A JOZEFINIZMUS EGYHÁZ- ÉS ISKOLAPOLITIKÁJA. A CENZÚRA
1106A JOZEFINIZMUS EGYHÁZ- ÉS ISKOLAPOLITIKÁJA. A CENZÚRA
Pozitívabb, egyértelműbb (bár itt sem teljesen egyértelmű) az, amit a jozefinizmus egyház- és iskolapolitikája hoz Erdélyben. Az egyházpolitikát illetően azoknak a jelenségeknek ismertetésénél kell maradnunk, amelyekkel a jozefinizmus és a régi típusú katolicizmus nagy csatája során találkozunk – általános mozgások részeként vagy helyi jelenségekként.
A jozefinista egyházpolitika legfontosabb intézkedése, a türelmi rendelet (1781) itt egészen más állapotokat talál, mint Magyarországon. A négy bevett vallásfelekezet rendszere fennáll, bár a protestánsok jogainak erős csorbulásával; egyfajta megtűrt jellege az ortodoxiának is van. A legelső kérdés tehát: kihirdetendő-e ilyen körülmények között a türelmi rendelet Erdélyben is vagy sem? A Kancellária egyenesen a katolikusok sérelmétől tart a rendelet kihirdetése esetén; az államtanács kétszeri köröztetés után elveti a javaslatot, és a császár a Staatsrat álláspontját fogadja el. Az erdélyi türelmi rendelet érvényben hagyja a négy bevett vallás jogaira, illetve az ortodoxok toleráltságára vonatkozó korábbi törvényeket és rendeleteket. A magyarországi türelmi rendelettől eltérően csak az ortodoxoknál köti legalább 100 hívő létéhez új nyilvános vallásgyakorlat engedélyezését, a többi felekezeteknél nincs ilyen határ. A már megkötött vegyes házasságok ügyét nem bolygatta meg, az újakról viszont úgy rendelkezett, hogy a négy bevett vallásfelekezet tagjai közti vegyes házasságokban a gyermekek nemük szerint kövessék szüleik hitét. Csak az ortodoxokkal szemben alkalmazott (a korábbinál kevésbé hátrányos) diszkriminációt. A türelmi rendeletet rövidesen (1782. január) követi az aposztáziatilalom feloldása a négy bevett vallásfelekezet közt. A katolikus hitről áttérni szándékozóknak azonban előbb 4-6 heti oktatást kellett kiállniuk a katolikus hit igazságairól, s csak ezután térhettek át. A más hitre csábítás tilalma viszont érvényben maradt.
Mindez még a négy bevett vallás Erdélyében sem jelenti a katolikus egyház preferáltságának feladását. A jozefinizmus azonban az előző évtized gyakorlatánál jóval határozottabban nyúlt bele az egyházkormányzatnak addig fenntartott ügyekbe. 1782 végén sor került a Gubernium egyházügyi bizottsága (Commissio in Publico-Politicis) hatáskörének további növelésére, amit Batthyány Ignác erdélyi katolikus püspök később úgy jellemzett, mint a püspök jogkörének kisajátítását. Megtörténik az egyházi alapítványok közvetlen állami irányításba vétele is. A katolikus egyházat a szerzetesrendek külkapcsolatainak korlátozása, majd egyes szerzetesrendek feloszlatása is sújtja. A jezsuita rend megszüntetése után fennmaradt rendek közül a legfontosabbakat (ferencesek, minoriták, piaristák) nem érintik a feloszlató rendelkezések, az itt működő rendek közül csak a trinitáriusokat oszlatják fel 1783-ban (egyetlen erdélyi rendházuk van) s a pálosokat 1786-ban (4 1107rendházzal). Végül: előbb csökken, majd teljesen megszűnik a katolikus püspök közjogi funkciója; 1786-ban elveszti guberniumi tanácsosságát is.
A jozefinizmusnak az a törekvése, hogy a lehetőségig kizárja külső tényezők hatását Erdély egyházi életére is, az erdélyi ortodox egyházat is érinti. A császár megtiltja az ortodox püspöknek, hogy kapcsolatot tartson az ungrovalachiai (havasalföldi) érsekkel, nehogy az utóbbi egyházi fennhatóságot vindikáljon a birodalom egy területe felett.
Az évtized iskolapolitikája a még Mária Terézia életében kidolgozott Norma Regia kiadásával indul (1781). A rendelkezés nyomán, a benne foglalt oktatási rendszer irányítására jön létre a Gubernium iskolaügyi bizottsága (Commissio Litteraria), átvéve a Commissio in Publico-Ecclesiasticis iskolaügyi feladatkörét. Kezdetben a katolikus püspök elnököl benne, majd maga Bruckenthal gubernátor, 1785 őszétől pedig a jozefinista arisztokrácia egyik erdélyi jelessége, Esterházy János. Többsége mindvégig katolikus, de az oktatás irányítása mégis felekezetközivé válik. Az iskolarendszer fejlesztésében most elsősorban a népiskolákra kerül a hangsúly. 1785-ben népiskolai rendtartást adnak ki, mely – kénytelen-kelletlen – jobban tiszteli a realitásokat, mint a Norma. Fenntartja a 6–13 éves gyermekek tankötelezettségét, de úgy, hogy a 6–9 éves falusi gyermekek nyáron járjanak iskolába (télen ez számukra a hideg miatt nehezebb volna), a 9–13 évesek pedig télen, mert nyáron szükség van rájuk a mezei munkákban, olyankor csak vasárnap járjanak be az iskolába vallásoktatásra és olvasási-írási-számvetési gyakorlatokra. A rendtartás három népiskolai típust ismer: a hagyományost, a „német” rendtartású iskolákat s az úgynevezett fő nemzeti iskolákat. Az utóbbiak a magyarországi „scholae normales” megfelelői annyiban, hogy bennük folyik a tanítóképzés; az eltérés az, hogy Erdélyben csak ezekből lehetett továbblépni latin iskolákba. A tanítókat a rendelkezés lehetőleg mentesíteni kívánta az egyházi foglalatosságoktól. Az iskolaügy állapotára jellemző, hogy külön intézkednie kellett arról: a harangozó csak szükségből foglalkozzék tanítással.
Hogy a rendtartás miként volt végrehajtható, arról a sóbányahelyek 1786–90. évi iskolalátogatottsági statisztikái tanúskodnak. E helységekben, amelyekben a kincstár saját érdekében is erőltette a gyermekek tanulását, a legjobb esetben is a tanköteles gyermekek kb. 70%-a járt rendszeresen iskolába; ahol azonban rosszabb a helyzet, ott 50–60%-uk egyáltalán nem jutott el oda, s a többiek nagy része is csak rendszertelenül. Elképzelhető, milyen lehetett a helyzet kevésbé fejlett területeken.
Az iskolahálózat azonban mégis bővül. Ennek két összetevőjével (unitus, illetve ortodox népiskolai rendszer kiépülése) a korábbiakban Gheorghe Şincai, illetve Dimitrie Eustatievici bemutatása kapcsán foglalkoztunk már. Említésre méltó még az ipari rajzoktatás megindításának kísérlete. 1783-ban kerül sor vasárnapi rajziskolák felállítására. Ezek látogatása 1786-tól a szabad királyi városokban kötelező az inasok és mesterlegények számára. A 1108kezdeményezés azonban rövidesen belefúl a céhes mesterek közönyébe vagy épp ellenállásába.
A szellemi élet szféráját érinti a jozefinizmus egy további fontos reformlépése: a cenzúra alapos visszaszorítása. Az 1781-i cenzúrarendelet úgyszólván teljes szabadságot ad a könyv- és lapkiadásnak. Csak az erkölcstelenséget hirdető művekkel szemben követel szigort. Nem tűri a keresztény vallást támadó írásokat, de a babonák terjesztését, az álszentséget sem. Mindenki bírálható, maga az uralkodó is – a kifejezett gúnyiratoknak azonban nem jár védettség. A későbbiekben érezhető már visszatáncolás: az 1787-i birodalmi büntetőtörvénykönyv kényszermunkát rendel azokra, akik az uralkodót nyilvános beszédben vagy írásban szidalmazzák, s rövidebb-hosszabb fogságbüntetést a gúnyiratok útján elkövetett rágalmazásra. Egészében véve azonban a jozefinista cenzúrapolitika hozza létre a sajtónak azt a felvirágzását, amelynek erdélyi elemeiről a felvilágosodás kapcsán már szólottunk.
