HORKHEIMER, MAX – THEODOR W. ADORNO (1903–1969, német filozófus és zenetudós)
HORKHEIMER, MAX – THEODOR W. ADORNO (1903–1969, német filozófus és zenetudós)
A kritikai gondolkodás, mely a haladás előtt sem torpan meg, ma azt követeli, hogy a szabadság maradványainak, a valódi humanizmus felé mutató tendenciáknak a pártjára álljunk, még akkor is, ha ezek tehetetlennek tűnnek a nagy történelmi mozgással szemben.
… a felvilágosodás átcsap pozitivizmusba, annak mítoszába, aminek esete fennáll, s végül az intelligencia azonosul a szellemmel szembeni ellenségességgel.
A gazdasági termelékenység növekedése, mely egyfelől előteremti egy igazságosabb világ feltételeit, másfelől mérhetetlen fölényt biztosít a technikai apparátusnak és a vele rendelkező társadalmi csoportoknak a népesség többi része fölött.
Miközben az egyes egyén eltörpül az apparátus mellett, melyet kiszolgál, az jobban gondoskodik ellátásáról, mint valaha.
Az emberek megnövekedett hatalmukért azzal fizetnek, hogy elidegenednek attól, ami felett hatalmat gyakorolnak.
… a felvilágosodás még liberalisztikus periódusában is mindig a társadalmi kényszerrel rokonszenvezett.
A totalitás kifejezéseként a művészet az abszolútum méltóságára tart igényt.
A természet a kvantumelmélet előtt és után egyaránt azonos azzal, ami matematikailag megragadható; … A felvilágosodás azzal, hogy a következetesen matematizált világot eleve azonosítja az igazsággal, biztosítva véli magát a mítosz visszatérésével szemben. Egyenlőségjelet tesz a gondolkodás és a matematika közé.
Az animizmus átlelkesítette a dolgokat, az indusztrializmus eldologiasítja a lelkeket.
Az a brutalitás, amellyel a közösség az egyént kordában tartja, éppoly kevéssé fejezi ki az emberek valódi minőségét, mint a csereérték a használati tárgyakét.
A felvilágosult szellem a máglyát és a kerékbetörést azzal váltotta fel, hogy stigmatizált mindenféle irracionalitást, mivel az romlásba visz.
Rettenetes dolgokat kellett az emberiségnek önmaga ellen elkövetnie, amíg az Én mint az emberiség identikus, célirányos, férfias jelleme megteremtődött, s mindebből máig sok minden megismétlődik a gyermekkorban.
A társadalom túlérettségét az uralom alá vetettek éretlensége élteti. Minél bonyolultabb és kifinomultabb a társadalmi, gazdasági és tudományos apparátus, melynek kiszolgálásához a termelés rendszere réges-rég hozzáidomította a testet, annál szegényebbek az élmények, amelyekre a test képes.
Az ésszerű társadalomban megnyilvánuló észt elavultként denunciálja annak az állapotnak az abszurditása, amelyben a rendszer hatalma az emberek fölött a természet uralma alól kivezető minden egyes lépéssel nő.
A civilizáció minden haladása az uralommal együtt az uralom megfékezésének a perspektíváit is megújította.
A civilizáció története az áldozat befelé fordulásának története. Más szavakkal: a lemondás története. Mindenki, aki lemond, többet ad az életéből, mint amennyit visszakap, többet, mint az az élet, melyet védelmez.
… az okos ember – a közmondással ellentétben – mindig kísértést érez arra, hogy túl sokat beszéljen. Objektíve az a félelem vezérli, hogy ha nem bizonygatja szakadatlan a szó ingatag előnyét az erővel szemben, az újra megfosztja őt ettől az előnytől.
A házasság nem pusztán a halandók kölcsönösségen alapuló rendjét jelenti, hanem azt is, hogy egymással szolidaritást vállalva, közösen dacolnak a halállal.
Ha a tulajdonnak a letelepüléssel adott legjobb rendje az emberek elidegenülését alapozza meg, melyből minden honvágy s az elveszett ősállapot utáni sóvárgás fakad, akkor másfelől egyúttal mégiscsak a letelepüléshez és a szilárd tulajdonhoz kapcsolódva alakul ki az otthon fogalma, melyre minden sóvárgás és honvágy irányul.
Kant intuitíve megelőlegezte, amit tudatosan csak Hollywood valósított meg: a képeket már előállításukkor az értelem ama normái szerint előcenzúrázzák, amelyek szerint aztán nézni kell őket. Az észlelést, melynek révén a közítélet igazolva érzi magát, még jelentkezése előtt megformálja az értelem.
A felvilágosodás erkölcsi tanításai egy reménytelen törekvésről tanúskodnak, mely arra irányul, hogy a meggyengült vallás helyett intellektuális alapot találjanak a társadalomban való kitartásra, ha az érdek csődöt mond.
A filozófusok valódi polgárokként olyan hatalmakkal paktáltak le a gyakorlatban, amelyeket az elméletük elítél. Az elméletek következetesek és szigorúak, az erkölcsi tanítások pedig propagandisztikusak és szentimentálisak …
Miután a francia forradalomnak reményt kölcsönző utópia roppant erővel s egyúttal erőtlenül bevonult a német zenébe és filozófiába, az észt a berendezkedett polgári rend teljes mértékben funkcionalizálta. Az ész céltalan célszerűség lett, mely épp ezért minden célra befogható.
A lelkiismeret-furdalástól való mentesség a formalizált ész számára éppoly lényeges, mint a szeretettől vagy gyűlölettől való mentesség.
A társadalmi hierarchia végső fokon a mégoly törvényesen is leplezett erőszakon alapul.
A filmeknek és a rádiónak nem is kell már művészetnek kiadni magukat. Azt az igazságot, hogy nem egyebek üzletnél, mint ideológiát használják fel annak a szemétnek az igazolására, amit szándékosan állítanak elő.
A kultúriparban átláthatóvá válik az, hogy a valódi stílus fogalma az uralom esztétikai megfelelője.
A nagy művészek egészen Schönbergig és Picassóig megőrizték bizalmatlanságukat a stílussal szemben, és döntő kérdésekben kevésbé a stílushoz, inkább a dolog logikájához tartották magukat.
A szórakozás a munka meghosszabbítása a kései kapitalizmusban. Az az ember keresi a szórakozást, aki ki akar kapcsolódni a mechanizált munkafolyamatból, hogy később újra képes legyen megfelelni neki.
Donald kacsa a rajzfilmekben – éppúgy, mint a szerencsétlenek a valóságban – azért kapja meg a maga verésadagját, hogy a nézők is hozzászokjanak a sajátjukéhoz.
Ha a rádiók és mozik legnagyobb részét leállítanák, a fogyasztók valószínűleg nem veszítenének sokat.
A szép felett a humor arat diadalt, a minden kudarc felett érzett káröröm. Nevetnek azon, hogy nincs min nevetni.
Szórakoztatva lenni annyi, mint egyetérteni. Ez az egyetértés csak úgy lehetséges, hogy elzárkózunk a társadalmi folyamat egésze elől, ostobának tettetjük magunkat, és kezdettől fogva feladjuk a minden egyes műben – még a legértéktelenebben is – benne rejlő kikerülhetetlen igényt, azt, hogy a maga korlátozottságában is az egészre reflektáljon. A szórakozás mindig azt jelenti: ne kelljen másra gondolni; feledjük el a szenvedést még ott is, ahol mutatják. Alapja a tehetetlenség.
A kultúripar csúfondárosan megvalósította az ember, mint nembeli lényt. Mindenki már csak az, ami által mindenki mást helyettesíthet: egy kicserélhető példány.
…eltekintve az esetenkénti főbenjáró bűnöktől, a legsúlyosabb vétek outsidernek lenni.
Ahogy minden valamirevaló bécsi magyar operett második felvonásának tragikus fináléval kellett zárulnia, amiből a harmadik felvonásra csak a félreértések tisztázása marad hátra, úgy a kultúripar is kijelöli a tragikum szilárd helyét a rutinon belül.
A kultúra mindig is hozzájárult mind a forradalmi, mind a barbár ösztönök megfékezéséhez. Az ipari kultúra ehhez még hozzáadja a magáét. Begyakoroltatja azokat a feltételeket, amelyek mellett az ember egyáltalán tovább tengetheti rideg életét.
A kései kapitalizmusban való létezés egy állandó beavatási szertartás. Mindenkinek meg kell mutatnia, hogy teljesen azonosul az őt földre sújtó hatalommal.
A kultúra paradox áru. Olyannyira a csere törvényének uralma alatt áll, hogy már nem is cserélik; oly vakon oldódik fel a használatban, hogy már nem is használható. Ezért összeolvad a reklámmal. Minél értelmetlenebbé válik az utóbbi a monopóliumok uralma alatt, annál mindenhatóbb lesz.
… gazdaságilag kétes hírű minden, ami nem viseli magán a reklám bélyegét.
Számtalan ember használ olyan szavakat és fordulatokat, amelyeket vagy egyáltalán nem ért már, vagy csak behaviorisztikus helyi értékük szerint használja őket mint védjegyeket …
A félművelt számára minden szó őrült rendszemé válik, kísérletté, hogy szellemmel vegye birtokba azt, amit tapasztalata nem ér el, hogy erőszakosan értelmet adjon a világnak, mely őt magát értelmetlenné teszi, s ugyanakkor, hogy lejárassa a szellemet és tapasztalatot, melyekből ki van zárva …
Az egyénnek immár nem lelkiismeret, önfenntartás és ösztön fájdalmas dialektikájában kell eldöntenie, hogy mit kell tennie. Az ember mint dolgozó helyett a szövetségek hierarchiája dönt, föl egészen a nemzeti irányításig; a privátszférában a tömegkultúra sémája, mely kényszerített fogyasztóinak utolsó belső rezdüléseit is lefoglalja.
Az egyén számára értelmesebb lesz az ellenállás nélküli buzgó alkalmazkodás irracionalitása, mint az értelem.
Nem az antiszemita címke a tulajdonképpeni antiszemita, hanem a címkementalitás egyáltalán.
Hitler szellem- és emberellenes volt. Létezik azonban emberellenes szellem is: ismertetőjegye a jól tájékozott fölényesség.
Errefelé (Amerikában) nincs különbség a gazdasági sors és maga az ember között. Senki sem több a vagyonánál, jövedelménél, pozíciójánál, esélyeinél.
Mindenki annyit ér, amennyit keres, mindenki annyit keres, amennyit ér.
Az igazságnak csak egyetlen kifejezése létezik: a jogtalanságot tagadó gondolat.
A liberális filozófia alapelve az is-is volt. Úgy látszik, a jelenben a vagy-vagy érvényes, de olyképpen, mintha már eleve a rossz javára döntöttek volna.
Az ész csele abban áll, hogy az embereket egyre messzebbre elérő bestiákká teszi, hogy nem teremti meg a szubjektum és objektum azonosságát.
Európa ismert történelme alatt egy földalatti történelem húzódik meg. Ez a civilizáció által elfojtott és eltorzított emberi ösztönök és szenvedélyek sorsának történelme.
… az igazságnak éppenséggel lényeges eleme az, hogy magunk is tevékeny szubjektumként jelen vagyunk benne. Az ember találkozhat olyan tételekkel, amelyek önmagukban igazak, de igazságukat csak akkor tapasztalja meg, ha közben maga is gondolkodik és tovább gondolja azt. Az ember eszméje az európai történelemben az állattól való megkülönböztetésben fejeződik ki.
Az emberek oly radikálisan elidegenedtek egymástól és a természettől, hogy már csak azt tudják, hogy mire használják egymást, és mivel ártsanak egymásnak.
… a propaganda már azzal is meghamisítja az igazságot, hogy a szájára veszi.
A testet a fizikai sérülés bénítja meg, a szellemet a félelem. A kettőt eredetét tekintve szét sem választhatjuk.
A felvilágosodás dialektikája. Bp., 1990. Bayer József, Geréby György, Glavina Zsuzsa, Vörös T. Károly.
