KERTÉSZ IMRE (1929–, író, műfordító)
KERTÉSZ IMRE (1929–, író, műfordító)
A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol a rabságunkat éltük. El kellene menni valahová, nagyon messzire innen. Nem fogom megtenni.
A hosszú élet mind több meglepetést tartogat számunkra – meglepetéseket, amelyekkel magunkról szolgálunk önmagunknak.
A világot azért nem értjük, mert nem ez a dolgunk a Földön.
Márait olvasok: A zsidóknak azt ajánlja, hogy legyenek keresztényekké. A javaslat már csak azért sem megfogadható, mert – ahogy e keresztény világban körülnézek – a keresztények közt is szerfelett kevés a keresztény.
A fogalmak tisztaságában mindig rejlik némi vigasz. Karl Krausszal szólva, a helyzet reménytelen, de (még) nem totális.
… Istenről nem lehet beszélni. Isten nem személy és nem is tárgy. Attól kell tartani, hogy itt nyelvtani problémával állunk szemben.
Megfigyelték-e már, hogy ebben a században minden igazabbá, igazabb önmagává vált? A katona hivatásos gyilkossá, a politika bűnözéssé, a tőke hullaégető kemencékkel fölszerelt emberpusztító nagyüzemmé, a törvény a szennyes játék játékszabályává, a világszabadság a népek börtönévé, az antiszemitizmus Auschwitz-cá, a nemzeti érzés népirtássá.
Nincs súlyosabb erkölcsi-szellemi csapás, mint a halált vámi olyanok kezéből, akiket a végsőkig megvetünk.
Az élet ugyanis vagy demonstráció, vagy kollaboráció.
Sem isten, sem ember, sem társadalom, sem ravaszul kigondolt „kötelességek” – egyedül a halálunk állandó szem előtt tartása kötelez elmélyült műalkotásra.
Ijesztő, hogy mennyire nem érdekel a lény, aki vagyok.
Ha létezésed nem hihetetlen, akkor szóra sem érdemes.
Egyedül a hit valóság. (A tévhit is.)
Nagy dolgokat nagyszabású módon csak nagy korokban élnek át; ám egy kor éppen attól nagy, hogy nagy stílusban élik meg.
Semmi sem tökéletes. Maga a tökéletesség már csak azért sem, mert megvalósítása csakis tökéletlen eszközökkel képzelhető el.
Valaki más. Bp., 1997.
