JÓZSEF ATTILA (1905–1937) költő
a küzdelemre fölkent daliák,
megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor
alattunk ez a régi világ!
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
osztálya elragadta tőlem.
zajtalanul és félelmesen.
rövid a szalonna,
nyavalyás a szegény ember,
mintha gazdag volna.
Gyilkolt ma is a kokain.
kerül majd egyszer asszony is.
ne szisszenj minden kis szilánkhoz!
Ha odasujtsz körül a sorshoz,
az úri pusztaság rikoltoz
a széles fejsze mosolyog.
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek,
röpülnek róla a kövek.
nem fogja polgári ravaszság,
fölrúgja milliónyi láb.
hú! tömegek, tovább, tovább!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa
nélkül csatát nem nyerünk.
mely osztályharcban vasba öltözött.
Kiállunk érte, mint a kémény: lássák!
És búvunk érte, mint az üldözött.
szerelve ígyen készül a világ,
hol a munkásság majd a sötét gyárra
szegzi az Ember vörös csillagát!
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
Ide, aki traktort gyártott!
Segítsetek, proletárok!
Zúg a búza!
Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek…
hogy elvadult, a gép!
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
az anyag gyermekei.
Emeljétek föl szívünket! Azé,
aki fölemeli.
képességünk,a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent…
de ő (az adott világ
varázsainak mérnöke)
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.
tudod, hogy nem élsz lazacon,
amíg tőkések adnak munkát,
a tőkéseké a haszon.
egyszerre kint s bent egeret.
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
ám ott kívül a magyarázat.
mindig fölfeslik valahol.
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor…
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
vagy Így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni,
Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül
ebbe fog belehalni.
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
hessentsétek el nagy bajom!
Éltem – és ebbe más is belehalt már.
az igazat mondd, ne csak a valódit…
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
s mind ember, mert ez egyre kevesebb…
engem a költészet maga?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
A mindenséggel mérd magad!
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste…
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
a meg nem gondolt gondolat…
S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.
mint amit maga kicsikart…
minket s nem csalóka remény.
lelkem sikoltva megriad
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!
Adj magyarságot a magyarnak,
hogy mi ne legyünk német gyarmat.
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz.
mért siettél, ha elmaradtál?
sebedet mindig elvakartad, …