BÁLINT GYÖRGY (1906–1943, író, újságíró, műfordító, kritikus)
BÁLINT GYÖRGY (1906–1943, író, újságíró, műfordító, kritikus)
Nem hinni abban, amiben hinni illik; nem lelkesedni azért, amiért lelkesedni kötelező; nem utálni azt, amit a hatalmasok utálatosnak mondanak – itt kezdődik a veszedelmes élet. Önállóan gondolkodni és önállóan érezni: nincs ma ennél veszedelmesebb.
A koldusoknak valóban hiányzik a gyerekszobájuk, és ez sok mindent megmagyaráz.
Ma már nem félek a koldusoktól. Ha elém kerülnek, egészen más érzés fog el: a szégyen. Szégyellem magamat, ha alamizsnát dobok a kinyújtott tenyerükbe, és szégyellem magam, ha nem adok semmit. Rögtön elfog a szégyen, amint megpillantom őket – egyszerűen szégyellem, hogy a világon vannak, azon a világon, amelyben én is helyet foglalok, és melynek megváltoztatásához eddig nem sok sikerrel tudtam hozzájárulni.
„Szegény vagyok” – köszöntött be ajtómon egyszer egy ember, és pénzt kért, mint annyian. Társadalmunkban általában mindenki pénzt kér, vagy pénzben kifejezhető erkölcsieket ellenszolgáltatással, vagy anélkül. Mind megindokolják kérésüket, hosszasan, bonyolultan. A legtisztább indoklás kétségtelenül ez volt, ez a két komor és puritán szó, mint két kalapácsütés.
… szegénynek lenni több, mint éhezni. Az éhség tulajdonképpen csak egyik tényezője a szegénységnek. A szegénységet nem csillapíthatja egy darab kenyér vagy egy tányér leves. A rongyos ruha is csak egy szegénységtényező, a rossz lakás is (vagy éppen a lakástalanság).
A szegénység lényege tehát a kizsákmányoltság, és ami ebből következik, a teljes kiszolgáltatottság. A szegény ember mindig más emberektől függ, és élete napról napra megújuló küzdelem, hogy fennmaradását biztosítsa.
Azt szokták mondani, hogy aki alacsonyan van, az nem eshetik nagyot. Hazug felfogás! Aki egészen alacsonyan van, az eshetik a legnagyobbat, a legvégzetesebbet, az már csak a föld alá eshet.
Nem véletlen, hogy minden európai nyelv szegénynek nevezi a sajnálatra méltó szegényt, még átvitt értelemben is. Azt is szegénynek mondják, akinek nincsenek anyagi gondjai, a halottat, a gyászoló rokont, a megcsalt férjet vagy a sintér zaklatta kutyát.
… a humanizmus az ember és az emberiség szellemének kultusza, nem pedig valami embertől elvonatkoztatott és lepárolt „szellemiségé”. De a mai humanisták nagy része reménytelen szellemsznob, aki egy jól sikerült mondatért, egy szépen csengő strófáért bármely reakciós írónak hajlandó megbocsátani.
Alig van ma igazán nagy író a polgári oldalon vagy a semlegesek csoportjában, akit valamilyen láthatatlan lelki szál ne fűzne a szegényekhez és kizsákmányoltakhoz: ha más nem, legalább a lelkiismeret-furdalás.
Minden cselekedet értékét ahhoz a helyzethez kell mérni, amelyben megtörténik.
… legyetek igazságosak: ne mérjetek egyenlő mértékkel.
Az egyes műveket egyes írók írják – az irodalmat a kor írja.
Proust regénye, bár sznobok rajongnak érte, mégis remekmű.
Szépen élni mostanában nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Szépen meghalni néha még lehet.
Nem fontos, hogy miért él az ember, de döntően fontos, hogy miképpen él.
A „szeretni” ige zokogva fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, mert nem bírja már a rengeteg visszaélést.
Miért kell például azt mondanom: „Szegény, de becsületes” – miért nem mondhatom néha ezt: „Gazdag, de becsületes”?
A halottakról mindig úgy emlékeznek meg, mintha elutaztak volna – így van ez minden mítoszban és minden magánbeszélgetésben. Az elutazók pedig egy kissé halottakká válnak az otthonmaradottak szemében – ez is régi, banális igazság.
Ha mindenki elpusztul, miért kell éppen nekem megmenekülnöm? És ha nem pusztulnak mind el, ha egyszer majd győznek, ha nélkülem győznek – milyen megalázó lenne!
Mi, akik ma élünk és gondolkozunk, nemcsak ritka, közös romantikus pillanatainkban gondolunk a halálra. Sokkal gyakrabban, és akkor a legerősebben, amikor éppen a legjobban érezzük magunkat.
A világ már csak tényekből áll, melyek egyszerű tőmondatokban elmondhatók… Sohasem volt olyan kevés közünk a sorsunkhoz, mint most, sohasem volt olyan kevés beleszólásunk az életünkbe… Nincs szükségünk sem indulatokra, sem gondolatokra, az életünket nem éljük, az életünk történik velünk…
… ami érdekel, az nagyjából elmúlt. Szerettem volna mélyebb, őszintébb, szabadabb értelmet adni az életnek, a magaménak és a többiekének. Szerettem volna megérni, hogy a civilizáció többet jelent, mint kifogástalanul működő jégszekrényeket és modern mellékhelyiségeket. Amiért éltem, az most nem időszerű.
Gondos Ernő: Bálint György. Bp., 1969.
