GADAMER, HANS-GEORG (1900–, német filozófus)
GADAMER, HANS-GEORG (1900–, német filozófus)
Nem ismerem azt az érzést, hogy takarékoskodni kell az idővel. Az ember akkor érzi jól magát, ha tervez valamit. Ha tudósról van szó, sok bevégzetlen dolog áll előtte.
A magas kor azzal fenyeget, hogy rögzülnek a szokásaink. De lehet kompenzálni, mégpedig azzal, hogy az ember megtanul figyelni. A filozófiában ennek a neve hermeneutika.
Mindent összevetve sajnos beigazolódik, hogy az öregség magányossá teszi az embert. De a magunkfajta számára ezt a magányt az emlékezés roppant kiterjedt kincsesbányája gazdagítja.
Ha az ember megöregszik, újraéled a gyermekkora. S ahogy az öregedés a jövő elsorvadása, úgy lép ennek helyére szükségszerűen a múlt termékenysége. Ez az élet egyensúlya.
Abban hiszek, hogy szellemi és személyes világunkban senki közülünk nem ismeri a határainkat. Se azt, ami belőlünk szólt, mielőtt lettünk, sem azt, ami talán szólni fog még, ha már nem leszünk. A túlvilág mindig itt van: mint a jövő, amelyet még nem éltünk át, és mint a múlt, amely már elsüllyedt a messzi távolba. Egyikről sem tudunk semmit. Ez a csöppnyi világosság, amelyen tudatos létünk idején áthaladunk, nem az egész létünk.
A modernitás igazi sajátossága az elavulás folyamatának roppant felgyorsulása.
… a pesszimizmus szerintem sosem őszinte dolog. Az élet a reményből él. Az ember láthat maga előtt megoldhatatlan problémákat, és ez gyötörni fogja. De amikor ezt a pesszimizmus nevezőjére hozzák, abban már valami kis őszintétlenséget vélek felfedezni.
Három évszázad alatt fantasztikus mértékben fejlődött a természeti erőkkel kapcsolatos ismeretünk és uralkodni tudásunk. Távolról sem vethető ezzel össze az, amit az ember alakítása terén tettünk ennek az új hatalomnak a helyes alkalmazása érdekében. Ezért tapasztaljuk meg, hogy olyan világban élünk, ahol végtelenül pusztító hatalmi eszközök kerültek emberi kezekbe. Senki sem tudja, hogyan kellene megóvni az emberiséget attól, hogy megsemmisítse önmagát.
Még számunkra is meggyőző a „szépnek” az a meghatározása, hogy mindenki elismerésén és egyetértésén alapul. Ezért a mi természetes érzékünk számára is a „szép” fogalmához tartozik, hogy nincs értelme azt kérdezni, miért tetszik? Célvonatkozás nélkül, minden várható haszon nélkül, egyfajta önrendelkezést élvezve teljesül be a szép, és a megmutatkozás öröme árad belőle.
A szépnek az az ontológiai funkciója, hogy áthidalja az ideális és a valóságos közt tátongó szakadékot.
Az emberi élet legmélyebb meghatározó tulajdonsága, hogy az ember maga ösztönszegénységében, a viselkedését rögzítő ösztönfunkciók hiányában szabadnak tudja magát, s ugyanakkor tudatában van a szabadság veszélyeinek, s pontosan a szabadság az, ami az embert emberré teszi.
… gondolatmenetünk egészét tekintve előbbre jutunk, ha nem csak azt állapítjuk meg, hogy a játék felesleg jellege az a voltaképpeni alap, amelyen alkotva-formálva felemelkedünk, hanem mögötte rejlő mélyebb antropológiai motívumként azt is felismerjük, ami az emberi játékot, s különösen a művészetjátékát a természet valamennyi játékformájától megkülönbözteti; azt, hogy tartósságot kölcsönöz.
… a szimbólum az, amiről valamit újra felismerünk…
Az újrafelismerések sora nem találkozások sorozata: az újrafelismerés azt jelenti, hogy valamit akként ismerünk fel, amiként már ismerjük.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni: aki azt hiszi, hogy a modem művészet elfajzott, az a régebbi korok nagy művészetét sem tudja igazán megérteni.
Szerintem az ünneplést az jellemzi, hogy csakis annak számára valami, aki részt vesz benne.
…a szépség fogalmához az is hozzátartozik, hogy nyilvánosságot, tekinteteket és tekintélyt igényel.
Die Zeit. 1993. márc. 26. 1993. ápr. 10. Glavina Zsuzsa. Id.: Tóthpál József: Esztétikai olvasókönyv.
