VAJDA JÁNOS (1827–1897) költő
Csak ismétlés, elváltozás.
Emléke, nyoma fönnmarad.
Ki mi nagyot tett, szépet gondolt,
Örökké él, mert egyre hat.
Verőfényével a napot?
Vigyázzatok házatokra.
Mire becsüli magát;
Ne add magad egy világért,
S többet érsz, mint egy világ.
De ha majd egykor szived ver,
Hallgass rá! – a zérusoknál
Valamivel több az ember.
Amennyi a mi bajunk,
Csak úgy lehet elviselni,
Hogy magunk rá – kacagunk.
Nagy, halhatatlan búja van,
Nem halhat meg soha!
Mi más az ifjunak s a vénnek!
Előbb arany, utóbb csak talmi,
S a vége az, hogy meg kell halni…
Csak akkor lettünk boldogok,
Amidőn éppen elvesztettünk
Egy földi paradicsomot…
Hálátlan és hamar feled.
Az, ami bizonyos, kétségtelen,
S hajh! ép ez egy, ami kétségbeejt.
Az, hogy vagyok, leszek. Nem létezővé
Immár nem válhatok többé soha.
Azt akkor senki nem teremtheté.
S ha volt öröktől fogva önmagától,
Örökké tartónak kell lennie.
Tovább maradni, és egyszerre fáj a
Halál és öröklét eszméje is…
Nem lenni nem lehet. Voltam, vagyok
Öröktől fogva, és leszek, parányi
Porszem, de egykoru magával az
Örök idővel…
… felvonásköz ama nagyszerű
Drámában, melynek vége nincs, amelynek
Szerzője ismeretlen, és akit
Hiába hívunk, ő meg nem jelen…
Csak maga az egész, az egyetem,
Az idő és az anyagmennyiség.
Virágkehelyben ronda pók.
Nincs szemérem a csillagokban,
Zsibáru lett a szűzi csók.
A virágot letépi más.
Elég fényes példát adott:
Ismerve Európát, cselből
Előbb ökörré változott.
Elalunni mindörökre…
S ott egyebet mit se tenni,
Csak pihenni, csak pihenni…
Országokat, kincset, babért:
Egy paradicsomból kiűzött
Mezitlen Ádám többet élt…
Csak ami nem birt megszületni.
Nem fordul itten vissza jóra…
Hogy nem mulékony, nem haszontalan,
És ami fő, hogy olcsó is neki,
A dzsentri, polgár is megveheti.
Hajh! e hazában ez az egy – igaz.
Az nem lehet! Van, igenis, a nép.
A nemzet ős fájának törzse még jó…
Minden bölcs irásunk, tettünk;
Csak az óra feledhetetlen,
Amelyben – elfeledkeztünk…
Géppé fegyelmezett nagy sokaság.
Hangyák erénye, munka, szorgalom.
Kalmár a hős a világszinpadon.
A csatatér kockája voltaképen
Előre már a béke versenyében
Mindenfelé azok javára dől el,
Kik előkészitették jól a rőffel.
Ne tudnál adni érte veritéket?
bizván szertelen magadba,
El-elmaradsz. megkésel készakarva.
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…
Lehetsz egész világé, ámde abból
Egészen semmi sem lesz a tied.
Teremts magadnak egy istent magad,
S higyj benne buzgón, esztelen, vakon.
– A teremtésben nincsen irgalom…!
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled!
Magyar lányt keresnek gouvernantenak;
Csikós mulat vasárnap frakkot öltve,
Utolsó antiszemita kitömve;
'Nadrágszij, csáti bot, cigányok sátra,
Nemesség bibliája: ferbli kártya,
És – tisztesség nem eshetik kimondva
Rojtos gatya … kerülnek muzeumba:
Akkor telik be jós igéd, Széchenyi!
Dicsőség, boldogság lesz itten élni…