december 1-én felterjeszteti Esterházyval az erdélyi úrbértervezetet, s mindjárt módosító – a robotot csökkentő – megjegyzést is tesz rá.
Az állambiztonsági szempont, a katonák érvei azonban rövidesen újra felülkerekednek. A császár 1784. december 13-án rendeletek egész sorát küldi ki: a felkelést véres eszközök nélkül nem lehet megszüntetni, hiba volt kezdettől nem komolyan venni a dolgot, a katonaság járjon el teljes határozottsággal.
A felkelésnek azonban eddigre már vége volt. Mielőtt még az új főhadiparancsnok, Fabris Szebenbe érkezett volna, a főhadiparancsnokság két hadoszlopot küldött az Érchegységbe, egyenként kb. 750-800 fővel. A Kaján völgyén előrenyomuló oszlopot Kray (a francia háborúk majdani hőse) és Sztojanics alezredes, az Ompoly völgyén Abrudbánya és Topánfalva felé támadókat Schultz alezredes vezette. Kray 1784. december 7-én Blezsénynél szétverte Crişan seregét, a zalatnai uradalom felkelőit december 11-én Schultz oszlopának tüzérségi tüze szórta szét. A felkelés ezzel le volt verve. Horeát és Cloşcát Kray katonái nagyaranyosi parasztok segítségével fogták el december végén.
A megtorlás Jankovics feladata volt, II. József közvetlen intenciói szerint. A császár 1785. január 10-én, Horea és Cloşca elfogatásának hírére utasította biztosát: a felkelés vezetőin példát kell statuálni. Körül kell hordozni őket azokon a helyeken, ahol legsúlyosabb „gaztetteiket” elkövették, majd egybegyűjtött jobbágynép előtt kell őket példás módon kivégezni. A kivégzés a Jankovics-bizottság autoritása alatt történjék, annak demonstrálására, hogy ez a császár akarata, nem a Guberniumé vagy a megyei tiszteké. Jankovics 600-nál több személyt állított bizottsága elé. Három kategóriába osztotta őket. Azt a jó 300 főt, akik nem önként csatlakoztak a felkeléshez, s nem terhelte őket súlyosabb vád, azonnal hazaengedte. Az önként csatlakozó, zsákmányoló jobbágyokat (mintegy 180-at) testi fenyítékkel sújtotta, majd ezeket is hazaengedte. Abból a 120 személyből, akiket főbenjáró vétekben marasztalt el, 37-re szabott ki halálos ítéletet, a többiekre börtönbüntetést. A halálraítélteknek II. József a három vezető kivételével kegyelmet adott. Közülük Crişan a börtönben öngyilkos lett, Horeát és Cloşcát 1785. február 18-án végezték ki Gyulafehérvárott, berendelt paraszttömeg jelenlétében, valóban elrettentő kegyetlenséggel: kerékbetöréssel.
Volt-e a felkelésnek olyan nemzeti irtóháború jellege, amilyentől II. József tartott? A mozgalom olyan területeken robbant ki, amelyek jobbágylakossága kizárólag vagy igen nagy többségében román, a birtokos nemesek és megyei tisztek pedig, bármi volt légyen is családjuk eredeti etnikai hovatartozása, magyarok voltak. A „nemzeti” jelleg mellett szól látszólag az a körülmény is, hogy a felkelők görög hitre kereszteltek át elfogott nemeseket, román 1097legényekkel eskettek össze (kényszerrel) magyar nemeslányokat. Itt azonban nem az etnikai vagy éppen nemzeti szempont volt a mérvadó, hanem a vallási. Azt pedig a legújabb kutatások bizonyítják, hogy magyarok és szászok is vettek részt mind a határőrséghez való jelentkezésben, mind magában a felkelésben. Alsó-Fehér és Küküllő megyéből, de még a Mezőségről is magyar és szász jobbágyfalvak egész sorának népe jelentkezik határőrnek, s jó néhány helyütt fellépnek földesuraik ellen (egyes helységekben magyar és román jobbágyok együtt). A mozgalomban számos abrudbányai magyar is részt vesz, boicai és máshová való magyar bányászok is vannak közöttük (a vezetésben is), Kisenyed környéki szász falvak s a túlnyomó magyar többségű Torockószentgyörgy is csatlakozik hozzá. Torda és Kolozs megyében számos magyar jobbágyot ítélnek el a felkelésben való részvételért. De aligha tekinthetjük ezt a tisztán paraszti sérelmekből kiinduló felkelést román nemzeti megmozdulásnak azért sem, mert a kialakulóban lévő román nemzettudat hordozója, a román értelmiség egyáltalán nem állt melléje. Samuil Micu-Klein „átkozott emberek”-nek nevezi Horeáékat, „akik tönkre akarták tenni a nemességet”. Ioan Piuariu-Molnár legalább közvetítő szerepnek fogta fel békéltető feladatát. A román egyházak főpapjai azonban (román és szerb születésűek egyaránt) valóban csak pacifikálnak.
II. Józsefet a felkelés, nagy belső megrázkódtatása dacára, csak megerősíti abban a hitében, hogy a jobbágykérdésben minél sürgősebb politikai megoldásra van szükség. 1785. július 12-én újból az úrbérrendezés mielőbbi lebonyolítását sürgette a Magyar–Erdélyi Udvari Kancelláriánál, azzal érvelve, hogy a felkelés fő oka a jobbágyoknak a földesurak és tisztviselők általi elnyomása volt. 1785. augusztus 2-án pedig, megismételve az 1783. július 16-i rendeletben foglaltakat is, eltörölte a jobbágyok röghöz kötöttségét. Innen azonban a jozefinista jobbágypolitika már csak részkérdésekben tudott továbblépni. Az alapvető lépés, az úrbérrendezés végrehajtása az uralkodónak sem sikerült. 1785-ben az előkészületi munkálatokat kezdték meg. A magyarországi úrbéri összeírással lényegében egyező módon összeírták a jobbágyok kezén lévő telki állományt, haszonvételeiket, szolgálataikat. Az erdélyi kormányhatóságok állásfoglalása azonban változatlan, legalábbis a teleknagyság kérdésében. 3-6 hold szántóban és 4-6 szekér széna férőjű rétben állapítanák meg az egész telek mértékét, s a Magyar–Erdélyi Kancellária azzal is megtámogatja ezt az álláspontot, hogy Erdélyben nincs kilenced és hegyvám, a föld értéke magas, a román jobbágy főleg kukoricán él, amelyből 1-1 1/2 hold vetés megtermi az egy családnak valót, s végül az állattenyésztésből van tejük, sajtjuk s háziszőttes ruhára való gyapjújuk a jobbágyoknak. Az államtanács pedig (1787) megint nem kellően tájékozott; még Izdenczy is, aki pedig korábban hivatali szolgálatából ismeri Erdélyt, a népösszeírás eredményétől tenné függővé annak megítélését, hogy a jobbágyoknak valóban nem juthat-e annyi föld, mint Magyarországon, bár az 1098erdélyi úrbéri terheket óriásiaknak tartja. Eger azt hangoztatja, hogy a földhozadék ismerete nélkül nem lehet úrbért behozni, az államtanács többi tagja is csatlakozik hozzá, s II. József egyelőre függőben hagyja az ügyet, hogy aztán ne térjen rá többé vissza.
Az úrbéri részletszabályozások jellege és sorsa ismét csak sokatmondó. A tized- és kilencedszedés esetében két 1786-i uralkodói rendelkezés könnyítené a jobbágy helyzetét: a szeptember 7-i döntés, amely szerint sertés- és méhtized csak az évi szaporulatból szedhető, s a november 6-i kancelláriai rendelet, amely szerint a tized- és kilencedköteles parasztnak az aratás befejeztét illető bejelentése után a földesúr vagy tisztje 24 órán belül köteles kijelölni a tizedet vagy kilencedet, különben a paraszt a falusbíró és esküdtek által jegyeztetheti ezt ki, s a sajátját betakaríthatja. Pár hónapra rá ott a kiegészítő rendelet: a földesúrnak joga van azon a kalangyán kezdeni a tizedelést, amelyiken akarja. Még nyilvánvalóbb az erők játéka a jobbágy kocsmajogát szabályozó rendelkezéseknél. Az alaprendelet az 1787. március 12-i királyi leirat: a földesúr egész éven át árusíthatja borait, a jobbágy hordónként vagy kupánként, házában vagy utcán át ugyanúgy. Korlátozás csak annyi marad, hogy a jobbágy nem tarthat cégéres kocsmát vagy fogadót, csak saját lakhelyén mérheti ki borát, vagy ahol szőlei vannak; ahol a helységé a kocsma, maradjon azé, ahol pedig földesúr és jobbágy egyetért a régi szokás fenntartásában, legyen akaratuk szerint. 1787 szeptemberében és 1788 februárjában–márciusában jönnek a szigorítások: ahol örökös úrbéri szerződés van a kocsmárlásról, ott ettől elállni egyik félnek sem szabad. Ahol nincs ilyen szerződés, ott a helység évenként döntse el, hogy akar-e élni az 1787. március 12-i rendeletben biztosított jogokkal, s jelentse be ezt a vármegyének. Egy újabb rendelkezés mégis lehetővé teszi az örökös szerződéstől való elállást, s hatévenként döntetné el a községgel, hogy kíván-e az egész évi borárulás jogával élni. Sejthető, hogy mindezek után mi valósult meg a gyakorlatban az 1787. márciusi rendelet üdvös tendenciájából.
De vajon mit hajtottak végre a helyi igazgatási szervek s maguk a földesurak II. József három 1787. február 15-i rendeletéből a jobbágypanaszok intézéséről, a jobbágyok engedelmességben tartásának módjáról és a megyei tiszteknek a jobbágyok pereinek intézéséről adott instrukciójából? Az első szerint a földesúr (vagy annak tisztje; kisebb birtokosok közösen) hetenként egyszer hivatalos napot kellett hogy tartson, amelyen a helyi bíró vagy esküdtek jelenlétében kellett felvenni a jobbágypanaszokat, ezekből s a tanúvallomásokból jegyzőkönyvet kellett készíteni, majd 30 napon belül választ adni a jobbágynak. Ha az a választ nem kapta meg a határidőn belül, vagy nem volt megelégedve vele, a megyéhez vihette ügyét, s ha annak nem sikerült megegyeztetni a feleket, vagy a panaszos nem volt megelégedve az újabb ítélettel sem, a Guberniumhoz fellebbezhetett, onnan pedig az uralkodóhoz élhetett folyamodással. A második rendelet többek között 1099pontosan szabályozta az engedetlen jobbágy elleni eljárást: a földesúr vagy tisztje az urasági irodán a falusbíró vagy két, az ügyben nem részes szomszéd előtt adja elő a vádat, az ítéletekről jegyzőkönyv vezethető, s a jobbágy fellebbezhet (halasztó hatály nélkül); ha a földesúr 8 napnál hosszabb arestummal és munkával büntetné jobbágyát, vagy ki akarja vetni telkéből, ehhez a megye hozzájárulása szükséges; a jobbágy pénzbüntetéssel nem sújtható. A megyei tisztek említett utasításának pedig olyan rendelkezései vannak, hogy a jobbágy csak végső esetben, igen súlyos ok miatt vethető ki telkéből, a kerületi biztos és az alispánok kiszállásaik alkalmával szorgosan vizsgálják ki a jobbágynépen történt törvénytelenségeket, s nyújtsanak nekik védelmet, illetve elégtételt, az ily törvényszegéseket elkövető földesurak pedig büntetendők. Vajmi keveset hajthattak mindebből végre – nemcsak azért, mert a földesurak sérelmezték, hogy az államhatalom beleavatkozik az úrbéri viszony ilyen kérdéseibe, hanem azért is, mert ilyen eljárásjogi szabályok képtelenségnek tűnhettek az 1780–90 táji Erdélyben. Ugyan hol tarthatták be azt az elvben igen dicséretes rendelkezést (1787. május 7), amely szerint ne csak a földesurak vagy tisztjeik vezessenek nyilvántartást a jobbágy robotjáról, hanem azoknak is legyenek ilyen könyveik, amelyekbe a gazdatisztek jegyezzék fel robotkötelezettségüket és a letöltött robotnapokat? Többet mond ezeknél a realitásról a Gubernium 1788. június 9-i rendelete, amely szerint a földesura ellen panaszt tenni szándékozó jobbágy egyenesen a Kancelláriához folyamodjék.
Felvilágosult reformerszándék és a helyzet nem kellő ismerete, morális indítékú türelmetlenség, aztán elakadások – s végül is egyetlen jelentős eredmény, a jobbágy szabad költözése, az úrbérrendezésnek azonban újbóli elmaradása: ez a jozefinus jobbágypolitika mérlege. Közben pedig ott az óriási figyelmeztetés, 1784: a probléma már ilyen súlyú – amire a biztonsági és politikai szempontok kapkodó mérlegelése a válasz. A jozefinizmus dicséretére váljék, hogy hosszabb távon mégis a politikai megoldást választja – ha annyi eredménnyel is, amennyivel. Az események megítélésénél azonban figyelembe kell vennünk egy súlyos szavazatot. A császár alakja mégiscsak úgy maradt meg az erdélyi parasztnép tudatában, mint védelmezőjéé. 1797-ben Kolozs és Doboka megye néhány falujában, amelynek lakói határőrnek jelentkeznének, elterjedt a hír, hogy II. József (és Horea) nem halt meg. Naiv paraszti legendák ezek, olyanok, amilyenek mindenütt megtalálhatók a feudalizmus századaiban, de nem mindenkinek jutnak ki.
