HAMVAS BÉLA (1897–1968, író, filozófus)
HAMVAS BÉLA (1897–1968, író, filozófus)
A barátság klasszikus kapcsolat, s a mai ember a klasszikus kapcsolathoz kicsiny.
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.
Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban.
Mindig krízis van. Ha az ember előveszi a legrégibb írásműveket, már találkozik azzal a sajátságos szellemmel, amely a kort kifogásolja, és azt jósolja: ha az emberek nem térnek jobb útra, pusztulásnak néznek elébe.
Egy elme kiválóságának első jele ma éppen az, hogy mennyiben, milyen radikálisan foglal állást a kor ellen és az „egész” kor ellen.
Nem a kritika a fontos, hanem a szempont.
A modem krízis vallásos krízis. Minden más függvénye ennek az egynek: politika, társadalom, gazdaság, művészet, filozófia. A vallás minden lét legmélyebb pontja: az élet transzcendens csúcsa, amiből az élet értelme fakad, célja, szépsége, gazdagsága, és ez irányítja a gazdaságot is.
A modem ember tudata nem vallásos, hanem humanisztikus. Nincs természetfölötti megragadottsága. Nincs univerzalisztikus magatartása. Nem kozmikus lény. Ezzel szemben: materialisztikus, humanisztikus, empirikus. Ebből a magatartásból fakad mindaz, ami modern: az anyagiasság, a technokrácia, a szocializmus, a gazdasági orientáció, a pénzre beállított szellemiség, a korrupció, a politika (jellegzetesen humanisztikus), a modem természettudomány … ez az oka a modem világnézeti, morális, szociális, gazdasági, állami, társadalmi krízisnek.
… a modem ember drámai szituációja éppen az, hogy milyen egyensúlyt állít fel és tud felállítani a kultúrával való teljes elégedetlenség és a kultúra teljes helyeslése között.
A nagy kultúrával feltétlenül együtt jár az a kötelezettség, hogy az ember tovább építse.
Az ember, a pszichológiai lény a szembenállásból indul ki, és látja a következőket: lelki tulajdonságai a modern világban fokozatosan elértéktelenednek, korrumpálódnak, mechanizálódnak, elvesztik tartalmukat, szétzilálódnak, egyre jobban és jobban belekényszerül a lázadó magatartásába, szkepszisébe, megvetésbe …
… soha magatartást világhelyzettől eloldani nem lehet.
A válság végül is nem egyéb, mint az a világmegrendülés, amely az embert végső és határhelyzetének felismerésére kényszeríti. A válságban levő világ számára tehát az ember örök és eredendő „emberi” szituációja nyilatkozik meg.
A realitás ma éppen olyan bizonyos, mint minden időben volt. Csak a tudat az, amely a realitást maga alól elrántva érzi s úgy tapasztalja, hogy legyőzhetetlen erőknek kiszolgáltatva él.
… a groteszk helyzet, hogy akiket általában irreálisaknak és elvontnak szoktak nevezni, már régen látták betörni a válságot egész félelmetességével; azok pedig, akiket szeretnek a tények embereinek nevezni, a krízist csak akkor vették észre, amikor az már a fejükre zuhant.
A világválság. Bp., 1983 (1935-37).
