CLARKE, ARTHUR CHARLES (1917–, angol természettudós, futurológus)
CLARKE, ARTHUR CHARLES (1917–, angol természettudós, futurológus)
Ha egy kiváló, de korosabb tudós azt állítja valamiről, hogy lehetséges, majdnem bizonyosan igaza van. Ha azt állítja, hogy valami lehetetlen, nagyon valószínű, hogy téved.
… a tudósok ötven felett nem alkalmasak másra, mint tanácskozó ülésekre, és minden áron távol kellene őket tartani a laboratóriumtól.
Járműveink 100 mérföldet tudnának megtenni óránként, de szerencsések, ha a huszas átlagot elérik. Egyetlen üzemi élettartam alatt több pótolhatatlan üzemanyagot használnak el, mint amennyi azelőtt az emberiség egész történetében elfogyott. Az őket hordozó utak, noha nem megfelelőek, annyiba kerülnek, mint egy kis háború; és a hasonlat sajnos azért is jó, mert ugyanilyen mértéket ölt a balesetek száma.
… általános szabály, hogy valahányszor előadódott egy technikai igény, valami mindig megszületett a kielégítésre – vagy áthidalásra.
… ha valami elméletben lehetséges, és a megvalósítása nem ütközik tudományos alaptörvénybe, az előbb vagy utóbb létrejön.
… a világegyetemnek kétféle megjelenése van – a méretei, és mindent elsöprő, észbontó bonyolultsága. Felszámolván az elsőt, szemtől szembe találjuk magunkat a másodikkal.
… sohasem láthatunk vagy tapasztalhatunk semmi mást, csak a múltat.
A köznapi életben megszoktuk, hogy három dimenzióban vagy irányban gondolkodjunk, amelyeket így jellemzünk: oldalt, elől és fönn. E dimenziók egyike a többivel nem egészen egyenértékű, amiről bárki meggyőződhet, ha kilép egy tízemeletes ház legfelső ablakán. Az elől és oldalt között tetszés szerint dönthetünk („relatíve”).
Egy igazán civilizált embert úgy határoznék meg, mint aki boldogan elfoglalja magát egy életre akkor is, ha megélhetéséhez semmi szüksége arra, hogy dolgozzék.
Az emberi képességeknek valószínűleg 99 százaléka teljesen kárbaveszett. Még napjainkban is a legtöbb, magát kulturáltnak és tanultnak tekintő ember ideje legnagyobb részében úgy tevékenykedik, mint az automaták, és szellemének mélyebb forrásait csak egyszer vagy kétszer villantja fel életében.
A világ ismereteinek mennyisége minden tíz évben megkétszereződik és maga ez a tempó is növekvőben van. Már húszévnyi iskolázás is kevés; hamarosan úgy fognak majd meghalni az öregek, hogy még nem tanulták meg, hogyan éljenek, és teljes kultúránk összeomlik felfoghatatlan bonyolultsága miatt.
Az élettel kapcsolatosan talán a legcsodálatosabb dolog az, hogy egyáltalán van, annak ellenére, hogy ilyen rendkívüli anyagokat kell használnia, és problémáival ilyen kerülő utakon kell megbirkóznia.
Néhány millió évvel ezelőtt az emlősök legintelligensebbike visszahúzódott a szárazföldi harc elől, és visszatért ősi otthonába, a tengerbe. Még ma is ott van, nagyobb kiterjedésű és talán hatalmasabb aggyal, mint a miénk. De (amennyire tudjuk) nem használja: a tenger állandó viszonyai nem kívánják meg az intelligenciát. A delfinek és a bálnák, akik velünk egyenrangúak lehetnének, most együgyü és ártatlan eksztázisban száguldoznak a többi tengeri szörny mellett, amelyek tizenhat megatonnányi halált hordoznak. Lehet, hogy ők választottak jól és nem mi: de ma már tulságosan késő lenne csatlakozni hozzájuk.
A jövő körvonalai. Bp., 1968. Árkos Ilona.
