HEIDEGGER, MARTIN (1889–1970, német egzisztencialista filozófus)
HEIDEGGER, MARTIN (1889–1970, német egzisztencialista filozófus)
Minden kérdezés keresés. Minden keresésnek előre irányt szab az, amit keresünk.
A lét mindenkor egy létezőnek a léte.
A létezőnek úgy kell megmutatkoznia, ahogyan mindenekelőtt és többnyire van: átlagos mindennapiságában.
A mindennapiság nem azonos a primitivitással.
… a jelenvalólét létét magát mint gondot kell láthatóvá tennünk.
… a jelenvalólét, amennyiben van, már mindenkor egy útjába kerülő „világra” utalta magát, létéhez lényege szerint tartozik hozzá ez a ráutaltság.
A jelenvalólét világa közös világ. A benne-lét együttlét másokkal.
Az akárki mindenütt ott van, úgy azonban, hogy mindig elsomfordál onnan, ahol a jelenvalótlét döntésre törekszik.
– a gondoskodás körültekintése maga a megértés mint értelmesség –
Az ember beszélő létezőként mutatkozik meg. Ez nem azt jelenti, hogy lehetősége van a hangnyelvi közlésre, hanem hogy ez a létező a világ és a jelenvalólét felfedésének a módján van.
A tekintet alapszerkezete a mindennapiságnak egy sajátos, a „látáshoz” viszonyuló léttendenciáján mutatkozik meg. Ezt a tendenciát a kíváncsiság terminussal jelöljük, mely jellemző módon nem korlátozódik a látásra, s azt a tendenciát fejezi ki, hogy a világ sajátos felfogó módon kerüljön utunkba.
A legsajátabb lenni-tudásra és ezzel a tulajdonképpeniség és a nemtulajdonképpeniség lehetőségére való szabad lét a szorongásban mutatkozik meg a maga eredendő, elementáris konkrétságában.
Az ember szubsztanciája az egzisztencia.
A lét – nem a létező – csak annyiban „van” („es gibt”), amennyiben igazság van (ist), amennyiben és ameddig van jelenvalólét. Lét és igazság egyformán eredendően „van”.
A halál, amennyiben „van”, lényegszerűen mindenkor az enyém.
A lelkiismeret értésünkre ad, feltár „valamit”.
A jelenvalólét a hívást megértve hallgat a maga legsajátabb egzisztencialehetőségére. Önmagát választotta.
A halál meghatározatlansága eredendően a szorongásban tárul fel.
A semmi, amely elé a szorongás állít bennünket, leleplezi azt a semmiséget, amely a jelenvalólét alapjában meghatározza, s ez az alap maga a halálba való belevetettségeként van.
… a voltat jelenként őrző meg jelenítő jövőként egységes fenomént nevezzük időbeliségnek.
Az időbeliség mint a tulajdonképpeni gond értelme lepleződik le.
Az „önmaga kedvéért”-re való, a jövőben megalapozott önkivetülés az egzisztencialitás lényegkaraktere. Elsődleges értelme a jövő.
Az időbeliség egyáltalán nem létezőként „van”. Nem „van”, hanem létrejön.
A tulajdonképpeni időbeliségben tartott, tehát a tulajdonképpeni jelent nevezzük pillanatnak.
A tulajdonképpeni volt-létet nevezzük ismétlésnek.
Az időbeliség a voltságot jelenként őrző megjelenítő jövőként jön létre.
A jelen horizontális sémáját a valamire-valóság határozza meg.
Csak a halálra nyitott szabadlét adja meg a jelenvalólét számára az abszolút célt, és taszítja bele az egzisztenciát végességébe. Az egzisztencia megragadott végessége kiszakad a beletörődés, könnyedénvétel, meghunyászkodás felkínálkozó legközelebbi lehetőségeinek végtelen sokféleségéből, és a jelenvalólét sorsa egyszerűségébe helyezi. Sorsnak nevezzük a jelenvalólétnek a tulajdonképpeni elhatározottságában rejlő eredendő történését, amelyben a jelenvalólét – nyitottan a halálra – egy öröklött, de egyszersmind választott lehetőségében önmagára hagyatkozik.
Csak a közlésben és harcban válik szabaddá a történelmi sors hatalma.
Csak ha egy létező létében halál, bűn, lelkiismeret, szabadság és végesség egyformán eredendően együttlakozik, mint a gondban, akkor egzisztálhat e létező a sors móduszában, vagyis ekkor lehet egzisztenciája alapjaiban történeti.
Csak az ismétlés teszi nyilvánvalóvá a jelenvalótlét számára tulajdon történelmét.
… a történelmen kivül a természeti folyamatokat is „az idő” határozza meg.
Az időt úgy értjük meg, mint valami egymásutánt, mint a most-ok „folyamát”, mint „az idő folyását”.
A lét interpretációjára vonatkozó vita nem simítható el, mert még soha ki sem robbant.
Lét és idő. Bp., 1989. Vajda Mihály, Angyalosi Gergely, Bacsó Béla, Kardos András, Orosz István.
