MOORE, HENRY (1898–1986, angol szobrász)
MOORE, HENRY (1898–1986, angol szobrász)
Ha egy műben elvont és emberi elemek ötvöződnek, mélyebb, teljesebb jelentést kap.
A kifejezés szépsége és a kifejezés ereje között funkcióbeli különbség van. Az előbbi az érzékek gyönyörködtetésére szolgál, az utóbbit szellemi vitalitás hatja át, s ez engem jobban megindít és mélyebbre hatol amannál.
Kínálhatunk kultúrát a tömegeknek, de ebből még nem következik, hogy be is tudják fogadni. A kultúra asszimilálásában mindig jelen kell lennie a felfedezés, az öntevékenység örömének; máskülönben a kultúra idegen elem marad, s kívül esik a mindennapi élet vágyain és szükségletein.
Az átlagember nem szereti a nyugtalanító művészetet. A művésztől nem is kíván egyebet, mint olyanfajta szórakoztatást, amilyet a film nyújt. Amikor a modern művész lemondott erről a szórakoztató szerepről, magára maradt.
Ha a mű csak hétköznapi hangulatot fejez ki, legyen bármilyen szép és gyönyörködtető is, nemigen segíthet bennünket abban, hogy szembenézhessünk az élettel, amiről tudjuk, hogy tele van súlyosabbnál súlyosabb problémákkal.
A mű azáltal lesz egyszerű, hogy valamilyen nagy formára törekszünk, amely nagy mondanivalót fejez ki.
Nem is hiszem, hogy igazi, mélyre ható művészet egyáltalában létrejöhet pusztán a művészet kedvéért.
A modern művészet egyik nagy érdeme, hogy megnyitja az emberek szemét az új látványok befogadására.
… másodrendű művész sohasem válik elsőrangú mesterré pusztán azáltal, hogy megváltoztatja művészetének anyagát vagy stílusát. Mert érzékenysége, formalátása, emberi tulajdonságai ugyanazok maradtak, és ezektől függ, hogy jó vagy rossz, első- vagy másodrangú művész-e.
Nem látok semmi okot arra, miért ne létezhetne a világon egymás mellett realisztikus művészet és tiszta absztrakció, akár egy és ugyanazon művésznél egyidejűleg is. Nem igaz, hogy az egyik jó és a másik rossz.
Ha mindent szabad, művész és közönség egyaránt unatkozni fog.
Az én számomra a valóban nagy művészet kibővíti a létet, jelentőségteljesebbé teszi a mindennapi életnél, monumentalitást és nagyságot ad neki.
A művészet célja nem a pénzszerzés. Semmi gyakorlati célja nincs. Arra való, hogy mi, emberek, felfogjuk – elsősorban az érzékeinken keresztül –, milyen csodálatos világban élünk.
Ha az ember valóban lát egy remekművet, az több puszta élvezetnél.
Az ember mindenből tanul. Az ember mindent megnéz. De a festészet és a szobrászat éppen arra való, hogy másokat is hozzásegítsen ahhoz, hogy jobban használják a szemüket, mint azelőtt. És a kezüket is, hiszen kézbe fogni, megérinteni a dolgokat annyi, mint megérteni a formát.
A művészek arra törekszenek, hogy más emberek számára és saját maguk számára is érdekessé és érthetővé tegyék az életet.
Nem szeretem azokat a napokat, amikor nem dolgozom. Nekem dolgoznom kell. Különben elpocsékolt nap lesz, vagy olyan nap, amelyen nem éltem át semmit.
Ma már tudom, milyen fontos, hogy az ember elsajátítsa a művészeti iskolákban megszerezhető alapokat: a modell utáni mintázást és rajzolást.
… aki szobrával hús-vér alak látszatát igyekszik kelteni, például a hajszálak és az arc gödröcskéinek érzékeltetése által, az a bűvész színvonalára süllyed.
Rám az olyan szobor van a legnagyobb hatással, amely erőteljes és önálló, teljesen kitölti saját terét, alkotóelemei tökéletesen kibontakoznak, és egymást ellensúlyozó tömegekként hatnak, nem csupán domborműszerűen megformált felületekként. Nem egészen szimmetrikus, de statikus, erős és vitális, van benne valami a nagy hegyek szilárdságából és monumentalitásából. Önálló életet él, függetlenül a tárgytól, amelyet ábrázol.
Ha a szobornak önálló élete és formája van, eleven és expanzív hatást kelt, s nagyobbnak tűnik, mint a kő vagy a fa, amiből faragták. De legyen akár faragott, akár mintázott szobor, mindig úgy kell hatnia, mintha belső erőktől hajtva, szervesen nőtt volna.
A szobrászat iránt fogékony szemlélőnek is meg kell tanulnia, hogy a formát egyszerűen mint formát érzékelje, függetlenül attól, hogy mit ábrázol, vagy mire emlékeztet.
Az üreg éppen úgy hordozhat formai jelentést, mint a szilárd tömeg.
Minden művészi gondolat megfelelő fizikai méretekbe kívánkozik.
Az absztrakt és szürrealista művészek között dúló heves harcot teljesen értelmetlennek tartom. Minden jó művészetben megtaláljuk az elvont és szürrealista elemeket éppúgy, mint a klasszikus és romantikus elemeket, a tervszerű rendet és a meglepetést, az intellektust és a képzeletet, a tudatost és a tudattalant. A művészi személyiség mindkét oldalának részt kell vennie a munkában.
A természetmegfigyelés a művész életéhez tartozik, bővíti formaismeretét, frissíti látását és megóvja attól, hogy puszta formulák alapján dolgozzon, emellett növeli az ihletet.
Ha valamely műalkotás nem a természeti jelenségek reprodukálását tűzi ki céljául, ez nem jelenti azt, hogy menekül az élettől – hanem éppen ellenkezőleg: a valóság mélyebb rétegeibe kíván behatolni, s nem arra való, hogy megnyugtasson vagy elkábítson, hogy formáinak és színeinek kellemes összhatásával kielégítse a jóízlést és életünk díszítésére szolgáljon, hanem hogy ennek az életnek a jelentőségét kifejezze, s erőfeszítésre sarkalljon.
Azoknak a mestereknek, akiket a legjobban csodálok – így Masacciónak, Michelangelónak, Rembrandtnak, Cézanne-nak – van egy közös tulajdonságuk. Egy nyugtalanító mozzanatra gondolok, sajátos torzulásra, ami valamiféle küzdelemről tanúskodik.
Minden primitív művészet nyugtalanságot áraszt, vagy pedig erőt sugároz, de egyik sem törekszik tökéletességre.
Az időbeli ad hangsúlyt az időtlennek. Ezt ki kell mondani, mert az emberek kritizálnak: nem értik meg saját koruk alaptermészetét. Menekülni szeretnének előle. A művészettől sokan hibátlan kézműves termékeket várnak. Nevelésük ilyen normákhoz szoktatta őket. Soha életemben nem kívántam olyan figurát létrehozni, amit „szép” nőalaknak nevezhetnék. Ez nem jelenti azt, mintha nem törekednék a szépségre mindabban, amit csinálok. A szépség mélyebb fogalom, mint a tökély vagy a báj, a kedvesség, kellemesség, csinosság.
Nem szeretnék más korszakban élni. El sem tudom képzelni. Ha benne élünk, minden kor rettenetes kor.
Igazi kétségbeesésből még sohasem származott művészet, sohasem alkotott egyetlen művész sem. Művésznek lenni homlokegyenest az ellenkezőjét jelenti, mint kétségbeesettnek lenni.
Számomra a szobrászat alapformája az emberi alak, s ettől sohasem távolodhat el messzire.
Ha pusztán csak arról volna szó, hogy tetszetős formaviszonylatokat hozzunk létre, a szobrászat – számomra – elvesztené minden értelmét. Túl könnyű feladattal állnék szemben.
… az embernek egységesíteni kell a jó szoborról alkotott különféle elképzeléseit. Michelangelo például azt mondta, az a jó szobor, amit le lehet gurítani a domboldalon anélkül, hogy eltörne. Ez azt bizonyítja, hogy megvolt róla a maga pontos elképzelése, milyen a jó szobor.
A törzsi művészettől nem azt kell eltanulniuk, hogyan másolják a hagyományos formákat, hanem bizalmat kell meríteniük belőle, hogy bennük is ott ez a vitalitás, mely képessé tette elődeiket e rendkívüli, izgalmas formák létrehozására.
… a múlt igazán nagy művészeire általában ez a jellemző: késői műveik valamiképp egyszerűbbek és töredékesebbek lesznek, kevésbé tökéletesek – befejezetlenek. A művész akkor már nem törődik a szépséggel és hasonló elvont fogalmakkal, és mégis nagyobb műveket alkot.
Picasso fedezte fel, hogy találhatunk költészetet olyan tárgyakban is, amelyek mellett mindenki más közömbösen halad el, s ebből a felismerésből fakad a modern művészet egyik legfőbb ihletforrása.
Valakinek vállalkoznia kell arra, hogy megmérkőzzön mindazzal, ami a múltban történt. Nem szabad visszariadnunk attól, hogy áttörjük a szabályokat, és nem vethetjük el valamennyit minden megfontolás nélkül.
Minden egyébtől eltekintve, a nagy művészetet nagy egyéniségek hozzák létre, s a nagy egyéniségeket nem elégítik ki az öncélú változások.
Az ember azért tanul rajzolni, hogy megtanuljon látni. Lehet, hogy a rajzai nagyon rosszak, de ha megpróbálunk lerajzolni valamit, akkor sokkal alaposabban megnézzük, mintha csak úgy nézzük. És ebben van a rajzolás értéke. Szerintem a rajzot mindenki számára az általános oktatás részévé kellene tenni …
… egy műalkotás nyugtalanító is lehet. Felfedheti, hogy valami hiányzik belőlünk. A műalkotásnak nem kell mindig kedvesnek, bájosnak és megnyugtatónak lennie. Vannak nyugtalanító, sőt megbotránkoztató műalkotások is.
Végül is miért alkot a művész? … Hogy kifejezze magát. Hogy tanuljon. Én azért csinálom, hogy a szemem meg a kezem révén többet tudjak meg a természetről és az életről. Hogy többet tudjak a világról, a formáról, többet mindenről, bármi legyen is az.
A szobrászatról. Bp., 1985. Mándy Stefánia és Rakovszky Zsuzsa.
