BERZSENYI DÁNIEL (1776–1830) költő
S szűk jelenvalónak szedheti rózsáit…
S minden közjó az egyesből ered!
A tiszta erkölcs, mely ha megvész,
Róma ledűl, s rabigába görbed.
Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
Játszva emel, s mosolyogva ver le.
S nem szűl gyáva nyulat Núbia párduca.
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj.
Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül,
Mint a nyíl s zuhogó patak.
A jövendőnek sivatag homályit
Bízd az Istenség vezető kezére,
S élj az idővel!
A koporsóból kitör és eget kér,
Érdemét a jók, nemesek, s jövendő
Századok áldják.
A szelek mérgét nemesen kiálltam.
Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben
Izzada orcám.
Biztató földem: szeretett Szabadság
Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől
Kérjek-e többet?
Csak titkon érző lelke ohajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
Béborult az élet vidám álorcája!
Még két mulatótárs van ébren mellettem:
A szelíd szerelem hamvadó szikrája
S bús melancholiám szomorgó nótája.
Melynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;
Benned az emberiség űgye boszulva vagyon.