AZ 1790–91. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS. A „SUPPLEX LIBELLUS VALACHORUM”

Teljes szövegű keresés

AZ 1790–91. ÉVI ORSZÁGGYŰLÉS. A „SUPPLEX LIBELLUS VALACHORUM”
Mikor végre 1790 decemberében Erdélyben is megnyílt az országgyűlés, a Habsburg-birodalom külpolitikai helyzete az 1790. július 27-i reichenbachi megállapodással (a birodalom háború nélkül visszakapja Belgiumot, s ennek 1113fejében – szerény ellenértékül – lemond balkáni hódításairól) megszilárdult. A magyar országgyűlés támadó kedve már kifulladóban volt, a szász natio pedig közvetlenül a diéta előtt határozottan állást foglalt a Magyarországgal való unió ellen. S hogy az erdélyi rendek kedvét elvegyék attól, hogy éljenek a friss szabadsággal, a központi kormányzat elég kellemetlen királyi előterjesztéseket állított össze a gyűlésre: elsőnek dolgozzák ki a rendek a megye- és országgyűlések rendtartását, aztán foglalkozzanak a jobbágykérdéssel (úrbér, az örökös jobbágyság eltörlése, a jobbágy személyes szabadságának és szerzett javairól rendelkezésének biztosítása stb.) – ez az az eszköz, amellyel majd fél évszázadig féken tudják tartani a rendeket. Ám alkossanak új adórendszert is – folytatja az előterjesztés –, az armalisták és egyházi nemesek mentesítésével, de a többi adózó újabb megterhelése nélkül. A kormányzat megadná e két nemesi kategóriának mindenféle hivatal viselésének jogát, s bizonyos hivatalokét a nem nemeseknek is, hogy a hivataléhes birtokos nemességet még inkább elkedvetlenítse a reformtól. Végül felszólítja őket bírósági reform kidolgozására is.
A rendek azonban jó három és fél hónapig alig nyúlnak hozzá a királyi előterjesztésekhez. Annál többet foglalkoznak az „alkotmányos formák” helyreállításával. Igaz: sok józansággal megválasztották gubernátornak az évek óta működő kormányzót, Bánffy Györgyöt (Erdély legkülönb jozefinista államférfiát), a rendek elnökének és ítélőmesternek is a kinevezetteket, s a Gubernium többi tagját is meghagyták egyelőre funkciójában. Egy ellenzéki irányzat azonban, élén az idősb Wesselényi Miklóssal (a század eleji országgyűlési elnök unokája, vallási diszkriminációkba ütköző kvietált katonatiszt, majd egy nagyobb garázdaságért évekig Kufstein foglya, de modern gondolatok iránt is fogékony elme) a kormányzat legalább egyes főtisztjeinek felelősségre vonását követeli a rendeket ért sérelmekért, s a diéta valóban felvilágosítást kér a Guberniumtól az országra ártalmas tervezetekről, feljelentésekről – köztük első helyen a Jankovics-bizottság iratait kívánva látni. Furcsa keveréke ez a rendi jogvédelemnek és a miniszteri felelősség elvének. Eredménye persze nincs az akciónak.
Mindezeken s a rendi alkotmányosság helyreállítására tett egyéb lépéseken túl (az unióeskü letétele, az 1765-i nagyfejedelemségi diploma érvényének kétségbevonása stb.) sérelmek tárgyalása tölti ki az országgyűlés első hónapjainak jó részét. Megjelennek a vallási sérelmek: a protestánsok superintendenseinek, illetve kollégiumainak meg nem hívása a gyűlésre, az unitáriusok mellőzése az ítélőmester-választásnál. Ott vannak a katonai sérelmek: Hunyad megyei jószágos nemesek határőrszolgálatra kényszerítése, a hadsereg magyar tagjainak hátrányos helyzete az előmenetelben s a katonai szolgálat utáni polgári elhelyezkedésben, a magyar vezényleti nyelv hiánya. Ott az adóügyi sérelem: az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok adó alá vetése. Itt azonban a helyzet már bonyolódik: az 1114országgyűlés színe előtt manifesztálódik a székely lófők és gyalogok bizalmatlansága saját székeik nemesi követeivel szemben is. S oda kerül egyes udvarhelyszéki jobbágyfalvak kérése a jobbágyszolgálat alóli felmentésük iránt. Az országgyűlés vád alá helyezi a jobbágykérvényt megfogalmazó Dersi Pál ügyvédet, Bánffy György pedig megpróbálja megfékezni a rendi hisztériát, de azért a székely parasztnép magatartását is figyelteti. A Dersi-per végül is elmarad. A Hochmeister-per is, amellyel a rendek egy csapásra két legyet akartak ütni: legalább „morális elégtételt” venni a Horea-felkelés általuk enyhének ítélt megtorlása miatt, s egyben megfélemlíteni a jozefinista polgárságot, polgári értelmiséget egy Hochmeister által kiadott naptár kapcsán, amely szerint a Horea-felkelés oka a földesurak „keménysége” volt. Itt ismét Bánffy György jól átgondolt közbelépése veszi elejét a nagyobb bonyodalmaknak. Ezek után azonban a rendek még egyszer előráncigálják a Horea-felkelés ügyét, új vizsgálatot sürgetve a felkelés kérdésében, hűtlenségi pert követelve nemcsak a felkelés kezdeményezői, hanem a katonai segély megakadályozói stb. ellen, kártérítést igényelve, s indigenátust egyes, a nemességet 1784-ben támogató személyeknek. Következménye nincs a dolognak.*
OL, EOKL, Gubernium Transylvanicum: Praesidialia 1790: 61.
Máshogy értékelendő a rendek álláspontja a magyar hivatalos nyelv, illetve a magyar kultúra fejlesztése kérdésében. Magyarul vezettetik az országgyűlés jegyzőkönyvét. Már a gyűlés e szakaszában a rendek elé kerül Aranka György tervezete az első, valóban is működő erdélyi (és magyar) akadémia jellegű egyesületről, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságról.
A gyűlés első szakaszának harmadik fő témája a Magyarországgal való unió ügye. Itt azonban nemcsak a szászok unióellenességével kell számolni, hanem a székely rendek egy részének idegenkedésével is (a speciális székely jogokat féltik tőle), s azzal is, hogy a protestánsok egy része, alappal, jogvesztéstől tart az unió esetén. S mire a diéta plénuma előtt megkezdődnék az unióterv vitája, addig II. Lipót (1791. február 25) döntést hoz a Magyar és Erdélyi Udvari Kancellária szétválasztásáról, ami egyben az uniótervre mondott „nem” is. Az országgyűlés, nem tudva erről, határozatot hoz az unió feltételeiről – ez azonban lényegében nem tartalmaz mást, mint Erdély bevételét a magyar királyi esküformába, jog biztosítását a gubernátornak a magyar országgyűlésen való megjelenésre s II. József egységesítő törekvéseinek (a két kancellária egyesítése, a magyar–erdélyi vámvonal eltörlése) fenntartását. II. Lipót pedig, taktikusan többfelé tagolva a kérdést, nem fogadja el az uniójavaslatot.
Végül aztán 1791. április elején óhatatlanul bele kellett kezdeni a királyi előterjesztések tárgyalásába. Oly arányú törvényalkotó munka vette kezdetét, amelyhez hasonló nem volt Erdélynek sem korábbi, sem későbbi országgyűlésein. 1115162 törvényjavaslat, logikusan felépített törvénykönyv, Erdély késő feudális, rendi alkotmánya az eredmény.
Az Erdély közjogi helyzetét általában, illetve az uralkodó jogait szabályozó törvénycikkek közül a II. tc. említendő. Ez leszögezi: a Habsburgok Erdélyt mint a magyar korona tagját a magyar királyság jogán bírják, s kormányzatilag nem kapcsolható össze a Habsburg-birodalom más területével.
37 törvényjavaslat született a rendek jogairól, köztük az unióesküről, a fejedelem rossz tanácsadóinak büntetéséről, a fejedelem és rendek közös törvényhozó hatalmáról, az alapvető rendi jogok változhatatlanságáról, a rendek külügyi jogairól, az országgyűlés rendjéről (ez a törvényhatóságokkal tétetne javaslatot a regalistákra, s a diéta katolikus egyházi résztvevői közül csak a püspököt hagyná meg), a rendek tisztségviselési jogáról (korlátozva a birtoktalan nemesek, a nem szász polgárok hivatalviselési jogát, a nemesi vagy polgári rendhez nem tartozókat hivatalképteleneknek nyilvánítva) és választójogukról az országos főtisztségekre (a királynak csak a megerősítést hagyva fenn), valamint a Magyar és Erdélyi Kancellária egyesítésének fenntartásáról. A rendi jogokat szabályozó törvények sorában találjuk a jobbágytörvényeket is. Az országgyűlés eléggé mértéktartóan járt el a jobbágyok szabad költözésének ügyében: az 1785 előtti helyzet megítélésére vonatkozó fenntartásai jelzésével eltörölte az örökös jobbágyságot, a birtokos nemesség érdekeinek biztosítására azonban szigorúan szabályozta a költözés feltételeit, jócskán megnehezítve azt. Kimondta az erdők kizárólagos földesúri tulajdonjogát.
A gazdaság egész problematikáját további bizottsági tárgyalás elé utalta a gyűlés. Nyelvi és kulturális törvényalkotásának terméke pedig az a törvénycikk, amely elsőbbséget biztosít a magyar nyelvnek az Erdélyben honos többi nyelv közt, az országon belül hivatalos nyelvvé nyilvánítja, s az a másik, amely az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság tervének megerősítését követeli.
Bőven foglalkoztak viszont a rendek az adó ügyével, újra kimondva az „onus non inhaeret fundo” elvét, visszaállítva az egyházi nemesek, armalisták, székely lófők és gyalogok és bizonyos kiváltságos helyek adómentességét, joguknak nyilvánítva az adó évenkénti meghatározását, kivetését és behajtását.
A katonaságra vonatkozó követeléseik közül az ország generálisa tisztjének visszaállítása (Erdély bizonyos hadügyi önállóságának hangsúlyozására), a hagyományos hadfelkelési kötelezettség törvénybe iktatása, a határőrség eltörlése, az erdélyi ezredek tisztjeinek helyiekből való kiállítása, a katonai érdemeket szerzett erdélyiek jutalmazása, az ottani katonaság felszerelésének Erdélyben való beszerzése említendő meg.
A rendek követelései talán a kincstárügyi törvényalkotásban voltak a legszerényebbek – s egyben a legirreálisabbak. Nem várhatták, hogy a 1116központi kormányzat elismerje jogukat a kincstári igazgatásra, vagy hajlandó legyen visszaállítani azt az 1691–93-i állapotra, vagy visszaadja a szabad sókereskedelem jogát. Ezenkívül nagyszámú törvényt hoztak a sóügyről (jelentéktelen részletkérdésekről is), törvénnyel is eltörölték a II. József által már megszüntetett magyar–erdélyi vámvonalat, visszaállították a birtokos nemesség jogát a tized bérbevételére, s újra kimondták, hogy a fiscusra háramló jószágok a haza fiainak adományozandók.
A törvényalkotás közel egyharmadát tették ki a bíráskodási tárgyú törvényjavaslatok; a rendek e téren az átlagosnál jóval nagyobb szellemi mozgékonyságot tanúsítottak. Helyreállították az 1780 előtti bírósági rendszert (megtartva a Gubernium legfelső bíróság rangját). Eltörölték a büntetőjogi újításokat, számos perjogi részintézkedést hoztak, részletes gyámügyi rendtartást alkottak, s amellett egy sereg átmeneti érvényű rendelkezést, amelyeket a korábbi bírósági rendszerre való visszaállás tett szükségessé.
Több nagy fontosságú törvényt hozott végül az országgyűlés a vallásügyben. Újra törvénybe iktatta a négy recepta religio rendszerét, s egyben szabad gyakorlatot biztosított az „eddig is a megtűrt vallások közé számított” ortodoxiának is. A felekezeti viszályokat bölcsen a status quo alapján akarta lezárni. A katolikus vallásügy igazgatását visszaadta volna a katolikus rendek és a püspök kezére, katolikus sérelmet orvosolva ezzel, azzal viszont protestáns sebet gyógyítva, hogy kimondta a tanuló ifjúság külföldi útjainak szabadságát. Túllépett a türelmi rendeleten azzal a törvénycikkel, amely szerint a vegyes házasságokból születő gyermekek nemek szerint követik szüleik vallását. Az aposztázia (s vele együtt az áttérések) és a vegyes házasságok megkötése vagy szétválasztása kérdésében nem jött létre megegyezés.
Az országgyűlésen nyitva maradt kérdések kidolgozása hét rendszeres bizottságra maradt.
Az 1790–91. évi országgyűlés törvényalkotásában a rendi-konzervatív szempontok dominálnak, új elemek szórványos jelentkezésével (a jobbágy szabad költözésének elfogadása, a vallásügyi törvények egyes rendelkezései, állásfoglalás az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság és a magyar nyelv mellett). Az új rendi törvénykönyv leglényegesebb nóvuma azonban az, ami még nincs benne – ami a rendszeres bizottságok elé kerül (az Erdély gazdasága egészét illető javaslatok, az úrbér, a közigazgatás, a bíráskodás és az oktatásügy új rendje).
Van végül az 1790–91-es országgyűlésnek egy még nem érintett mozzanata, a Supplex Libellus Valachorum ügye. Az erdélyi román nemzeti mozgalom 1748 után évtizedekig nem jelentkezik újabb nyílt politikai akcióval. A fellépésre való készülődés azonban több vonalon folyik: a román értelmiség szélesebb körű kialakulásával, a nemzeti tudatnak a dákoromán kontinuitás eszméire épülő történeti művekkel való megalapozásával, a latinizáló nyelvújítással, 1117román személyek bekerülésével a hivatalnok értelmiség legfelső rétegébe is. Mindez summázódik az unitus egyházi és világi értelmiség 1789-cel kezdődő mozgásában s annak csúcspontjában, a Supplex Libellus Valachorumban. A mozgalom első szakaszának lelke Ioan Para naszódi vikárius; kérvények sorával bombázza a kormányhatóságokat, országgyűlési képviseletet követelve a románoknak, majd a szerb nemzeti kongresszushoz hasonló román nemzeti kongresszust s végül a románság egyenjogúsítását, negyedik natióul bevételét.
A Supplex Libellus Valachorum, „az erdélyi románok kétségtelenül legfontosabb politikai irománya a 18. század folyamán”,* kollektív mű, szerkesztésének központjai Ignatie Darabont váradi unitus püspök köre és Bécs, szerzője elsősorban Méhesi, történeti dokumentációja közvetve Samuil Micu-Kleintől való; a további közreműködőket illetően tart a vita a történeti irodalomban. A kérvény 1791 márciusában készül el. Történeti érvelése a dákoromán kontinuitás elméletéhez igazodik, annak összes nyilvánvaló gyengeségeivel; a polgári nacionalizmus ébredésekor általános a realitásoktól messze távozó múltteremtés. Azt azonban alappal szögezi le a Supplex Libellus, hogy a románság a legszámosabb nép Erdélyben. Követelései: a románok negyedik nemzetként való bevétele, a román papságnak, nemességnek és közrendűeknek a három natio megfelelő rétegeivel azonos jogok biztosítása, vegyes vagy tisztán román névhasználat románok lakta vagy román többségű törvényhatóságoknál és helységeknél. A Supplex Libellus még a rendiség keretei közt kíván helyet teremteni a románságnak; a román nacionalizmus 1791-ben politikai követeléseiben még nem polgári jellegű. Szerzői azonban nem számíthattak rá reálisan, hogy a három natio rendszerében mint külön politikai entitásnak biztosítsanak helyet nemzetüknek.
D. PRODAN, Supplex (Bucureşti 19672. 9).
A Supplex Libellus Valachorummal majdnem egyidőben keletkezett az unitus papság külön felségfolyamodványa, amazéval azonos alapkövetelésekkel, de a kontinuitásra hivatkozó történeti érvelés nélkül.
II. Lipót mindkét kérvényt az országgyűlésnek küldi le: ám vállalja az a felelősséget az elutasításért. A Supplex Libellust felolvasásakor csend fogadja – a rendeknek tudomásul kell venniök a román nemzetiségi kérdés jelenlétét Erdélyben. A diéta, bizottsági tárgyalás után, úgy foglal állást, hogy a románság a magyar és székely natio területén nem nyerhet a jelenleginél több polgárjogot, hisz a nemesek és szabadosok jogai etnikai hovatartozástól függetlenül azonosak, a jobbágyok terhei is. A szászok lényegében elodázzák az állásfoglalást. Az unitusok vallásgyakorlata szabad – folytatják a rendek –, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról pedig törvényjavaslat készült. A görög hitű felekezetek papságát tartsák el híveik. A román nép műveletlenségének 1118fő oka a rendek szerint papjaik tudatlansága; az egyházügyi rendszeres bizottság feladatává tették, hogy erre megoldást találjon.
Az áttörés nem sikerült. A rendi egyenjogúság kérdésében adott válasz a várható volt, a két görög hitű egyház szabad vallásgyakorlatának tényére is alappal lehetett hivatkozni; a papság ellátása kérdésében elsősorban a protestánsok érvelhettek azzal, hogy ők is maguk tartják el papjaikat – igaz, hogy a római katolikus és protestáns papok ellátását jelentős részben uralkodói alapítványok, régi kiváltságok biztosították, a görög hitűek közül pedig csak az unitusok bírtak – részben – hasonlókkal. Natióként beékelődni a többi natio közé nem sikerült.
Visszatérve most az 1790–91. évi törvényjavaslatok kérdésére, a központi kormányzat alaposan megrostálja őket. Az unió-törvényjavaslat helyébe egy olyan törvénycikk kerül, amely lényegében Erdély különállását rögzíti. Nincs szó az alapvető rendi jogok változtathatatlanságának törvénybe iktatásáról. A központi kormányzat nem enged az abszolutisztikus értelmezésű felségjogok kérdésében: leszögezi, hogy a külügyek intézése felségjog, egyetlen hadügyi törvényjavaslatot sem erősít meg, a kincstári tárgyúak közül is csak két jelentéktelent, az adóügyiek közül egyet (alapos módosítással). Nem enged olyan kérdésekben sem, mint a katolikus egyház vagy a külföldi tanulmányutak ellenőrzése. Olyan szövegezéssel mondja ki a magyar nyelv hivatalos voltát, hogy azt a későbbiekben a latin javára lehet félreértelmezni. Bizonyos rendi jogokat azonban hajlandó biztosítani. A bírósági szervezetet – a Restitutionsediktnek megfelelően – visszahelyezi korábbi állapotába; ideiglenes érvénnyel megerősít néhány más bíráskodási tárgyú törvénycikket. A vallásügyi rendi kompromisszumot a kormányzat látható örömmel fogadja, a vallásügyi törvények zömét megerősítették, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról szólót egy lényeges módosítással („hactenus etiam inter toleratas” helyett „hactenus inter toleratas”), ezt azonban a gyakorlatban nem értelmezték a megtűrtség megszűnésének. A reformjavaslatok kidolgozására kiküldött rendszeres bizottságokat a központi kormányzat Bánffy György irányítása alá helyezte, neki kellett kijelölnie a 15–25 megválasztott tagból azt a 8-8 főt, aki az elnök mellett részt vesz a tényleges munkában – így ki lehetett szűrni az ellenzékieket.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages