RILKE, RAINER MARIA (1875–1926) osztrák költő
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetünkben, mint a többi tárgyak.
szokásunk. Minden porlik, szóba foszlik.
Lehet-e övé, ami hullva hull,
el-elkapja csak s boldogan röpíti
magát megint, mint labdát a gyerek.
a már ránk nem tekintő nőt, ha az
léte keskeny szegélyén tovatűnik
botlástalan, csodásan –: s aki hívja:
hivatásból, kedvtelve vétkezik.
a kedves szabadságát nem növelni
szabad bensőnk minden szabad hevével.
Csak ezt tehetjük: akit szeretünk,
engedjük el; mert egymásba fogózni
tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.
szivemben segíts, mint a messzeség.
ködös Reménység és Izgágaság,
Értetlenségünk s önhitt Mámorunk:
ezek kockáztatják; s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért
Ez volna hát az új élet nyitánya?
mert nem engedett s felette bőszül,
ujra és meg ujra új halált hal.
Ám az ember megmaradt: a Nő szül.
létre ürügy csak: végső megszületés.
Ám a szerelmeseket kimerülten vonja ölébe
vissza a Természet, s tán ujra vajudni meg őket
nincs ereje.
rólunk. Egybefonódók: van-e egymásról tanuságtok?
szabad, a vég mindig mögötte van…
a tiszta tér, amelybe a virág
belényit szüntelen. Mindig világ
a tér és soha semmitlen Sehol…
semmi egyéb és mindig szemben állni.
a mindre nézünk, soha ki belőle!
Csordultig tölt. Rendezzük. Szétesik.
Ujra rendezzük s szétesünk magunk.
ház, híd, kut, kapu, korsó, almafa, ablak,
legfeljebb: torony, oszlop… de mondani, értsd meg,
ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok
sem gondolták még.
Szólj és vallj. A megélhető dolgok
inkább elenyésznek, mint valaha, mert
kiszorítja őket helyükbe lépve, a képnélküli cselekvés.
megmarad, mint a fogak
között a nyelv, amely mégis,
mégis dicséretet mond.
De a hatalmak, melyek köteleztek,
segítenek, hogy megfeleljek ennek:
az alázat ónsúlyai a terhek,
melyek, mikor lehúznak, – felemelnek.
mihelyt a vallomásuk megesett,
mindjárt hazudnak.
És szeretetben akar
nőni, ha nézed, a Lét.
meghalni virágos szájuk mosolyáért.
Meghalni a könnyű, drága kezüktől.
Meghalni a nőkért.
néma maradjon. Ő, aki bolygott
érzése hegyében, az éjbe temetve
az úttalan úton:
ne szóljon.
Óvom magam, s bennem az oltalom.
Ó, hogy szeretnek! Itt benn ringatom
a szép Teremtés képét, míg zokog.