BABITS MIHÁLY (1883–1941) költő, regény- és tanulmányíró
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
miért szárad le, hogyha újra nő?
akit én alkotok magamnak.
Nem játék a világ! Látni, teremteni kell.”
másik temetésre:
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!
Legyen vége már!
aki azt énekli: Béke.
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.
egy országot hordozol magaddal,
. veled jön egy makacs íz, egy halk dal…
fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság.
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?
a dal szüli énekesét.
egyre-egyre drágább lesz a mult.
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
erényeid elhagynak, mint az ifjuság,
de bűneid utánad jönnek, mint a hű kutyák…
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig ő sem él.
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember
így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.