BIHALJI-MERIN, OTO (1904 –, szerb művészettörténész)
BIHALJI-MERIN, OTO (1904 –, szerb művészettörténész)
A nukleáris struktúrák és a mélylélektani önmagunkba nézés korában ez a kísérlet, hogy a valóságot az optikai külszín észlelésére és az objektív felszíni jelenségek fényképészeti rögzítésére szűkítsük le, egyenlő a művészi tapasztalás önfeladásával, a mechanikus materializmus szűk látóköréhez való visszatéréssel, a művészetnek az elmúlt évtizedek általános szellemi regressziójához csatolásával.
A kortárs művészet fogalma közös vonatkoztatási rendszert tételez föl az egyes népeknél. Ám lehetnek-e vajon azok elképzelései, akik még alig léptek ki az írástudatlanságból, azonosak olyanokéval, akik már meghaladták az időről és anyagról vallott klasszikus elképzeléseket?
A szabadság birodalmának dialektikus programja egy szocialista társadalomban, amint azt Marx Károly a demokrácia kiteljesedéseként felvázolta, elmaradott kultúrtájakon próbált megvalósulni, ahol a termelési viszonyok még a kapitalista szintet is alig érték el. Ami létrejött, az a szocialista-utópikus és a dogmatikus-totalitárius rend keveréke; olyan uralmi struktúra, amely intézményekben gyökerező, zárt ideológiára támaszkodik, és a művészetnek didaktikus-propagandisztikus feladatokat jelöl ki.
A polgári világban létrejövő művészet a maga ezoterikus formanyelve miatt talán éppoly idegen a nagyközönség tömegeinek, mint a korai szocialista országok publikumának. A nép nagy, mondhatni legnagyobb része itt is, ott is távol marad a hagyományos művészetektől. Ezt a szakadékot csak az új tömegmédiumok, a film, a televízió és a hanglemez kezdik áthidalni.
Elsőként a pop-artban, amely elismeri a dolgok valódi realitását, így árujellegüket is, készülnek úgy a műalkotások, mint tárgyak – hasonlóan minden egyéb termékhez. Amikor a művészek elképzeléseiket a hirdetésekhez és tévéreklámokhoz közelítik, a mindennapoknak és a nagyváros nyelvének művészetét formálják meg.
A mitikus és a tudományos szemléletmód közti különbség körülbelül akkora, mint amekkora Ikarosz és egy mai asztronauta között van.
A humanista szellemben nevelt, irodalmilag művelt ember a természettudományt és a technikát először a személyiség és a lelki lét elleni fenyegetésként érzékeli.
Művészet és tudomány ellentéte eszköz és kifejezés különbözőségében rejlik. Tudományra és művészetre egyaránt szüksége van az emberiségnek, bármelyik elsatnyulása a másik javára lelki háztartásunk egyensúlyát veszélyeztetné.
Az az aggodalom, hogy a gép humanizálása, benyomulása a társadalomba egyszersmind mechanizálja is az emberiséget, nem minden alap nélkül való. Nem a gépet kell azonban felelőssé tenni emiatt, hanem az elavult társadalmi rendszereket, és azt a hamis hagyományt, mely szakadékot nyit művészet és technika közé ahelyett, hogy hidat építene.
Nem csupán a regényben vált lényegtelenné a látható valóság visszaadása, a külső események leírása, jelentőssé viszont az író által elbeszélt történet mögötti történet. Ugyanez történt a képzőművészetekben, különösen a festészetben századunk első évtizedeiben.
Valamennyi klasszikus stílus feloldása az informel festészetében teljesedik ki. Az informel olyan művészetet próbált megteremteni, amely forma előtti vagy utáni képeket alkot. Egy olyan festészet kísérlete, amely pusztítva megőrzött; a tagadás mitológiája.
A tematika visszatértével újból megnőtt a rajzolás jelentősége. A gótikus kismesterek újra köztünk vannak. A neoszürrealizmus bizonyos válfajai felidézték a reneszánsz tökélyét és a manierizmus virtuozitását. Ám ami igazán alkotó volt azokban a művészeti korszakokban, az nem megismételhető.
Belefáradva képszerűségébe és elveszítve azt, a művészet a nemiség bevonásával próbál visszanyerni valamit a primitív népek élményerejéből. De ahogyan a kábítószerszedésnél, itt is mindig erősebb dózisra van szükség. Míg a primitívek megtanulják, hogy a ruházkodással alkalmazkodjanak a civilizációhoz, az európai és amerikai kultúra szélességi fokain a ruhátlanítás folyamata szinte elérte a végső határt. Nem csupán a meztelenség, hanem a levetkőzés folyamata is rituális jelentőségű politikai-szexuális felszabadító akcióvá vált.
A happeningek a művészi teremtő aktus bemutatásának igényét fejezik ki. Aki részesülni akar ilyen művészetben, meg kell rendeznie. Történések tényekből és improvizációból – amelyek nem tartanak igényt az örökkévalóságra és nincs is lehetőség rá, hogy megőrizzék és reprodukálják őket. Dadaista misztériumjátékok Isten jelenléte nélkül.
Bármennyi aggodalom tölt is el az élet zűrzavaros tükröződése miatt, mégsem hajlok rá, hogy elvessem az ismeretlent, a szokatlant, az első pillantásra abszurdnak látszót.
Malevics megalkotta a fehér négyzetet fehér alapon, ami időlegesen a tárgyfestészet végét jelentette; a fehér négyszög vizionárius projekciós felületté vált az eljövendő fényoptika szélesvásznú képe számára.
Lehetséges-e vajon, hogy egy csoport mérnök, építész és technikus költőkkel, szobrászokkal, festőkkel és zenészekkel közösen átlépi ugyanannak határait, amit mostanáig művészetnek neveztünk, ám mégis talál olyan formákat, amelyek gazdagítják és megváltoztatják a világot?
Ha megfontoljuk, hogy napjaink emberiségének döntő teljesítményei a természettudományok terén valósulnak meg, akkor megértjük, miért közeledik kísérleteivel sok művész a természettudományokhoz. Matematikai gondolkodásmód és tudományos-technikai törvényszerűség az alkotó jellegű diszciplinákat is olyan rend-elvek felé irányítják, melyek ellentmondanak a művészet hagyományos tradícióinak.
Nem az, amit a médiumok közvetítenek, hanem maga a médium: a telefon, a mozi, a televízió, a reklám, az autó, a szuperszónikus repülőgép, a komputer változtatja meg az ember tudatát és a világot, amelyben él. A közvetített információnál erősebb hatású a közvetítést végző médium.
Az ember gondolkodó tudata túlnő földi környezetén. A művészet, amely ezt a fejlődést kíséri és meg is előzi, nem elégedhet meg többé az antropocentrikus világ (istenek-hősök-emberek) formálásával. E helyzet újdonsága transzhumánus, a teremtmény világán kívül eső terek megnyitásában rejlik. Ennek értelmezésére és megformálására a humanista szférán túli színek és formák különleges jeleiből és artikulációiból létrejövő szintaxis szükséges.
Az olyan fogalmakat, mint átszellemültség és művésziesség ma már szinte csak ironikusan használják. Helyükbe a mérnöki világból kölcsönzött szavak léptek, mint tervezés, előállítás és team.
Képek vesznek körül és árasztanak el bennünket. A képek információjának korát éljük. Ám ezek a képek nem csupán a hagyományos művészetek tiszteletébresztő ikonjai, hanem a távolba- és közelbelátás mozgó és beszélő fényképeinek áradata. Nem a művészet vége tehát, hanem egy olyan mutáció, amely egybeesik a felbomlással és a játékos és minimális formákra való redukálódással egészen addig a legkisebb nagyságrendig, ahol eltűnik a határ művészet és nem-művészet között.
Nem az a kérdés: merre tart a művészet, hanem hogy merrefelé fordul az emberiség? Valamennyi útján a műalkotások lesznek a visszfény és a válasz.
Nincs vége a művészetnek, ahogyan kezdete sincs. Csak végtelen mozgás, változás, átalakulás. Legfeljebb annyit mondhatunk: A művészet az emberi létezés fokával kezdődik és az ember önfeladásával ér véget.
Újdonság, hogy egy kép megkomponálásához ma ecset helyett optikai elektronikus eszközöket használnak. Az igazi változást azonban nem is annyira a megváltozott technika jelenti, hanem inkább az, hogy már nem egy kiválasztott valaki alkot egy kiváltságos kör számára, hanem szakemberek teamje – mindenkinek. Ha még mindig a művészet az összefoglaló megjelölés az alkotó képformálásra, akkor fel kell ismernünk, hogy film, televízió és videó ennek más eszközökkel történő folytatása.
Él-e még a művészet? Bp., 1988. Szaszovszky József.
