ANCSEL ÉVA (1927–1993, filozófus)
ANCSEL ÉVA (1927–1993, filozófus)
Hogy mi az igazság, az nagyon fontos. De hogy kinek van igaza, az csaknem érdektelen. Mégis e körül folyik a vér.
Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk?
Ha az igazság nem is szokott győzni – vagy nagyon ritkán –, azért minden igazságtalanságon fel kell háborodni, mert ha mindenki vállat von, nem áll meg a lábán a világ.
Azt hiszem, az emberi kapcsolatokban csak az egészen kis dolgok fontosak.
Az erkölcsöket sokan szeretik ostorozni. Ez még mindig jobb, mintha az embereket ostoroznák.
Nagyon kétségbe lehetett esve Jézus, ha úgy döntött, hogy járnia kell a vízen, mert csoda nélkül nem hisznek benne. Vagy ő. se tudta, hogy csodát tesz, valahányszor megbocsájt?
A pesszimista gondolkodók, írók, egyéb szerzetek titkos nagy reménye, hogy vissza tudják tartani az embereket a fölösleges erőfeszítésektől, csalódásoktól, átadva tapasztalataikat.
Más ember szeme láttára sírni majdnem olyan, mint meztelenre vetkőzni. Nem is tesszük akárki előtt, s ha igen, nem büntetlenül.
A gyávaságot nem szeretem, de értem. A szervilizmust, vagyis a preventív gyávaságot, azt már megérteni sem vagyok hajlandó.
Hányszor mondjuk el nagy tettekről vagy éppen gaztettekről, hogy sohase gondoltuk volna róla, vagyis arról, aki elkövette.
Hát magunkról?
Nem aki lángot ölel, nem az a bátor, hanem aki embert, egészen lassan égőt ölel – csak az a bátor.
Annál teljesebb az ember, minél hiánytalanabbul szétosztja magát szüntelenül.
Csak arról szoknánk le, hogy a „szép jövőről” akármit is mondjunk! Hiszen rettenetes dolgokra képesek érte az emberek.
Az igazságnak árt, ha valaki a vérét ontja érte.
Az még nem a legrosszabb, hogy az ember rivalizáló lény. De még a sorscsapásokban is? Csak nézd meg egyszer, hogyan méregetik egymást a sírokat ápoló özvegyek!
Vannak, akik olyan naprakészen és rugalmasan felejtenek, hogy nem lehet előre látni a múltjukat sem.
Hogyan lehetséges, hogy az ember töprengve, fontolgatva választ nyakkendőt, mártást, filmet a moziműsorból – csak élettársat ritkán. A házasság inkább megtörténik vele. Csak azt ne higgyétek, hogy a fontolgatás segítene!
A fölény elvesztése: egyik legnagyobb nyereségünk.
A kezdő – mondhatnám: neofita – kételkedők roppant büszkék.
Nézz hosszan egy gyerekarcra, és látni fogod: ha van sors, hát nagyon korán elkezdődik.
A közhelyek az érintkezés mentőövei, amelyekre akkor is szükségünk van, ha éppen nincs hajótörés.
Ha a gyávák között az első címért folyna a verseny, az nyerné meg, aki még félni sem elég bátor.
Mégiscsak van valami, amitől változik az ember. Attól, ha van valaki, aki olyannak szereti és fogadja el, amilyen.
Az ember könnyebben alakítható, mint a lágy viasz. Csak az istenért, elé ne álljanak, mondván, hogy most pedig meg fogják változtatni.
Még a megértésben sem árt mértéket tartani.
Nagyon sok mindent – sok súlyos és szigorú szót is – szabad mondani az emberekről, föltéve, hogy kiérdemlik. De azt, hogy „úgy kell nekik”, azt nem mondhatja senki és soha.
Százkilencvennégy bekezdés az emberről. Bp., 1988.
