EINSTEIN, ALBERT (1879 – 1955, német fizikus)
EINSTEIN, ALBERT (1879 – 1955, német fizikus)
Mily különös a mi helyzetünk, a Föld gyermekeié. Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja miért, de néha azt hiszi, hogy sejti. A mélyebb szemlélődés nélküli mindennapi élet szempontjából azonban tudjuk: a többi ember miatt vagyunk itt – azaz pontosabban: azok miatt, akiknek kacajától és jólététől a saját boldogságunk függ, és a sok ismeretlen miatt, akiknek sorsával együttérzésünk láncolata fűz össze. Naponta számtalanszor gondolok arra, hogy külső és belső életem ma is élő vagy meghalt emberek munkáján nyugszik, és hogy igyekeznem kell ugyanolyan mértékben adni, mint amilyenben eddig kaptam, és még kapni fogok.
Igazán értékesnek az emberi üzemben nem az államot találom, hanem az alkotó és érző egyént, a személyt: ő egyedül alkot nemeset és finomat…
Nem becsülöm azt az embert, aki élvezettel tud a sorban zeneszó mellett menetelni; ez az ember agyát csak tévedésből kapta, hiszen teljesen elegendő lett volna neki a gerincvelő is.
A legszebb, amit megérhetünk, az élet titkának a keresése. Ez az alapérzés, amely az igazi művészet és tudomány bölcsőjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, aki nem tud csodálkozni, elámulni, az – hogy úgy mondjam – halott és a szeme kialudt.
… létezik az idők szelleme, egy – a generációra jellemző – gondolkozásmód, amely emberről emberre száll, és egy társadalomnak jellegzetes bélyegét adja. E korszellem változásában kevés munkával mindenkinek részt kell vennie.
A politika, sőt mit több, a vallási vezetők esetében is igen gyakran nagyon kétséges, hogy több jót vagy rosszat tettek-e? Ezért a legkomolyabban hiszem, hogy úgy tehetünk legjobb szolgálatot az emberiségnek, ha valami nemes üggyel foglalkoztatjuk, és ezáltal közvetve megnemesítjük.
Hogy az egyes ember mit ér a társadalomnak az elsősorban attól függ, hogy érzései, gondolatai és tettei mennyire irányulnak a többi ember létének előmozdítására. Az embereknek ilyen irányú beállítottsága szerint szoktuk őket jóknak vagy rosszaknak nevezni.
Csakis az individuum képes gondolkozni, és a társadalom részére új értékeket létrehozni, sőt azokat az új erkölcsi szabályokat is ő állapítja meg, amelyek szerint a közösség élete folyik. Alkotó, önállóan gondolkodó és ítélő egyéniségek nélkül a társadalom fejlődése éppen úgy elképzelhetetlen, mint az egyéniség fejlődése a közösség tápláló talaja nélkül.
A tudomány által felölelt tényállások világa hatalmasan megnövekedett, ez az elméleti felismerés a tudományok minden ágában sohasem sejtett mértékben mélyült el. Az emberi felfogóképesség azonban szűk határokhoz volt és lesz is kötve. Így elkerülhetetlen az, hogy az egyes kutatók tevékenysége az általános tudomány egy-egy mindig kisebbedő szektorára szorul. Még ennél is rosszabb az, és ez a specializálódás egyenes velejárója, hogy az általános tudománynak, – amely nélkül az igazi kutatószellemnek szükségképpen meg kell bénulnia – puszta megértése is a fejlődés haladásával mind nehezebb és nehezebb lesz.
„Mi az a tudományos szerző?” Felelet: „Egy mimózának és egy sündisznónak a keresztezése.”
… túlságba viszik a nevelést, különösen az amerikai iskolákban; nincs más ésszerű nevelés, mint mintaképnek lenni …
A legnagyobb tanári művészet, hogy az alkotás és felismerés örömét ébresszék.
Az ember etikai magatartása együttérzésen, nevelésen és szociális kötelékeken nyugszik, és semmiféle vallási alapokra nincs szüksége. Elég szomorú volna az emberekre nézve, ha a halál utáni büntetés félelmével és a jutalmazás reményével kellene őket kordában tartani.
A kutatót áthatják minden történések okozati összefüggései. Az ő részére a jövő nem kevésbé szükséges és biztos, mint a múlt. Az erkölcsi az ő részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem mutatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és az elrendeltetés értelme csak jelentéktelen visszatükröződés.
A tudománynak azonban, hogy el ne satnyuljon, nem szabad gyakorlati célokat szeme előtt tartania. Az általa alkotott felismerések és módszerek többnyire csak közvetve szolgálnak gyakorlati célokat, gyakran csak a következő nemzedék számára; ha tehát a tudományt elhanyagolják, úgy később hiányoznak a szellem munkásai, akik – hála tisztánlátásuknak és ítéletüknek – a gazdaság új útjait megtalálni vagy új helyzetekhez alkalmazkodni képesek.
Az állam és a törvény tekintélyére ugyanis semmi sem veszélyesebb, mintha olyan törvényeket hoznak, amelyeket képtelenség lesz keresztülvinni.
… az emberiség sorsa ma inkább függ az erkölcsi erőktől, mint bármikor előbb. Az út a vidám és boldog léthez mindig a lemondáson és önkorlátozáson át vezet.
… az állam a mi szolgánk és ne mi legyünk az állam rabszolgája.
Az állam, amely lakosságától katonai szolgálatot követel, kénytelen lakóinak nemzeti érzületét kitenyészteni, mert ez a katonai használhatóság egyik lelki alapja. A vallás mellett a brutális erőszak eszközét is istenítenie kell az iskolák révén!
Leszerelés nélkül nem lehet tartós béke. És fordítva: a katonai fegyverkezéseknek mai mértékben való folytatása halálos biztonsággal az új katasztrófa felé vezet.
Amerika nem egészen ártatlan Európa szenvedéseiben. Követeléseinek tekintetnélküli behajtásával Európa gazdasági és ezzel erkölcsi bomlását fokozza; hozzájárult Európa balkanizálásához…
Ha van valami, ami elég bátorságot adhat a laikusnak, hogy a jelenkor félelme gazdasági nehézségeiről véleményt nyilvánítson, akkor a szakemberek véleményeinek reménytelen zagyvasága az.
A bürokrácia minden teljesítmény halálát jelent.
Általános ténynek látszik, hogy a kisebbségeket – különösen, ha azok tagjai testi jellegzetességük szerint felismerhetők – a többségiek, akik között élnek, mint alacsonyabbrendű osztályt kezelik. Az ilyen sors tragikuma azonban nemcsak ezeknek a kisebbségeknek ösztönösen végrehajtott gazdasági és szociális háttérbe szorításából áll, hanem abból is, hogy az e sorssal sújtottak – a többségiek szuggesztív befolyása által többnyire maguk is alávetik magukat ennek az értékelési előítéletnek, és saját fajtájukat alacsonyrendűnek tartják.
Amíg a legcsekélyebb lehetőség nyílik részemre, csakis oly államban fogok élni, amelyben a polgárok politikai szabadságát, türelmességét és egyenlőségét törvény biztosítja. A politikai szabadsághoz a politikai véleménynek szóbeli vagy írásbeli nyilvánítása is hozzátartozik éppen úgy, mint a türelmességhez az egyén minden meggyőződése iránti tisztelet.
A tiszta felismerésre törekvés az igazság iránti, fanatizmussal határos szeretet és egyéni önállóságra való igyekezet: ezek a zsidó nép hagyományainak motívumai, amelyek miatt hálás vagyok a sorsnak, hogy ehhez a néphez tartozhatok.
Nekünk – azaz a zsidóknak és araboknak – meg kell egyeznünk, hogy a mindkét nép hasznos együttélésének megfelelő irányt megtalálhassuk. Ennek a feladatnak mindkét nép részére megfelelő megoldása részünkre nem kevésbé fontos és szép cél, mint maga az építőmunka.
Úgy tetszett, hogy Közép- és Nyugat-Európában elkerülhetetlen a zsidó nép teljes megszűnése. Azonban másként történt. Úgy látszik, vannak fajonként változó – ösztönök, melyek a keveredés ellen hatnak. A zsidóknak nyelvben, szokásban, részben még vallási formákban is az európai népekhez – amelyek körében éltek – való alkalmazkodása nem tudta kioltani azt az idegenkedést, amely a zsidók és európai befogadó népeik között fennáll.
A zsidó nép hagyományaiban igazság és értelem utáni törekvés rejlik, amely a népek egyetemességét szolgálja ma is, és fogja tenni a jövőben is. Az újkorban Spinoza és Karl Marx fejlődött ki ebből a hagyományból.
A zsidó néptudatnak és a zsidó méltóságnak legnagyobb ellensége az elhájasodott degenerálódás, azaz a gazdagságból és jólétből származó gondolkodásnélküliség, valamint a nem zsidó külvilágtól való benső függés bizonyos faja, amely a zsidó közösség lazaságából nő ki. Az emberben a jó csak akkor fejlődhet ki, ha ő maga közösségben oldódik fel. Mily nagy tehát az az erkölcsi veszély, amely azt a zsidót fenyegeti, aki a saját népcsoportjával való kapcsolatát elvesztette és akit a befogadó nép mégis idegennek tekint.
Ha a zsidóságot a prófétáktól és a kereszténységet – úgy, amint azt Jézus Krisztus tanította – a későbbiek, de különösen a papok toldalékaitól elválasztjuk, úgy olyan tant kapunk, amely alkalmas az emberiség szociális betegségeinek meggyógyítására.
Vajon milyen helyet foglal el mindezek között a lehetséges világképek között az elméleti fizika világképe? Ez a kép a legmagasabb követelményeket támasztja ábrázolásának szorosságával és pontosságával szemben, és ezt csak a matematikai nyelv használata kölcsönözheti.
„A matematikus sok mindent tud, de természetesen éppen azt nem tudja, amit elvárnak tőle.” Teljesen hasonló sokszor az elméleti fizikusok esete is, amikor gyakorlati fizikus tanácsért fordul hozzá.
… a kutatónak a természettől kell az általános alapelveket ellesnie azáltal, hogy tapasztalati tények nagyobb komplexumaiban bizonyos általános vonásokat észlel, amelyek határozottan formulázhatók.
Mélységesen meg vagyok arról győződve, hogy a legtökéletesebb értelem nyilatkozik meg a tapasztalatilag érzékelhető világjelenségeiben: ezt értem az Isten fogalma alatt; a szokásos kifejezési mód (Spinoza) szerint tehát „pantheista” vagyok.
Egyszerű logikus gondolkozás által semmiféle tudást nem szerezhetünk magunknak a tapasztalati világról; minden tudásunk a valóságról, a tapasztalatból származik, és bele torkoll. A csupán logikailag felállított szabályok – a realitásra vonatkoztatva – üresek.
… minden kísérlet, mely a mechanika alapfogalmait és alaptörvényeit elemi tapasztalatokból akarja levezetni, előre is sikertelenségre van ítélve.
Hiszem, hogy el fogunk jutni egy olyan elmélethez, amely magukat a dolgokat és nemcsak előfordulásuk valószínűségét ábrázolja.
… a 19. század vége óta az alapfelfogásokban nagy átalakulási folyamat indult meg, ami az elméleti fizikának a newtoni keretekből való kinövését eredményezte, amely keretek a tudománynak közel kétszáz esztendeig állandóságot és gondolati irányítást adtak.
Bizonyos alapként szolgáló fogalmaknak, mint tér, idő és mozgás elvetését nem szabad önkényesnek felfogni, hanem azt a megfigyelt tényekből következő kényszerűségnek kell tekinteni.
A relativitáselméletnek … egyik leglényegesebb vonása, hogy az általános fogalmaknak a tapasztalati tényekhez való viszonyát minél tisztábban igyekszik kidolgozni. Emellett mindenkor irányadó az az elv, hogy egy fizikai fogalom alkalmazásának jogosultsága kizárólag a tapasztalati tényekhez való világos és egyértelmű vonatkozásában van.
Az általános relativitáselméletre elsősorban a testek tehetetlenségi és súlyos tömege numerikus egyenlőségének tapasztalatilag észlelt ténye vezetett bennünket, amely alapvető tényre a klasszikus mechanika semminemű értelmezést sem talált.
Ha már a természet leírásához szükséges, hogy valamely önkényesen bevezetett koordinátarendszert alkalmazzunk, úgy legalább a koordinátarendszer mozgási állapotának megválasztása ne essék korlátozás alá; a törvények legyenek függetlenek a koordinátarendszer megválasztásától (általános relativitáselv).
A fogalmak tartalmat csak azáltal nyernek, ha – közvetve is akár – az érzékelt élettel vannak összefüggésben. Ezt a kapcsolatot azonban semmiféle logikai kutatás nem fedezheti fel, ezt csak átélni lehet. És mégis éppen ez a kapcsolat határozza meg a fogalomrendszerek megismerési értékét.
A tér … nem abszolút többé, hanem szerkezete fizikai befolyásoktól függ. A (fizikai) geometria többé nem izolált, magába zárt tudomány, mint amilyen az euklidészi geometria volt.
… a gravitációnak ésszerű elmélete csak a relativitáselv kiszélesítésétől volt várható.
A már elért felismerés megvilágításában a szerencsésen elért eredmény majdnem természetesnek tűnik, és minden intelligens diák különösebb fáradság nélkül megérti. De a sejtelmes sötétben tapogatózást, a felcsigázott vágyakkal teli, évekig tartó kutatást, a bizalom és elernyedés váltakozásait és a tisztánlátáshoz való áttörést csak az ismerheti, aki azt maga is átélte.
Hogyan látom a világot? Bp., 1994. Szécsi Ferenc
