PETŐFI SÁNDOR (1823–1849) költő
A jüvendő tündérkert gyanánt áll…
A szerelem sötét verem…
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet…
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
És ez bukása!
Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen
Ez a jelen; csak erre számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
Végig elhagyott hazámon,
Csak mikor részeg vagyok!
Hogy annyi a bolondja és irígye?
Barátságos meleg szobában.
Van életem, mert henyélek.
A paraszté a dolog.
Én magyar nemes vagyok!
A hazának száz bajával?
Majd elmulnak a bajok.
Én magyar nemes vagyok!
Gyönyörüségesen ragyog.
Szegény hazám, szegény hazám te,
Neked kevés van ilyen csillagod.
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő… azt adott nekem.
Mindig csak a jó sorsra bízod-e?
Ne csak istenben bízzunk, mint bizánk;
Emberségünkből álljon fönn hazánk!
Szép és veszedelmes;
Aranypohárban méregital.
A napnak könnyekben megtört sugára.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is törőm.
E rejtélyt:
Az emberiségnek könnyei
Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
S eldönti, ami nem az.
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
S a népnek nincs joga.
Mik a világot romba döntik,
S az ó világnak romjain
Az új világot megteremtik.
Hazánk a bokréta rajta!
Csak azt ne emlegessétek!
Kik érted haltak, szent világszabadság!
S ne hitvány gyönge báb,
Mit kény és kedv szerint lök
A sorsidébb-odább.
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be.
Kunyhóból jő mind, aki a
Világnak szenteli magát…
Jön rátok is még boldogabb idő:
Ha mult s jelen nem a tiétek is,
Tiétek lesz a végtelen jövő.
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor…
De szabadok vagyunk!
A húrok pengetésihez!
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.
A néppel tűzön-vízen át!
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar
– Hu vert az óra – odva mélyibe.
Hogy hallgatunk! a második szomszédig
Alighogy küldjük életünk neszét.
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
Nagy szent nevében, adjatok jogot…
Mi boldogságnak nevezünk,
Az miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
A szabadságnak ellenségei!…
Míg rád nem gyul a ház…?
S hazájában ősi jelszó:
„Ejh, ráérünk arra még!”
Csináljatok, csináljátok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Majd lesz elég vasatok!
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd…
Sem indulatból, sem pedig dijért…
Áruld erősen költeményimet.
Nem ingyen, de pénzen adják,
Drága pénzen, piros véren;
Varrd meg azt a zászlót, feleségem!
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg…
Ha meg nem fogjátok az elejét…
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Jobban ékesiti a kart…
A népek tengere…
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
A hazáé a haszon!
Egy új hazát, mely szebb a réginél
És tartósabb is, kell alkotnotok…
Egy perc jöhet, s az épület ledől,
S rosz gazda, aki mindig ujra épít,
S ma vagy holnap, de végre tönkre jut.
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.
Mi vesszünk el, ne a haza,
Előre!
Elzúgtak forradalmai…
Szégyen reá! lecsendesűlt és
Szabadságát nem vívta ki.
Mindenki mást olvas belőle.
Egyiknek üdv, másiknak kárhozat,
Egyiknek élet, másiknak halál.
Ott az igazság megfeszíttetik…
De ékesebb szólásu, mint az isten,
S ha tettel győzni nem tud,
Tud elcsábitani. –
Hová fecsegni jár a cifra nép, …
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezitláb is szabad.
Szeliden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betüje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen…
Oh szent szabadság! és mi haszna van?