ARAGON, LOUIS (1897–1982, francia író)
ARAGON, LOUIS (1897–1982, francia író)
Azért írok, hogy meg ne haljak. Írok azért is, hogy belehaljak.
Ha fölmérjük a magányt, egyúttal el is fogadjuk.
Huszonhárom éves voltam, úgy hiszem, amikor fölfedeztem, hogy a Gondolatoknak nevezett irodalmi műfaj valójában fehér közökkel elválasztott rövid mondatokból áll … és hogy a fehér köz jelenti a gondolkodást.
Vajon eszébe jutott-e valakinek, hogy összeállítsa a fájdalom szótárát?
Többféle exhibicionizmus van. A beszéd például. Sőt, a hallgatás is.
… az írás elválaszthatatlan a vágytól, hogy megrontsuk az olvasót. És a megrontás örömétől is, természetesen.
Tudni kell, hogy az író – a fiatal író mindenesetre – mindig az uralkodó írásmóddal homlokegyenest ellenkező módon próbál írni.
… húszéves korban nem sok idő kell egy bensőséges barátság megszületéséhez.
Az ember fejlődését az határozza meg, hogy milyen körülmények között nőtt fel.
… amikor beléptem a pártba, eléggé elviselhetetlen volt a pártélet egy értelmiségi számára. Bolond volt, aki maradni tudott: bolond voltam.
Az élet olyan, amilyen. Talán meg fogja érteni, hogy néha meglepődöm, amikor azt látom, mennyire türelmetlenek a fiatal írók, milyen rettenetesnek találják (és talán igazuk is van), hogy a világ nem az ő könyveik körül forog, beleértve természetesen az ezzel járó anyagi előnyöket is.
… a francia kispolgári családoknak az a megható és egyszersmind nevetséges meggyőződése, hogy bizonyos dolgokról nem lehet lemondani. A szalonról, a zongoráról – holott senki sem zongorázott.
Ha valaki angolból fordít, ajánlatos ismernie a nyelvet; bár esetleg elboldogulhat nélküle, ha nagyon jól tud franciául.
Egy könyv mindig véletlenül íródik.
A regény, ahogyan én értelmezem, csak másodsorban történet.
Ki kívánta azt a háborút? Egy háború nemcsak az érzelmeken múlik: azok, akik kirobbantják, a könnyen felkorbácsolható érzelmekre építenek, de a céljuk, az más.
Az, aki a történelmet akarja megírni, a tényeket olyan dolgoknak tartja, amelyek egyáltalában nem tartoznak rá, és közben felépíti az objektív igazságnak vélt konstrukciót.
A költészet ereje abban áll, hogy nincs kiszolgáltatva az anekdotának, a mindennapinak.
Nem a mindenapi élet áll szemben a költészettel. Hanem az operanyelv.
Amikor azt mondják, hogy nem vagyok moralista, elsősorban az ítélet hamissága botránkoztat meg, és mindjárt arra gondolok, hogy nem vitatható, van bennem valami egy moralistából. De ha azt mondják, moralista vagyok, kedvem támad bebizonyítani az ellenkezőjét.
Amikor az emberek szembekerülnek a halállal, nincs szó többé arról, hogy szeretjük-e őket, vagy sem…
Ne feledje, hogy mindannyian beleesünk egy eléggé különös illúzióba: azt hisszük, hogy egészen másfajta időben élünk, mint a régiek, hogy azok az idők sokkal rosszabbak voltak, mint a mi korunk. Többé-kevésbé mindenki így gondolkodik.
Nem tudok elképzelni az enyémtől különböző életet, vagyis el tudom képzelni mások számára, sőt még kívánom is nekik, de a magam számára hogyan is tudnék elképzelni másfajta életet, mint az enyém?
Aragon beszélget Dominique Arbannal. Bp., é.n. /1971?/ Szávai János
