TEILHARD DE CHARDIN, PIERRE (1881–1955, francia teológus, régész)
TEILHARD DE CHARDIN, PIERRE (1881–1955, francia teológus, régész)
… nem éppen az teszi-e oly vonzóvá a természettudományokat, hogy szemünket másfelé irányítja, s oly tárgyon nyugtatja meg, amely vége más, mint mi magunk?
Alany és tárgy összeforr és kölcsönösen átalakítja egymást a megismerés tevékenységében. S így aztán, ha akarja, ha nem, az ember végül is önmagára talál és önmagával néz szembe mindabban, amit Iát.
Az Ember, nem a Világ mozdulatlan központja, aminek oly sokáig hitte magát, hanem tengelye és iránytűje az Evolúciónak: – mennyivel szebb ez így!
Mivel önmagunkra visszahatunk, önmagunk reflexiói is vagyunk, nemcsak különbözünk az állattól, mások is vagyunk.
Nem tudjuk-e, hogy valahányszor egy új élő alak bukkan fel a Történelem mélyéből, már készen és légiónyi számban jelenik meg?
… az Élet egy új döntő lépése most és mibennünk zajlik le.
Világunkat, amelyben élünk, az teszi sajátosan modernné, hogy benne és körülötte fedezzük fel az Evolúciót. A modern Világ nyugtalanságának gyökere, most már bátran kimondhatom, a bizonytalanságban van, abban, hogy nem látja, miként lehetne biztos a kiútban …
Teljes optimizmus vagy pesszimizmus. E kettő között nincs középút, mivel a Haladás természeténél fogva minden vagy semmi.
Tudni a tudásért. De még talán több is ennél, tudni a képességért.
Népek és civilizációk olyan fokra jutottak akár peremi kapcsolataik, akár gazdasági egymástól függésük, akár pszichés egyesülésük folytán, hogy már csak egymásba hatolva növekedhetnek.
Minden látszat ellenére az Emberiség igenis haladhat (sőt számos jel alapján ésszerűen következtethetünk arra, hogy halad is) körülöttünk jelenleg is: ám ez csak igen nagy dolgok módjára történhet, azaz csaknem észrevétlenül.
Az igazi Ego az „Egoizmussal” ellentétes irányban nő.
A szeretet erőivel a Világ részecskéi keresik egymást, hogy célhoz érjen a Világ.
Az egyetemes szeretet: nemcsak pszichológiailag lehetséges; de a szeretetnek egyetlen teljes és végső módja.
Bolygó-léte során a Föld egyszer és csakis egyszer burkolhatta be magát az élettel. Hasonlóan egyetlenegyszer volt képes arra az Élet, hogy megtegye a Gondolkodás lépését. Egyetlen korszaka van a Gondolkodásnak, ahogy egy korszaka van az Életnek. Ne feledjük, azóta az ember alkotja a Fa sudarát.
Anyagibb módon: számítsuk ki százalékban, mennyi pénzt fordítanak az államok költségvetései a világosan felvetődő kérdések kutatására, olyanokéra, amelyeknek megoldása életbevágó fenne a világ számára. El fogunk borzadni. Az egész világ egyévi tudományos kutatásra kevesebbet, mint egyetlen csatahajóra! Nem lesz-e igaza a kései utókornak, ha barbároknak ítélnek bennünket?
Eljön az idő, szükségképpen el kell jöjjön, amikor az Ember belátja – a fogat aránytalansága kényszeríti erre –, hogy számára a Tudomány nem mellékfoglalkozás, hanem a cselekvés lényegi formája, …
Ha van jövője az emberiségnek, azt csakis a Szabadnak, a Megtervezettnek és a Totalizáltnak valami egybehangolt összebékítése irányában lehet elképzelni.
Egy pillanatra megijesztette a keresztényt az Evolúció, de most észreveszi, hogy nagyszerű eszközt ad neki, hogy még közelebb kerüljön Istenhez, …
… semmi sem állíthatja meg az Embert a társadalmi egyesülés felé haladtában, a gépnek és az automatizmusoknak (a szellem számára felszabadulást hozó) kifejlesztésében, s abban a vágyában, hogy véges-végig „mindent megkíséreljen” és „mindent elgondoljon”.
Az emberi jelenség. Bp., 1973. Rónay György és Bittei Lajos.
