BROCH, HERMANN (1886–1951, osztrák író)
BROCH, HERMANN (1886–1951, osztrák író)
… elégtelen a kéz vágya, elégtelen a szem vágya, elégtelen a hallás vágya, mert egyedül a szív és a gondolkodás közös vágya elégséges…
… a szem csak könnyeitől válik látóvá, csak a szenvedésben válik látó szemmé, csak saját könnyei révén telik meg a világ könnyeivel, minden lét feledés-nedűjének igazságával!
Ó, semmi sem képes valósággá érni, ami nem gyökerezik az emlékezetben, ó, semmit sem ragadhat meg az ember, ami nincs birtokában kezdettől fogva, ifjúsága arcaival beárnyékolva.
Nincs senki, aki ne volna kapható rá, hogy megvesse embertársát, és az alávalóság tolongásában, amely névtelenül és mondhatatlanul minduntalan újra feltárul és bezárul, ott dereng az ember tudása a maga emberségre való képtelenségéről, aggódása ezért a méltóságért, amely megadatott neki, mégsem képes birtokába jutni.
Kölcsönzött a név, amelyet viselünk, kölcsönzött a kenyér, amelyet eszünk, kölcsönzöttek vagyunk mi magunk, mezítelenül beletartatunk az idegenségbe, és csak aki minden kölcsönzött cicomát levetett magáról, csak az pillantja meg a célt, az szólíttatik a célhoz, hogy végérvényesen egyesüljön a nevével.
… ah, csak a halál után sóvárogva sóvárgunk igazán az élet után…
Az ember fölegyenesedve áll, egyedül ő, ám megpihenni: aludni, szeretni, meghalni lefekszik – fekvésének e háromszoros minősége is megkülönbözteti minden más lénytől.
… ó, minden költészet célja, a nyelv szemfölnyitása, mikor minden közlésen és leíráson túlhaladva a nyelv önmagát is hatálytalanítja, ó, a nyelv ama pillanatai, mikor maga is egyidejűségbe merül, és eldönthetetlen, hogy emlékezés bugyog-e a nyelvből, vagy nyelv az emlékezésből !
… semmilyen földi eszköz nem elégséges, hogy megoldja az örök feladatot, fölfedje és hirdesse a rendet, előrehatolva a megismerésen túli megismerésig, nem, földöntúli hatalmak és földöntúli eszközök kiváltsága ez.
… a szépség a játék önmagában véve, a játék, melyet önnön jelképével játszik az ember, hogy általa jelképesen – másképp nem megy – megszabaduljon a magány szorongatásától, újra meg újra megismétli a szép önámítást, eljátssza a menekülést a szépségbe, a szökés játékot;…
… az istenek és az emberek kiváltsága a nevetés, őstávolian az önmagára ismert istentől származik.
… senki és semmi nem oly halandó, mint a nagyvárosi csőcselék, mely az utcákon csúszik-mászik, nyüzsög és a sok tántorgástól elfelejtette a járást. Sem őt nem hordozza többé törvény, sem ő a törvényt…
Mert csak emberien vállalt feladatokban leli meg az ember egyszersmind megismerésének üdvét, a feladat nélkül erre méltatlanná válik.
Nem, nem akarom hallani többé hangom visszhangját; arra a hangra várok, amely kívül van az enyémen.
… a szeretet: készenlét a teremtésre.
… mindannak, ami a puszta szépségért történik, az üres semmiben kell rekednie és kárhozatosnak maradnia, mert az arányosság hűvösében is mámor-ízű marad, úttévesztése elképzelés csupán, és nem a megismerést célozza meg, amely az istenek egyedüli lakhelye.
Az igazi művészet áttöri a korlátokat, és a lélek, az előadás, a kifejezés új, eddig ismeretlen térségeit hódítja meg, elhatol az eredetiig, a közvetlenig, a valóságosig.
… az igazságot meg kell fékezni, hogy hatékony lehessen, és éppen ez az arányosság.
… értsd meg az életben a halált, hogy megvilágítsa élted;…
Egy emberélet nem elég. Semmire se elég.
… az ember természete nem változik, és az egyszer meglelt igazság igazság marad a sok újfajta orvoslás ellenére, amelyekkel mostanában szerencséltetnek bennünket…
Aki beteg, annak rá kell bírnia magát az engedelmességre; ez az orvos által támasztandó legfőbb követelmény.
A páciensek betegségük miatti hiúságán csak az orvosok gyógyításbeli hiúsága tesz túl.
… az alkotó nem veheti le kezét addig a munkáról, míg el nem érte a tökélyt; változtatnia kell, kiirtania, ami nem sikerült, így szól a parancs, és ezt kell tennie, még olyan kockázat árán is, hogy tönkre megy tőle az egész mű.
… minden emberi élet és minden emberi mű együtt jár valami rejtve meghúzódó elvégzetlen maradékkal; ezt a sors-terhet valamennyiünknek viselni kell.
Az emberek egymást váltják, sorra követik egymást halandó porhüvelyük, csak a megismerés folyik tovább, folyik tovább a távolon-túliba s egy szavakkal kimondhatatlan találkozás felé.
Végtére nincs más eszközünk a magunk kifejezésére; a művészet csak példázattal tud élni…
A dicsőség az istenek ajándéka, de nem célja a költészetnek; csak a rossz költők tekintik célnak.
… azok a képek, amelyeket csupán kívülről veszünk, a földihez tapadnak és ezért szükségszerűen eltörpülnek az ős-kép mellett; nem képesek a megismerésre, nem képesek az igazságra, nincsenek kinn és benn egyszerre, hanem puszta felszínt képeznek csupán …
A megismerés nem az egyes ember magánügye, ó, Caesar; a megismerés az összesség ügye.
… a művészetre semmiféle kötelesség rá nem kényszeríthető, sem államszolgáló, sem másféle; ezzel csak megfosztanák művészet jellegétől …
… a kötelesség marad, de feladatai változnak az idők folyamán … csak ott nem hoz az idő semmi változást, ahol nincs kötelesség.
… akár így, akár úgy fejezi ki magát a művészet, minden ágában, még az építészetben és a zenében is, mindenütt a megismerésnek szolgál és megismerést fejez ki; a megismerés egysége és a művészet egysége testvérek, és egyformán Apollótól származnak.
A művészet megismerési kötelezettsége mindenesetre sehol sincs oly feltétlenül és könyörtelenül előírva, mint a költészet terén, mert a költészet nyelv, és a nyelv megismerés.
Az értelem képtelen önmaga feltételeit megteremteni, következésképp a filozófia sem képes erre; senki sem mestere annyira a nemzésnek hogy önmaga ősévé tehetné magát …
… az emberre hárul a felelősség azokért a kötelességekért és feladatokért, amelyeket cselekvése céljául kitűz; …
Megismerés-változás az idő és semmi egyéb, Augustus, és aki megú jítja a megismerést, az az idő további menetét alakítja.
… a felszínről való ismeretek bővülhetnek, miközben zsugorodik a megismerés magva …
Az idő feladata a tett. Nem a szó, nem a művészet; egyes egyedül a megismerési tett.
… felismerni a földöntúlit a földiben és e felismerés erejével földi alakba öltöztetni, megformált műként, megformált szóként, és éppenséggel megformált tettként is – ez az igazi jelkép lényege; belül és kívül is kifejezi ős-képét, körülfogja és benne foglaltatik …
Ami valóság volt az ősöknek, az valóság marad, és minden művészetben ez rejlik …
A győzelem érzetében kovácsolódnak össze a tömegek néppé, a győzelem érzése készteti őket arra, hogy csatasorba lépjenek az államért.
… a paraszt mindig abban a közösségben él amelynek nép a neve, ennek a közösségnek a tagja, mikor a földjén dolgozik, mikor a piacra megy, ennek a közösségnek a tagja minden ünnepnapon …
Az állam köteles újra azt a testi-lelki biztonságot nyújtani a tömegeknek, amelyet azok elvesztettek. Szavatolnia kell nekik a tartós békét, támogatnia kell isteneiket, a közjólét szükségletei szerint fel kell osztani a szabadságot. Ez és csakis ez az állam embersége, talán az egyetlen lehetséges emberség, de bizonyosan a legjobb, még ha sokszor igen embertelennek bizonyul is, kíméletlennek az egyes emberrel, vagy különálló csoportokkal szemben, mihelyt a közjólét forog kockán, amiért az egyén jogát mindig alá kell rendelni a közjogának …
Legfőbb valóság az állam; láthatatlanul terül a tájak fölébe és mégis olyannyira legfőbb valóság, hogy semmiféle halandó vagy mulandó nem tűrhető meg hatáskörzetében; …
Bizonytalan a nép, akár a gyermek; félénk és menekülésre kész, ha cserbenhagyják, veszedelmes a bizonytalansága, elzárkózik minden rábeszélés elől, elzárkózik minden fontolgatás elől, távol áll tőle minden emberség, lelkiismeretlen, állhatatlan, szeles, megbízhatatlan és kegyetlen, és egyszersmind mégis bőkezű és nyíltszívű, áldozatkész és bátor, ha önmagára talál, eltölti az olyan gyermek biztonsága, akiben felderengett a helyes út sejtése, és most mintegy alvajárón halad a célja felé.
… a népnek is jelképet kell állítani, olyan erős jelképet, amelyben a nép újraismeri magát, önhatalma képét …
Az üdvösség mindig földi úton jön, Augustus, földi és halandó mindig az üdvözítő, annak kell lennie; csak hangja jön a földöntúliból, csak annak köszönheti, hogy hivatkozhatik az emberben a halhatatlanra, amelynek az üdvösség a célja …
A népnek vannak sejtelmei, több, mint az egyénnek. Mert sejtelmesebb, fojtottabb és súlyosabb a nép önérzete, mint az egyes lélek gondolkodása, sejtelmesebben és súlyosabban, vadabban és ziláltabban tört fel belőle a világ-megváltót szólító kiáltás.
Vergilius halála. Bp., 1976. Györffy Miklós.
