A JOZEFINIZMUS ELLENZÉKE. A RENDI MEMORANDUMOK
A JOZEFINIZMUS ELLENZÉKE. A RENDI MEMORANDUMOK
Tekintsük azonban át az elmondottak visszáját is: azt a sokarcú ellenzékiséget, amelyet a jozefinizmus (helyes, hibás vagy csak nem eléggé taktikus) intézkedéseivel kivált Erdélyben.
A társadalmi tagolódás aspektusából szemlélve a képet, a birtokos nemességet vérig sérti az, hogy a császár 1784 után lefogja a nagyobb megtorlásra emelkedő kezeket, s megelégszik a felkelés három vezetőjének kivégeztetésével. (Azt a nemesség már nem tartja számon, hányan pusztultak el igen hamar a kényszermunkára ítéltek közül.) A szabad költözést szintén eléggé általánosan sérelmezik, s a többi jobbágypolitikai intézkedés sem talál széles körű helyeslésre (részben kivihetetlenségük miatt sem). S a megkezdett földméréssel felsejlik a közteherviselés fenyegető réme. A polgárságnak nincsenek natióhoz tartozásától elkülönülő sérelmei, miként a szabad parasztoknak sem. A jobbágynép viszont nincs kielégítve, hisz úrbérrendezést nem kapott. A rendi natiók szerint véve a dolgot: ezek külön jogai megszűnnek. Az intézkedés legsúlyosabban a szászokat érinti: csak nekik van rendszeresen működő nemzeti önkormányzatuk, nemzeti vagyonuk. A szászságnak tudomásul kell vennie a románok concivilitasát. A polgári értelemben vett nemzetekben gondolkodva: a magyarságot sérti a német hivatalos nyelv bevezetése (annál is inkább, mert hivatalnokrétegének tagjai jobban tudnak latinul, mint németül), a románság számára pozitív lépések gyakorlati eredménye nem kielégítő. S végül felekezeti aspektusból: a katolikus egyház sértve érzi magát a türelmi rendelet által, az aposztáziatilalom eltörlése, a szerzetesrendek feloszlatása, a püspök egyházi jogkörének korlátozása és közjogi funkciójának megszüntetése miatt. A protestánsok 1109egyenjogúságát viszont a türelmi rendelet sem állítja vissza teljesen, az iskolapolitikától pedig saját iskoláik önállóságát és szellemét féltik, s igen határozottan fel is lépnek a Norma ellen (elsősorban a reformátusok), egyházon belüli iskolareformokkal is hangsúlyozva mind készségüket a modernizálásra, mind önállóságukat. Az ortodoxok pedig maradnak toleráltak, rájuk nem vonatkozik az aposztáziarendelet feloldása sem.
Így érthető, hogy a jozefinizmussal szemben Erdélyben is kialakul egyfajta ellenzékiség, amelyben konzervativizmus és új igények elválaszthatatlanul keverednek. Ennek jelei már az évtized első felében megmutatkoznak, igazi jelentkezésük azonban az 1787-i rendi memorandumok. A memorandumok előkészítésében a három natio rendi vezető rétegének szinte egésze részt vesz: a megbeszéléseken ott van szinte valamennyi guberniumi tanácsos, Bethlen Pál, a királyi tábla elnöke és Kemény Simon táblai alelnök, Daniel István nyugalmazott guberniumi tanácsos, a szászok részéről Rosenfeld guberniumi tanácsos és a naplóíró Heydendorf. Hosszú hónapok tárgyalásai után sem születik közös felterjesztés: a szászok némi óvatossággal halogatják saját sérelmeik összeállítását, s végül is külön, a másik két natio után nyújtják be. A magyar és székely sérelmeket Türi László és Cserei János fogalmazza meg, a szászokét előbb Rosenfeld, az övét azonban nem fogadják el, végül is Soterius guberniumi titkár készíti el a szöveget.
A magyar és székely rendek sérelmi irata abból az alaptételből indul ki, hogy a rendek a szentkorona tagjai, törvényhozó joguk közös a királlyal. II. József alatt viszont felforgatták az alaptörvényeket, az állam egész rendszerét. Nincsenek országgyűlések. A három natiót megszüntették. A concivilitasszal jövevények, idegenek váltak egyenjogúvá a rendekkel. A vármegyék elvesztették korábbi jogkörüket. Különösen sérelmezi a memorandum a német hivatali nyelv bevezetését: a magyarok idegenek lettek hazájukban – írja –, a nyelv változását a szabadságok elvesztése követi.
Jórészt az igazgatás sűrű változásainak tudja be a memorandum a Horea-felkelés kitörését is; a köznép – érvel – az ilyen változásoknál mindig többet képzel, mint amennyit valójában kap. A felkelés közvetlen okának pedig nem a földesurak kegyetlenségét, hanem a határőrösszeírást tartja. Felrója azt is, hogy a jobbágynép látva, hogy szörnyű bűnök elkövetőit nem sújtják a törvény szigorával, a halálbüntetés pedig el van törölve, még merészebb lesz. Nincs élet- és vagyonbiztonság – hangoztatja –, míg a tisztek és földesurak tekintélye nem állt helyre. Kényes pontra tapintva rá, azzal érvel a szabad költözködés ellen, hogy a röghöz kötés jobban ösztönözte a jobbágyot az építkezésre, melioratiókra, trágyázásra. (Jegyezzük meg: alig két évtizede szűnt meg Erdélyben a nagyarányú belső vándorlás, most van az állattenyésztésről a földművelésre való átváltás döntő szakasza – a rendek érvelésének van tehát bizonyos magva.) Pontatlan, de ismét csak nem súlytalan érveléssel azt is szerencsétlen dolognak tartja, hogy a jobbágy azt 1110hiheti: felkelésével érte el a szabad költözés kihirdetését. Jó politikai érzékkel hányja fel egyben azt, hogy úrbérrendezésre viszont nem került sor, tollhegyre tűzve a (félbemaradt) úrbérrendezési kísérlet vélt vagy valóságos gyengeségeit. Sérelmezi az 1787. márciusi kocsmárlási rendeletet, hangsúlyozva, hogy a kocsmajog kizárólag majorsági jövedelem, a jobbágy csak földesura engedelmével élhet vele. A birtokos nemesség sérelmesnek tekinti azt az 1786. június 14-i királyi rendelkezést is, amely megszünteti a földesurak tizedbérleteit, s természetben szedeti be a kincstárt illető tizedet.
Az adóval kapcsolatban elsősorban azt panaszolja fel, hogy nem országgyűlésen vetik ki (azt negyedszázada nem tartanak), s hogy az új adórendszer áttöri az „onus non inhaeret fundo” elvét. A hadügyi sérelmek közül a legfontosabb szintén nem II. József kori intézkedést tesz szóvá: a határőrség felállítását. A székely határőrség esetében az intézkedés jogellenességét veszi célba: a székelyeket nem lehet arra kötelezni, hogy egyszerre katonáskodjanak és adózzanak; a határőrség felállítása összezavarta a székelyföldi jogrendet, vagyonjogi abszurdumok álltak elő. A román határőrség felállítását viszont veszedelmesnek tartja az emlékirat. Attól kell tartani – fejtegeti –, hogy zavargásokra használják fel fegyvereiket, vagy a havasalföldi és bánsági románokkal egyesülve fegyverrel támadnak az ország ellen. (Jegyezzük meg: a Horea-felkelés leverésében bánsági román határőrök is részt vettek, erdélyi, bánsági és havasalföldi románok közös fegyveres fellépése tervének pedig nyoma sincs ezekben az évtizedekben; 1848–49-ben is csak a Projet de Pacificalionban). A memorandumot fogalmazó jó szemű jogászok (s velük Bethlen Pál meg Kemény Simon) könnyűszerrel találják meg az új bíráskodási rendszer gyengeségeit: a korábbiban az eljárás gyorsabb volt, mint a túl bonyolult újban. A kerületi táblák feleslegesek. Az új polgári és büntetőtörvénykönyvvel szemben az a fő érvük, hogy törvényt Erdélyben csak fejedelem és rendek együtt változtathatnak meg. Nem volt nehéz dolguk az iskolaügyi sérelmek összeállításánál sem. A katolikus alapsérelem, az alapítványügyek központi kezelésbe vétele s ennek folyományai, az alapítványi házak (szemináriumok, konviktusok) feloszlatása s az ifjúság ebből következő „fegyelmezetlensége”, a tanulók számának visszaesése (itt a memorandum hivatkozik a székely határőrfiak iskoláztatásának akadályaira) mellé odakerül a protestáns alapsérelem, a tanulmányi rendszer egységesítése, s végül a népoktatás jelenségei: a német nyelvoktatás vélt vagy valós túlzásai s az egyes iskolák egyenlőtlen anyagi ellátottsága. A sérelmek összeállítói jónak látják figyelmeztetni az uralkodót a székelyek különleges jogaira is (ott nincs jus regium, a székely örökség magszakadás esetén nem a fiscusra száll, hanem távolabbi rokonokra, majd a szomszédokra, még nota esetén is csak az ingóságokat nyeri el a kincstár, a fiág kihaltakor a leányág örököl).
Úgy tűnhet: a sérelmi összeállítás alapvetően rendi produktum. Fejedelem és rendek közös törvényhozó joga, a nemesség jogainak csorbulása II. József 1111jobbágypolitikája révén, az „onus non inhaeret fundo”-elv áttörése (már 1754-ben), a székely határőrség felállításával a székely jogokat ért sérelem, katolikus és protestáns rendi sérelmek az oktatás egységesítése miatt – úgy látszik, hogy itt csak a konzervatív rendek hangja szólal meg. Gondoljunk azonban az elkövetkező fél évtizedre, s aztán a reformkorra: a rendi képviseletnek a rendi alkotmányban foglalt joga hosszabb távon a polgári átalakuláshoz biztosítja majd az alapvető fórumot. A protestáns iskolaügyi sérelmek mögött nem maradiság áll, hanem a saját út védelme, amely felvilágosultságában állja a versenyt a kormányzatéval. A memorandum végül egy sereg vonatkozásban józanul bírálja a kormányzat ügyetlenségeit, a reformok bizonyos irrealitásait.
Azt hihetnők: ez a memorandum lesz a nemesség programja 1790 után, hiszen az erdélyi kormányzat vezetőinek tudtával, sőt aktív közreműködésével készült. Nem lesz az. Az erdélyi politikai élet vezetőinek felelősségérzetét dicséri, hogy akkor, amikor cselekvési vagy legalábbis véleménynyilvánítási lehetőségeik lesznek, a memorandum álláspontjánál jóval reálisabban ítélik meg mindazt, amit a jozefinizmus létrehozott.
A szászok külön sérelmi irata 1787 végére készül el, s külön is nyújtják be. A kiváltságaikat ért csapások gondos összefoglalása ez: a kincstár a Királyföld tulajdonosának tekinti magát, egyes helységektől elvette tulajdonát, a „census Sancti Martini”-t visszamenőleg követeli rajtuk, az universitas megszűnt, nemesi birtokait elvették, az új törvényhatósági beosztás sérelmes rájuk nézve. Előkelő helyen szerepel az összeállításban a concivilitas, annak hangsúlyozásával, hogy a szászok ennek következtében kénytelenek a románokkal megosztani a már felosztott földeket. Felróják azt is, hogy a városoknak új terheket kell viselniük. A bírósági reformot ők is kifogásolják. Ez a memorandum (bár fogalmazása tán enyhébb, mint a másik két natióé) még konzervatívabb hangvételű amazoknál.
Az eredmény a várható: a császár Pálffy magyar–erdélyi kancellár révén leinteti Bethlen Pált, Kemény Simont s még néhány főnemest, a szász memorandum összeállításának részesei közül pedig Rosenfeld guberniumi tanácsost, Soteriust, Heydendorfot és Hirling szebeni polgármestert. Az ellenzékiség azonban csak nő, különösen mikor a török háború terhei és veszedelmei (hadi szállítások, török beütések) is hatni kezdenek. A császár rendszerét azonban nem Erdélyből buktatják meg – még Erdélyben sem. A németalföldi zendülés, a török háború kudarcai, a Poroszországgal előállt feszültség s a belső elégedetlenség – elsősorban a magyarországi – együttesen hatnak így. Az pedig, hogy mi bukik meg és mi marad meg a jozefinizmusból, az az elkövetkező évtizedben dől el – a birodalom egészében is, Erdélyben is. II. József rendszerének melodramatikus vége, az intézkedések egész sorát visszavonó Restitutionsedikt tulajdonképpen egy haldokló, megroppant ember magánügye – a jozefinizmus sorsa jócskán másképp alakul, mint ahogy ez a rendelkezés megjelölné.
