BERNHARD, THOMAS (1931–1989, osztrák író)
BERNHARD, THOMAS (1931–1989, osztrák író)
Az estéből nagyjából tudhatjuk már, milyen lesz a reggel …, de a reggel azután mégis meglepetés.
… az idő nem az idővel való foglakozás eszköze.
… elméleteim áldozata vagyok, egyszersmind ura.
… félelem az iskolától, a legszörnyűbb félelem. A legtöbb ember ebbe megy tönkre. Ha nem gyerekfejjel, hát később. Hatvanéves korában is belehalhat valaki az iskolafélelembe.
… az ifjúság tulajdonságait nem veszik rossz néven az ifjúságtól, de az öregkor tulajdonságait az öregkortól már rossz néven veszik.
Az élet: per, amelyet elveszítünk, bármit tegyünk is, bárkik legyünk is.
Az ember: eszményi pokol az embernek. És minden tüneményes indok a számukra, hogy olyanok legyenek, amilyenek.
… a hold nincs olyan messze a földtől, mint az értelem az emberi szívtől.
Elviselhetetlen: ilyen tulajdonképpen nincs …, mert az elviselhetetlen nem lehet más, mint a halál, a halál azonban nem elviselhetetlen.
„Képzeljen el egy fát, amelytől azt várják, hogy egyszer majd megint gyümölcsöt terem, és csalódást okoz, mert egyszerűen nem terem többé gyümölcsöt.” S hogy majdnem minden élet ilyen csalódás.
Nem a jól fűtött tantermekbe kellene ültetni az iskolaköteleseket, hanem elvinni őket előbb a vágóhidakra; a világról szóló tudományt és a világ véres létezését illetően csak a vágóhidakon remélek valamit.
A nagy víziók valami egészen apró megfigyelésre épülnek.
… csak ítéletvégrehajtók vannak, és olyanok, akik az ítélet végrehajtóitól félnek, és közben semmi más vágyuk nincs, mint hogy ítéletvégrehajtók legyenek …
Senki, semmi sem ismeri fel önnön pillanatát, ez az! … ahonnan kezdve hirtelen lefelé megy minden, vagy felfelé …
… létezésem egynegyede a tanítás fogalma, egynegyede az undorodás fogalma, egynegyede az esendőség fogalma, egynegyede pedig a márés-mégnem fogalma …
Egy nap hazamegyünk és tudjuk, mostantól kezdve mindenért fizetnünk kell, és ettől a pillanattól fogva öregek vagyunk és halottak. Egy nap mindennek vége, hiába folytatódik az élet akármeddig.
A tömeg kutyás, mert lelke mélyén azt az erőfeszítést sem vállalja, hogy egyedül legyen önmagával, ami ténylegesen egyfajta lelki nagyságot feltételez, én nem vagyok a tömeg, világéletemben a tömeg ellen voltam, és kutyás sem vagyok.
Olyan országot hagyok itt, amelyben az egyház alakoskodik, a hatalomra került szocializmus kizsákmányol, s a művészet e kettő szájíze szerint teszi a magáét. Olyan országot hagyok itt, amelyben egy elbutított nép tűri, hogy a fülét az egyház, száját az állam tömje be, s amelyben mindaz, ami számomra szent, évszázadok óta a hatalmasok szemétládájában végzi.
Miután manapság szinte az egész emberiség beteg és ráutalt a gyógyszerekre, a lehető legsürgősebben el kell gondolkodnia arról, hogy végső soron a legszélsőségesebb mértékben és kizárólagosan abból a kémiából él, amelyet annyira átkoz.
… minden szülői örökség gyilkos, s akinek ereje van hozzá, taszítsa el magától ezeket a szülői házakat és örökségeket, szabaduljon meg tőlük a lehető leghamarabb, mert csak fojtogatják az ember torkát, és a kibontakozást gátolják mindig és minden esetben.
Bizonyos ruhadarabokat szeretünk, s akkor is kelletlenül válunk meg tőlük, ha szinte leszakadnak rólunk. Lehetnek ütöttek-kopottak, elvékonyodottak, mert ezek a darabok egy útra, egy különösen jó utazásra, egy különösen jó élményre emlékeztetnek bennünket.
Akkor már inkább mondják rám, hogy ódivatú, mint azt, hogy divatos, pláne modern, ezt az ellenszenves szót.
… egyszerű ember, mondják, s valójában senki sem nehezebb, komplikáltabb, mint ezek az úgynevezett egyszerű emberek.
Az embereknek az a balszerencséjük, hogy mindig valami olyasmi mellett döntenek, ami végső soron akaratuk ellenére való…
Nyomor, gazdagság, egyház, katonaság, pártok, szociális intézmények, milyen nevetséges mindez. Végső soron nem maradt más, mint saját nyomorúságom, s ebből már nem lehet túl sokat kihozni. De jól van ez így. Nincs az a tan, amelynek bedőlnék, bármi, amit mondanak vagy prédikálnak, nevetségességbe fullad, már a gúnyra sincs szükségem, a világon semmire, de semmire. Ha valóban ismerjük a világot, tudjuk, hogy a tévedések tárháza.
Az orvosoknak nincsen lelkiismeretük, csak orvosi szükségleteiket végzik. Mégis mindig hozzájuk menekülünk, mert nem hisszük el e ténykörülményt.
Hordár, kiáltjuk mint réges-régen, de hordár nem létezik többé. A hordárok kihaltak. Mindenki vigye a maga holmiját, ahogy tudja. Mindenki élni akar, a halál senkinek sem kell, minden egyéb hazugság.
Hogy boldogok legyünk, minden előfeltétel adott, mégis mindenki boldogtalan. De késő, mire felfogjuk. Mindaddig, amíg fiatalok vagyunk, és semmink se fáj, nemcsak hiszünk az örök életben, ténylegesen rendelkezünk vele. Azután jön a törés, azután az összeomlás, azután a lamentálás felette és a vég.
Egyfolytában a tiszta értelemről beszéltünk, miközben soha nem volt tiszta az értelmünk …
Akármilyen öregek vagyunk, mindig valami fordulatban bízunk, mondtam magamnak, valamilyen döntő fordulatban, olyan messze vagyunk a tiszta értelemtől. Mindezek a döntő fordulatok évtizedekkel mögöttünk vannak, csak akkor nem észleltük, hogy döntő fordulatokról van szó.
Ha olyan betegek vagyunk, mint én, egyszerre csak feltűnik, milyen hangosak az emberek. És nem veszik észre. Mindent brutalizálnak. Hangosan kelnek fel, hangosan járkálnak egész nap, és hangosan fekszenek le.
Gyakran túl korán írunk le egy mondatot, máskor túl későn; a megfelelő időpontban kell leírnunk, egyébként elveszett.
Ténylegesen a boldogtalanságra születettek millióit lehetetlenség boldogtalanságukból kimenteni. Amíg csak élnek, egyik szerencsétlenségből esnek a másikba anélkül, hogy bárki bármit tehetne ez ellen.
Beton, Bp., 1995. Hajós Gabriella.; Fagy Bp., É.n. /1974/. Bor Ambrus.
