KAFKA, FRANZ (1881–1924, osztrák író)
KAFKA, FRANZ (1881–1924, osztrák író)
Az emberi fejlődés döntő pillanata folytonos. Ezért van igazuk a forradalmi szellemi mozgalmaknak, amikor minden eddigit semmisnek nyilvánítanak, hiszen még voltaképpen semmi sem történt.
Az igazi ellenféltől határtalan bátorság költözik beléd.
A világgal való küzdelmedben segíts a világnak!
Vannak olyan kérdések, amelyeken aligha juthatnánk túl, ha természetünktől fogva nem mentesülnénk tőlük.
Az igazi megismerés: bukások sorozata, amit mindannyiszor gyermetegen boldog talpraállás követ.
Elméletileg létezik a tökéletes boldogság lehetősége: úgy, hogy hiszünk a bennünk lévő lerombolhatatlanban, ám nem törekszünk közelébe.
Az emberiséggel mérd magad! Aki kételkedik, azt ez kétkedőbbé teszi, aki hisz, abba hitet önt.
Az igazság oszthatatlan, tehát nem ismerheti meg önmagát; aki meg akarja ismerni, az csak a hazugság lehet.
Feladatunk éppen akkora, mint az életünk – ezért tűnik végtelennek.
Az ember soha nem elégedhet meg annyival, hogy tudja, mi jó, s mi rossz. Törekednie kell arra is, hogy aszerint cselekedjék. Ehhez azonban nincs benne elég erő, ezért önmagát kell pusztítania, vállalva annak kockázatát is, hogy így még annyi ereje sem marad végül, amennyi az élethez kell …
A művészet ott röpdös az igazság körül, de azért jól vigyáz, hogy meg ne égesse magát.
Egy hazug világból a hazugságot még az ellentétével sem irthatjuk ki; csak úgy, ha egy igaz világra váltjuk.
Csak akkor volna feladatunk, hogy leromboljuk ezt a világot, ha először is a világ gonosz lenne, azaz értelmünkkel ellenkező, másodszor, ha képesek lennénk lerombolni.
A régi trükk: kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt.
Háza az általános világégés közepette is épségben marad, de nem azért, mert olyan jámbor, hanem mert arra törekszik, hogy a háza épségben maradjon.
Ami szenvedés van körülöttünk, mind szenvedésül jut nekünk is. Krisztus az emberiségért szenvedett, az emberiségnek pedig Krisztusért kell szenvednie. Nem egy testben, de egyként növekszünk mindannyian, és növekedésünk során ilyen vagy olyan formában minden fájdalmat magunkba szívunk.
Akaratod szabad, vagyis; szabad volt, amikor a sivatagot választotta; szabad most is, mert választhat, merre kelsz át a sivatagon, s hogy miként járod végig az utat, ugyanakkor mégsem szabad, mivel végig kell menned a sivatagon, nem szabad, mivel bármerre indulsz, labirintusszerű úton haladsz a sivatagban mindenütt.
Az alázat mindenkit, még a kétségbeesésben elszigetelt magányost is, a legerősebb kapoccsal fűzi embertársaihoz, méghozzá azonnal, persze csak ha alázata teljes és szüntelen. Ez azért lehetséges, mert az alázat az ima igazi nyelve; egyszerre fohász és a legszilárdabb kötelék.
… némely szkeptikus, csak hogy szkepszisét mentse, frigyre lép, legalábbis eszmeileg, és hívő lesz.
Sose nehezedett rám más felelősség súlya, csak azé, amivel más emberek létezése, pillantása, ítélete terhelt.
Az ember alapvető gyengesége nem abból fakad, hogy sose győzhet, hanem éppenséggel abból, hogy győzelmeit sosem aknázhatja ki. Az ifjúság mindenen diadalmaskodik, átlát minden csaláson-ámításon, a sötét ördögi gonoszságokon, hanem azután nincs ott senki, aki élhetne a győzelemmel, eleven erőt kovácsolhatna belőle, mert addigra már odavan az ifjúság.
Igazi énünk csak a halál után bontakozik ki, amikor végre magunk lehetünk. A holtlét ugyanazt jelenti az egyén számára, amit a kéményseprőnek a szombat este; lemossa magáról a rátapadt kormot. Láthatóvá válik, vajon neki ártottak-e inkább a kortársak, vagy ő ártott inkább a kortársaknak; az utóbbi esetben nagy ember volt az illető.
Az én cellám – az én váram. Bp., 1989. Halasi Zoltán
