PICASSO, PABLO (1881–1973, spanyol festő, grafikus, szobrász)
PICASSO, PABLO (1881–1973, spanyol festő, grafikus, szobrász)
A természet realitás persze, de az én festővásznam sem kevésbé.
Nálam a kép felbontás eredménye. Festek egy képet, azután szétrombolom. Végeredményben semmi sem vész el; a vörös, amit egyik részről elvettem, ott van valahol másutt.
A képet az ember nem gondolja el és nem rögzíti előre, amíg készül, követi a gondolat mozgását. Készen is tovább változik; annak lelkiállapota szerint, aki nézi. A kép él, mint az élőlény, változik a mindennapi élet követelményei szerint. Ez természetes, mert hiszen a kép csak az által él, aki nézi.
A sikerült mű a véletlen szépségek visszautasításának eredménye. Máskülönben az ember saját utánzója lesz. Ami engem illet, nem adok el magamnak semmit!
Az ember – akár akarja, akár nem – a festészet eszköze; az diktálja jellemét, külső megjelenését.
Nem lehet a természettel ellenkezni. Erősebb az a legerősebb embernél! Nagy érdekünk, hogy jóban legyünk vele. Megengedhetünk magunknak bizonyos szabadságot, de csak a részletekben.
Ábrázoló és nem ábrázoló művészet nincs. Minden formában és figurában jelenik meg. Még a metafizikában is alakok fejezik ki a gondolatokat, képzeljék hát el, mennyire lehetetlen festészetre gondolni az alakok képe nélkül.
Vannak természetesen a festészetnek szabályai, amelyekkel feltétlenül számolnunk kell, mert nem tehetünk másként. Ezért kell az életjelenlétét állandóan szem előtt tartanunk.
Mikor kubizmust csináltunk, egyáltalán nem volt célunk, hogy kubizmust csináljunk, csak az, hogy kifejezzük, ami bennünk volt.
A szépség akadémikus tanítása hamis. Becsaptak bennünket, de annyira becsaptak, hogy az igazságnak már árnyékát sem találjuk.
Mint képzelik azt, hogy a néző úgy élhesse át képeimet, ahogyan én átéltem? A kép hozzám messziről jut el, ki tudja, milyen messziről; kitaláltam, láttam, megfestettem, s emellett másnap magam sem látom, hogy mit csináltam.
Néhány festő kivételével – akik a festészet új horizontjain munkálkodnak – a mai fiatalság nem tudja, mihez fogjon. Ahelyett, hogy a mi kereséseinket újrakezdenék, hogy nyíltan szembeszegüljenek velünk, a múlt fölélesztéséhez ragaszkodnak.
Nem vagyok pesszimista; nem gyűlölöm a művészetet, mert nem tudnék élni, ha nem szentelhetném neki minden órámat. Életem teljes céljaként szeretem. Minden, amit vele kapcsolatban teszek, nagy örömöt okoz. És mégsem értem, miért foglalkozik mindenki e művészettel; mindent számonkér tőle, a maga részéről meg szabad utat enged saját butaságának.
A mindennapi munka úgy kell nekem, mint a levegő.
Az a művészet, ami nincs a jelenben, soha nem is fog létezni.
Sok idő múlik el, míg az ember fiatal lesz …
Üdvözölje nevemben a világot, mely mérhetetlenül távol van tőlem.
Megjegyzései a művészetről Index 13-14. Bp., 1947. Bányai Marika; Magyar Nemzet, 1950. dec. 24; Ország Világ, 1966. nov.; Nszb: 1961. okt. 29; Heti Újság, 1993. dec. 2.; Perneczky Géza: Tanulmányút a Pávakertbe, Bp., 1969.
