CANETTI, ELIAS (1905–1994, osztrák regény- és drámaíró, esszéista)
CANETTI, ELIAS (1905–1994, osztrák regény- és drámaíró, esszéista)
A főzéshez elég egy közönséges házvezetőnő is. Gyerekek mellett azonban anyát kell tartani. S még ha egy anya csak anya volna! De hát melyik éri be tulajdonképpeni szerepével? Fő szakmájában mindegyik nő, és olyan igényeket támaszt, amilyeneknek a kielégítésére becsületes tudós még álmában sem gondolhat.
A könyvek védtelenek a műveletlenekkel szemben.
Tizenöt évesen csak tanulni vágytam, harmincesztendős koromban szilárd alapon álltam, negyvenéves fejjel nem volt több kétségem…, de fülem csak akkor nyílt meg, mikor a hatvanadikat átléptem.
Akkor mondhatjuk, hogy hibáztunk, ha hibázunk, és nem tesszük jóvá! Ha hibát követtél el, ne szégyelld jóvátenni.
Látni a helyeset, és nem megcselekedni, bátorság hiányára vall.
Nincs helyzet, amire ne illene valami. A versek a legkörülményesebben írják körül a dolgokat, mégis megérti az ember.
Hazára minden embernek szüksége van. Persze, nem olyanra, amilyennek a primitív, melldöngető hazafi képzeli, olyanra sem, mint a vallásé, vagyis holmi túlvilági haza bágyatag ízelítőjére. Nem, az embernek olyan haza kell, ahol talaj, munka, barátság, pihenés és szellemi befogadóképesség egyetlen természetes, kiegyensúlyozott és rendezett egészet, sajátos és egyéni világmindenséget alkot.
A tudós ereje abban rejlik, hogy saját szakterületére korlátozza egész kételkedését.
Egy ököl ne beszéljen túl sokat, mert észreveszik, hogy nincs mondanivalója. Csak üssön. S ha ütött, menjen, vagy legalábbis hallgasson.
Hogy felülkerekedjünk valakin, elegendő történelmileg besorolni.
Analfabéták közt a pénz a döntő bizonyíték mindenre. Barátságra, jóságra, műveltségre, hatalomra, szerelemre.
A magántulajdon nem kapzsiság, hanem rend dolga.
Minden ember betölt egy üres helyet, ha csak egy röpke pillanatra is.
Hirtelen változások idéznek elő minden haladást!
Egy művelt embernek minden kéznél van, mihelyt szüksége van rá. Egy művelt ember lelke remekül felszerelt arzenál. És ez csupán azért olyan alig-alig észrevehető náluk, mert az illetőknek-éppen műveltségük miatt – ritkán van merszük élni vele.
Az evésnek egész kultuszt szentelnek az emberek, jóllehet az evés csupán egyéb, módfelett megvetésre méltó elintézendők bevezetője.
… az emberiség, … amióta gyerekjáték a nyomtatás, teljesen és tökéletesen megfeledkezett arról, hogy micsoda szentség rejlik minden kinyomtatott betűben.
Az emberiség legfőbb betegsége a pontatlanság. A közönséges emberek milliárdjai értelmetlenül élnek, értelmetlenül halnak meg. Ezer- legfeljebb ezer – pontos ember építi fel a tudományt. Hagyni, hogy e felső ezerből akár csak egy is időnek előtte meghaljon – öngyilkosság volna a szerencsétlen emberiség szempontjából.
Aki még képes a valóság és a látomás megkülönböztetésére, az biztos lehet szellemi erejében. E bizonyosság, amelyet ilyen nehézségek közt vív ki magának az ember, örökkévaló.
Alighogy valódi nevükön nevezzük a dolgokat, máris szétfoszlik veszedelmes varázsuk.
Az ember gyáva. Ha döntésről van szó, inkább tízszer is megtanácskozza, hátha elhazudhatja a dolgot.
Ülünk a konok értelmünkön, mint fösvény a pénzén. Az értelem, úgy, ahogy mi értelmezzük, félreértés. Ha él valaki tisztán szellemi életet, akkor … az őrült az.
A tömeg, ez a roppant vad, nedvektől duzzadó, forró állat, ott mocorog valamennyiünkben, mélyen, sokkal mélyebben, mint az anyák. Életkora ellenére a legifjabb állat. Földünk legfontosabb teremtménye, célja és jövője. Nem tudunk róla semmit, még úgy élünk, mint állítólagos individuumok.
Erőtlenebb elméket a túl sok könyv tönkretesz.
Egy érzékeny embernek minden találkozásból van valami haszna vagy kára, mert érzelmeket és emlékeket ébreszt benne. A közönyös ember két lábon járó állapot: nem szív magába semmit, nem csordul túl semmitől, csak él a világban, mint egy befagyott erődítmény.
Túl sokat beszélsz, mert folyton emberek közt forogsz.
Vajon legyőzzük-e egyszer mi is a nemiséget, mint a termeszek? Napról napra jobban hiszek a tudományban, és napról napra kevésbé hiszek a szerelem pótolhatatlanságában!
Ha nekem valami rögeszmém volna, büszke lennék rá!
Elvből nem írok senkinek. A levélírás henyeség.
Káprázat. Bp., 1973. Sárközy Elga.
